A kolostori gyógyítás fegyelem, étkezés és böjt segítségével

Akik tudásra, fejlődési lehetőségre vágytak, azoknak a kolostorok jó alapot, világlátást tudtak biztosítani, úgy a férfiak, mint a nők számára.

A középkorban a kereszténység terjesztésének két elterjedtebb módja ismert. Egyrészt a felülről, az uralkodó által irányított módszer, mely a megfélemlítés brutális eszközeivel élt, mint a nyilvános kivégzések, csonkítások, botozások, korbácsolások, szégyenpad és hasonló durva megaláztatások. A másik módszer sokkal emberközelibb módon igyekezett híveket toborozni az egyház számára. Ebben a középkori szerzetesek jártak elöl, akik Istennek kedves életet éltek, és akiknek a szerénysége, segítőkészsége, ismeretvilága igen vonzó volt a laikus emberek számára, főképp, amikor betegek, idősek, árvák, özvegyek, elesettek lettek. A középkori kolostorok kettős arccal rendelkeztek: elsősorban az egyházi hatalom megtestesítői, bástyái voltak, de a köznéppel való gyakori érintkezéseik következtében a humanitás, emberségesség is éppúgy jellemezte a szerzetesek világát.

A középkorban a betegek ápolása és erőre serkentése elsősorban a vallási rendek feladata volt. Az apácák és szerzetesek számára ez a keresztény szeretet cselekedetének számított. A barátok és nővérek a klasszikus ókori orvosi hagyományokból merítették tudásukat. A görög Hippokratész és a római orvos, Galenus voltak a példaképeik. Ám ugyanolyan súllyal bírt az imákba, a gyónásba, az ereklyékbe, szentképekbe és csodatevő szentekbe vetett hit. Ez szintén fontos eleme volt a betegápolásnak. A középkori orvoslás mégsem tudott gyors és jelentős fejlődést felmutatni, mert az egyházi dogmák és rendeletek nagy mértékben akadályozták az emberi szervezet működésének a megismerését, az orvosi kutatást, a sebészetet, így az emberi test összefüggéseiről szóló ismeretek eredményes bővülése e korszakban elmaradt.

A középkorban a gyógyászat alapját a holisztikus, egységes szemlélet képezte. Az volt a felfogás, hogy a test, a lélek és a szellem egy egységet alkot. Amennyiben ezek közül valamelyik megbetegszik, akkor az kihatással van az emberi hármasságra. Amikor a kolostori gyógyászatról beszélünk, nem kell azonnal érvágásokra, beöntésekre, fürdőkre, gyógyteázásokra, borogatásokra gondolni. A legtöbb beteg a szerzetesektől kapott tanácsokkal, vigasztalásokkal, imákkal tért haza, ugyanis ezek által lelki megnyugvást talált, ami sokszor a testi tünetek enyhülését is eredményezte. Mások úgy gyógyultak meg, hogy hosszabb-rövidebb időt töltöttek a szerzetesi közösségben, ahol az adott rend szabályzata (regulája) alapján éltek. Ez rendszerességet hozott az életükbe, ugyanis megvolt a kelés, a lefekvés, a délutáni pihenés, az étkezések pontos ideje. Nagyon sokan ezáltal a fegyelmezett, ritmikus rend által nyerték vissza az egészségüket, mivelhogy állandóság, testi és lelki kiegyensúlyozottság lépett az életükbe.

Az étkezési szokások is segítették a gyógyulást. A kolostorokban való étkezés visszafogott, egyszerű, mégis változatos és tápláló volt. Manapság az élelmiszerek bőséges mennyiségben állnak rendelkezésünkre, továbbá kevéssé becsüljük a feldolgozatlan bio-táplálékot. Sokkal közkedveltebbek az iparilag előállított, mesterségesen ízesített és a sok tartósítószert tartalmazó termékek, amelyek nem mindig ártalmatlanok. Sokan meggondolatlanul táplálkoznak, bíznak a vegyészeti élelmiszeripar termékeiben, majd amikor a civilizációs betegségek letiporják őket, a gyógyszeripar bogyóiban és a modern orvosi eljárásokban reménykednek. A mai civilizáció számos betegségét a helytelen táplálkozás okozza, különösen a szív- és érrendszeri betegségeket, a cukorbetegséget, a reumát és a rákot. A középkorban tudták, hogy a folytonos evészet helytelen. A fogyasztói társadalom jelenleg a mértéktelen evésre, az állandó nassolásra ösztönöz, viszont a szervezetnek nagyon kevés táplálékra van szüksége az egészséges élethez. A magyar közmondás is úgy tartja: nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk! A szerzetesek régen igen visszafogottan táplálkoztak. Naponta többnyire kétszer étkeztek, akkor sem tömték magukat dugig. Kivételt az egyházi ünnepek képezték, amikor terülj asztalkám jellemezte a barátok és apácák életét is. A mértékletes alkoholfogyasztás is segítette a betegségmegelőzést. Az alkalmankénti kevés bor, sör és pálinka fogyasztása életerőt adott.

Már sok száz évvel ezelőtt is feltették a kérdést, mit kell enni ahhoz, hogy az ember egészséges maradjon? E tekintetben a hangsúlyt nem a betegségek gyógyítására, hanem az egészség megőrzésére, azaz a betegségek távol tartására, a megelőzésre helyezték. A kora középkor kereszténységében a helyes táplálkozásról szóló tanítás Szent Benedek regulájában is megtalálható, ami ókori ismeretekből táplálkozott. A szabályzatban azt határozták meg, hogy egy beteg, egy fiatal vagy egy dolgozó embernek miként kell táplálkoznia. A keresztény egyházban a bor Krisztus vére, a kenyér Krisztus teste. Az első keresztények hálásan fogadták ezt az isteni kegyet, ajándékot, és kötelességüknek érezték, hogy megbecsüljék mindkettőt, azaz mértékkel élvezzék ezeket.

Mindazoknak, akiknek a rendi élet fegyelme, a visszafogott, de változatos étkezés nem hozott gyógyulást, azokat böjtölésre fogták. Az emberi szervezetnek a böjtölés teljesen természetes folyamat, mert évezredeken keresztül az élelem gyakran számított hiánycikknek, különösen tavasszal, amikor a téli tartalékok már elfogytak és az új termés még a jövő talánya volt. Az átmeneti táplálékhiány egyáltalán nem hátrány az emberi szervezet számára - éppen ellenkezőleg: a tartós bőség az, ami megbetegít, és ezt a modern orvostudomány számos kísérlettel bebizonyította már. Az épülést és belső megtisztulást szolgáló böjtölés rengeteg vallásban ismert. Mózes 40 napig böjtölt a Sínai-hegyen mielőtt meghallotta Isten szavát. Mohamed is böjtölt a Korán kinyilatkoztatása előtt, és Buddha is megvonta magától az étkezést a megvilágosodás érdekében. A természeti vallások népei és az ókor vallásai is ismerték a böjtöt: a papok, mágusok, a sámánok, de még a vadászok is böjtöltek, hogy rendkívüli képességekre, erőre és energiára tegyenek szert. A böjt hagyománya tehát az emberiség kultúrájának része.

A bencés rend megalapítója, vagyis Szent Benedek a korai középkorban a böjtöt is beemelte vallási szabályzatába. A böjt arra szolgált és szolgál ma is, hogy megnyissa előttünk a lehetőséget az élet lényeges dolgainak a megismerése előtt, hogy ezekre koncentrálhassunk, továbbá misztikus élményekben, lelki elmélyülésben részesüljünk. Nursiai Szent Benedek a böjtöt igen tágan értelmezte: számára ez nemcsak az ételről és italról való lemondást jelentette, hanem a belső elmélkedést is, ami a világi élvezetekről, a felszínességről, de még az alvásról való lemondást is tartalmazta.

A szervezetnek nagyon kevés táplálékra van szüksége a túléléshez. Ez az egészségmegőrzés alfája és ómegája mind a mai napig. A böjtölésnek a szerzetesi élet részeként segítenie kellett abban, hogy a szervezet megtisztuljon a mérgektől, lerakódásoktól, továbbá, hogy a barátok, apácák, a hívek és a betegek felfedezzék a zabálás helyett az evés és ivás eredeti örömét. A lemondás fokozza az élvezetet. A böjt után az ember tudatosabban eszik, jobban értékeli az ételt. A böjt a betegségek gyógyításában is segít. A gyógyböjt ma már orvosilag bizonyított és elismert. A böjt által nyújtott isteni segítséget, kegyet a középkori szerzetesek széleskörűen terjesztették, hiszen nem csak gyógyított, de fiatalon tartotta a szervezetet és az szellemi éberséget segítette.

Amikor valaki súlyos betegségtünetekkel érkezett a kolostorba, akkor indult meg a mai értelemben vett gyógyítás, de erről majd az egészségügy múltjáról szóló sorozat következő részében írok részletesebben.