Tudta-e?
Bölcs mint a bagoly - szokták mondani, pedig a bagoly a madarak világában bizony butácskának számít mert a legokosabb madarak a hollók és a varjúk. Feltehetően a bagolyról azért gondolták, hogy bölcs, mert a madarak közül az ő szemük állása hasonlít legjobban az emberéhez – vélekednek a zoológusok.

194. szám - 2020. november

A felemelő szeretet

Négy évvel ezelőtt, 2016-ban ünnepeltük Szent Márton tours-i püspök születésének 1700. évfordulóját. Életének legismertebb epizódja, amikor kemény, csikorgó hidegben, késő este, járőrszolgálatból hazatérőben, a város kapujában didergő koldussal találkozott.
Szabó Judit, történész

2

Márton kardjával kettéhasította katonai köpenyét, egyik felét átadta a hiányos öltözékű koldusnak. Ezért lett a testvéri, a szolidáris szeretet példaképe. Több mint másfél ezer év távlatában lehet-e még példa a személye? Vagy marad csak a Márton-napi libasült?

Márton gyermek és ifjúkora

Márton 316-ban egy római katona gyermekeként született a pannóniai Savariában, a mai Szombathelyen. A város területének a Pannónián átvezető fő kereskedelmi útvonal, a Borostyánút melletti fekvése arra ösztönözte a rómaiakat, hogy itt előbb ló- és kocsiváltó helyet, majd várost alapítsanak. A település nevét a rajta keresztül folyó Savaris nevű patakról kapta. Kr. u. 43-ban Claudius császár colonia rangra emelte Colonia Claudia Sabariensum (Savariaiak claudiusi kolóniája) néven. Az utolsó nagy keresztényüldözések idején (309) az itteni keresztények elrettentését szolgálta Quirinus sisciai (ma Sisak, Horvátország) püspök kivégzése: malomkövet kötöttek a nyakába, és a megáradt patakba dobták. Hogy a városban már komoly keresztény közösség élt, bizonyítják a IV. századból előkerült ókeresztény leletek is, amelyeknek többsége sírkő vagy a katakombák oldalsírhelyeit lezáró félköríves kőlap. Ezeket többnyire egy helyen, a Szent Márton-templomot körülölelő területen találták, s bizonyíték arra, hogy az I. századi pogány temetkezési hely a milánói ediktum után (313) keresztény temetővé lett átalakítva. Ma is megtekinthető az ősi kápolna, melyet Márton szülőháza fölé építettek.

Miután Márton édesapja a császári hadsereg tisztjeként (tribunus) leszerelt, az észak-itáliai Ticinum (ma: Pavia) közelében egy kis birtokot kapott. Márton itt töltötte gyermekkorát. A kereszténységgel 10 éves korában ismerkedett meg, és két év elteltével hittanulónak (katekumen) jelentkezett. Apja nem nézte jó szemmel ezt a lépését, és hogy más meggyőződésre bírja, 15 évesen besoroztatta lovaskatonának, de Márton csak 19 éves korában kezdte meg a tényleges szolgálatot.


Szülőháza helyén ma a róla elnevezett templom áll

Márton a katonaságnál

Mint őrjárati tisztet a galliai Ambianumba (ma: Amiens, Franciaország) osztották be. 334-ben itt történt meg életének legismertebb epizódja, amikor kemény, csikorgó hidegben, késő este, járőrszolgálatból hazatérőben, a város kapujában didergő koldussal találkozott. Márton kardjával kettéhasította katonai köpenyét, egyik felét átadta a hiányos öltözékű koldusnak. Azon az éjszakán Mártonnak különös álma volt: Jézust látta, amint fényes sereg veszi körül. A vállán azonban a köpenynek azt a darabját viselte, amit a koldus kapott, és odafordulván az angyalokhoz, mondta: „A katechumen Márton öltöztetett föl engem ezzel a ruhával!” Amikor ezt az álmot egy papnak elbeszélte, az csodálkozva ránézett, és azt mondta: „Az Úr megmondta: Amit egynek a legkisebb testvéreim közül tesztek, nekem tettétek. De úgy vélem, hogy az Úr is készített neked egy ruhát, amelybe föl akar öltöztetni.” Köpenyét később a háborúban győzelmet hozó ereklyeként tisztelték. A koldussal találkozás jelenetét számos művészi alkotás örökítette meg.


Márton megosztja a köpenyét a koldussal

Márton 339-ben megkeresztelkedett, és ettől kezdve mindent megtett, hogy megszabaduljon a terhessé vált katonai szolgálattol. Akkortájt történt, hogy a barbárok betörtek Galliába. Julianus császár Vangion (Worms) városánál összevonta a hadseregét, és pénzadományt osztott ki a katonák között. Ilyenkor az volt a szokás, hogy egyenként hívták ki a katonákat. Mikor Márton került sorra, megfelelőnek látta a pillanatot, hogy elbocsátását kérje. Nem tartotta volna tisztességesnek, hogy elfogadja az adományt, holott nem kíván harcolni: „Eddig érted katonáskodtam, engedd, hogy ezentúl Istennek szolgáljak. Én Krisztus katonája vagyok, nem szabad harcolnom.” A császár e szavak hallatán éktelen haragra gyúlt, és felindultságában gyávának bélyegezte Mártont, és ezzel magyarázta a seregből való kilépésének okát is. Az állította, hogy Márton a másnapi harctól fél, nem pedig a vallása miatt vonakodik a küzdelemtől. Ő azonban rendíthetetlenül, sőt a neki felrótt félelem miatt még szilárdabban így szólt: „Ha elhatározásomat gyávaságnak és nem a hitemnek tulajdonítják, akkor holnap fegyvertelenül állok oda a sereg elé, és Jézus Urunk nevében, a kereszt jelével, pajzs és sisak nélkül bátran behatolok az ellenség sorai közé." Ekkor fogságba vetették, hogy megtegye ígéretét: fegyvertelenül szálljon szembe a barbárokkal. Másnap azonban az ellenség, önmagát és minden felszerelését felajánlva, követek révén békét kért. Az ellenség kérése a császárnak is meglepetést okozott. A csodának is nevezhető fordulat egy súlyos veszteséggel járó csatát akadályozott meg.

Márton egyházi pályafutását Hilarius poitiers-i püspök mellett kezdte. A szentéletű főpásztor komoly segítséget kapott Márton személyében. Hamarosan diakónussá akarta szentelni. Márton azonban alázatosságból méltatlannak tartotta magát erre a tisztségre. Hilarius, hogy lekötelezze, olyan feladattal bízta meg, amelynek elfogadásához alázat szükséges. Így arra kérte, legyen ördögűző. Ezt Márton nem utasította vissza.

Ismét Pannóniában

„Nem sokkal később figyelmeztetést kapott álmában, hogy vallásos lelkületből fakadó gondoskodással keresse fel a szülőhazáját és szüleit, akiket még a pogányság tartott fogva. (...) Lelki vágyának és szándékának megfelelően megszabadította anyját a pogányság tévedésétől, de apja megmaradt a rosszban; Márton jó példája mégis sokak üdvösségére szolgált.” (Sulpicius Severus)

A fiatal diakónus 355-ben elhagyta Poitiers-t. Követve az álmában kapott utasítást, visszatért szülőföldjére, Pannóniába, hogy hirdesse Krisztus igazságát. Szülei már korábban visszatelepültek Itáliából Savariába. Hazatérése után Savariában megkezdte térítő munkáját. Édesanyját is a keresztény hitre vezette és megkeresztelte. A hagyomány szerint az egykor a szombathelyi Szent Domonkos- templom előtt álló kút vizével keresztelte meg. A kút helyén ma Rumi Rajki István szép Szent Márton szobra áll. Apja továbbra is pogányként élt.

Márton missziós munkája során tapasztalta, hogy senki sem próféta a hazájában. A IV. században fellángolt eretnek ariánus mozgalom tagjai, az ariánusok azt tanították, hogy Krisztus nem egylényegű az Atyával (homousion), hanem csak hasonlatos hozzá (homoiusion). A keresztény hitet bátran hirdető Mártont elfogták, megvesszőzték, és elkergették Savariából.

Az Itáliában töltött évek

Útját Itália felé vette, hogy onnét Poitiers-be menjen Hilarius püspökhöz. Útközben értesült róla, hogy az ariánusok Hilariust is elűzték Galliából. Márton Mediolanumban (ma: Milanó) maradt, ahol térítő munkáját folytatta. Mivel itt is az ariánusok akarata érvényesült, lázítóként kikergették a városból. Elűzése után néhány társával a Genovai-öbölben fekvő kietlen, kopár Tyúk-szigetre (Insula Gallinaria) vonult vissza, ahol remetéskedett. Erre már gyermekkora óta vágyódott. Szigeti magányában értesült arról, hogy Hilarius száműzetését Constantinus császár megszüntette, így a püspök visszatérhetett székvárosába, Poitiers-be. Márton 360-ban útra kelt, hogy Galliába menjen, és segítsen Hilariusnak a térítő munkában. Visszatérése után azt tapasztalta, hogy a kereszténység Galliában csak a városokban vert gyökeret, a falvakban továbbra is a pogányul éltek az emberek. Az eredményes térítőmunkához segítőtársakat keresett. Poitiers-től alig két kilométernyire fekvő kis település, Ligugé környékén remeteségbe vonult. Remetelakjához számos tanítvány érkezett, megvetve ezzel a ligugéi kolostor alapjait (361) és létrehozva Galliában az első szerzetesi közösséget. Egy idő után felvette a szerpapi rendet, mert az egyház megkövetelte, hogy egy közösség vezetője diakónus vagy áldozópap legyen. Életét csodák kísérték. Isten így nyilvánította ki, hogy Márton az ő kiválasztottja. Első csodája Galliában a ligugéi kolostorban történt, ahol buzgó imával feltámasztott egy meg nem keresztelt hittanulót.

Tours városának püspöke

„Csodálatos módon hihetetlen sokaság gyűlt össze a szavazásra, de nemcsak ebből a városból, hanem a környezőkből is. Megegyezett mindnyájuk akarata, mindnyájuk szavazata és véleménye: Márton a legméltóbb a püspökségre, boldog lesz az az egyház, amelynek ilyen főpapja van.” (Sulpicius Severus)

371-ben meghalt Tours püspöke, és a város népe rögtön Mártont kérte fel. Ő nem akarta elfogadni a tisztséget, mire a nép a városba csalta egy beteg gyógyítása ürügyén. A legenda szerint Márton egy libaólban próbált elbújni, ám a ludak gágogásukkal elárulták. Először egy templom melletti cellában lakott, majd a pusztaságba költözött 80 szerzetessel. Innen évente meglátogatta a környék egyházközösségeit és a falvakat, tanyákat, melyeket igyekezett egyházközösségekbe szervezni. Mindeközben elszántan küzdött a pogányság ellen, leginkább a pogány szentélyek lerombolásával. Helyükre keresztény templomokat emeltetett, és egy-egy keresztény szent pártfogása alá helyezte, akiknek tiszteletét meghonosította és elterjesztette. A kitartó apostoli munka eredményeként Márton püspök elérte, hogy a toursi egyházmegye területén egyetlen pogány falu sem akadt.

Mártont különös tisztelték szerénysége, egyszerűsége és az általa véghezvitt csodák miatt. Az új toursi püspök székhelyén is a régi csendes életmódot kívánta folytatni. Eredménytelenül. Ezért elhagyta székvárosát, és Marmoutierben telepedett le, ahová csakhamar több fiatal szerzetes követte.

Tours városának első temploma a IV. század derekán épült, Márton tehát már misézhetett falai között. Kincstárában számos, Mártonhoz kapcsolódó tárgyat őriztek, többek között Szent Gervasius és Szent Protasius mártírok relikviáit, melyeket Márton személyesen Ambrus püspöktől – a holttesttek megtalálójától – kapott. Itt található ezen kívül egy zafír kehely, amit a császár ajándékozott Mártonnak. A szent emlékét idézik a katedrális festményei Márton hét csodájának ábrázolásával: meggyógyítja a leprást Párizs kapujában, Amiens kapujában köpenye egyik felét odaadja egy koldusnak, a cellában tunikáját adja oda egy szegénynek, halottakat támaszt fel, kidönt egy fenyőt, lerombolja a bálványokat, leleplezi a hamis mártírt.

Márton csodái

Csodák sora kísérte Márton püspök működését: betegek gyógyítása, halottak feltámasztása, ördögtől megszállottak megszabadítása volt a bizonyítéka az ő isteni kiválasztottságának. Többek között kigyógyította Nolai Szent Pál szembetegségét. Márton szivacsos anyaggal érintette meg a szemét, és megszüntetve minden fájdalmát, visszaadta korábbi egészségét. Párizsban miután Márton nagy tömegtől kísérve belépett a város kapuján, megcsókolt és megáldott egy mindenki számára undorító kinézetű leprást, aki rögtön minden bajából meggyógyult, és másnap hamvas bőrrel jött a templomba, hogy hálaimát mondjon visszanyert egészségéért. Treveriben (ma: Trier, Németország) „egy leány oly súlyos bénaságtól szenvedett, hogy szervezetének minden működése jó ideje megszűnt, és minden tekintetben közel volt a halála, már alig pihegett. Hozzátartozói szomorúan álltak mellette, és csak életének végét várták, amikor váratlanul hírét hozták, hogy Márton ebbe a városba érkezett. Midőn ezt megtudta a leány apja, lélekszakadva futott, hogy gyermekéért esdekeljen. (...) Mikor megáldotta, és az erőt adó szent folyadékot a leány szájába öntötte, az erre azonnal hangot adott. Azután Márton érintésére lassanként minden tagja éledezni kezdett, és amikor a lábai is megerősödtek, a nép szeme láttára felkelt.”

Márton halála

Márton Candes-ba tartó lelkipásztori útján hunyt el 397. november 8-án. November 11-i temetésére messze földről is nagy tömeg érkezett Tours-ba. Életével követendő példát állított azok a pogányok számára, akik Európában kereszténnyé lettek. Márton volt az első, akit az egyház annak ellenére, hogy nem volt vértanú, halála után már szentként tisztelt. Szent Márton életét tanítványa, Sulpicius Severus írta meg.

A Szent Márton-kultusz szempontjából Tours legjelentősebb épülete a Szent Márton-bazilika, amelynek közepén helyezkedett el a szent sírja. Számos csodás esemény kapcsolódik a síremlékhez. A sírját őrző bazilikát a hugenották (a francia kálvinisták) a XVI. században kirabolták, Márton csontjait tűzbe dobták, de valamennyit sikerült megmenteni. A kisebbik koponyacsontot – Mikes János püspök révén – 1913-ban szülővárosa, Szombathely kapta meg, majd ünnepélyes keretek között elhelyezték a nevét viselő székesegyházba.


Márton síremléke a toursi székesegyházban

Márton égi patrónusa Galliának, Franciaországnak és Itáliának, védőszentje az egykor tekintélyes magyar királyságnak és Európa-szerte számos társadalmi csoportnak, foglalkozási ágnak, mint például a katonáknak és koldusoknak, a szőlőművelőknek és pásztoroknak, a kádároknak, szabóknak és helyenként más foglalkozásoknak. Különböző országokban építészeti, képző- és iparművészeti, irodalmi alkotások tömege őrzi emlékét. A középkorban úgy tartották, hogy Mária után az ő tiszteletére szentelték a legtöbb templomot. Bálint Sándor a Kárpát-medence területén számba vette és könyvében felsorolta egyházmegyénként – a trianoni államhatárok előtti területükön – azokat a templomokat, melyeknek Márton a védőszentje. Számuk mintegy kétszázötvenre tehető. Mező András kimutatása szerint (Patrociniumok a középkori Magyarországon, Budapest, 2003.) Magyarországon 106 település viselte a Szent Márton nevet. A mai Vajdaság területén öt templomot szenteltek a tiszteletére: Berekszó (Berkasovo), Káptalanfalva (Busenje), Gádor (Gakovo), Szépliget (Gajdobra) és Bácsordas (Karavukovo).


A káptalanfalvi Szent Márton-templom

Márton és a magyarok

 „Szent Márton püspököt kiváltképpen tisztelik a magyarok. Egykor a pozsonyi templom főoltárán volt látható lovasszobra, mely magyar huszárruhát visel. S egy falusi plébános kérésére a festő az oltárképen szintén lóháton örökítette meg Szent Mártont. A megyéspüspöknek nem tetszett, kérdőre vonta a plébánost:

– Miért nem püspöki ruhában pingáltattad le a szentet? Miért tetted az oltár fölé ezt a nagy lovat?

– Kegyelmes uram – felelt a plébános –, ez azért van, mert a parókiának kevés a jövedelme, Szent Márton mint katona beérte egy lóval is, de mint püspök már hat lovat kívánt volna. Ennek okáért így takarékoskodtam.


Szent Márton lovas szobra Georg Raphael Donner alkotása

Szent Márton a néphagyományban

November 11-e Szent Márton ünnepnapja. E naphoz számos hagyomány, népszokás kötődik. Sok helyen a gazdasági év fontos állomása volt a Márton-nap. Ekkor hajtották be a jószágot az istállóba, ekkor számoltak el a pásztorok, s Márton-napkor kérdezte meg a gazda a pásztort, hogy marad-e jövőre is? Az elszámoláskor leadott járandóságot néhol Márton adójaként emlegették. A pásztoroknak Rábagyarmaton minden háztól Márton-rétes járt, amelynek összeszedése újévig is eltartott. A hosszúperesztegi gazdaasszony azért sütött rétest Márton-napkor, hogy Szent Márton köpenyét kinyújtsa, s így a család ne nélkülözzön, és másokon is segíteni tudjon.

Szent Mártont már a középkorban is a jószág védőszentjeként tisztelték. A Répce vidéken élő hagyomány szerint disznóvész idején egy pásztor Szombathelyre ment, hogy Márton pártfogását kérje. Álmában egy fehér nyírfaágat adott neki a püspök, hogy azzal vesszőzze meg az állatokat, és majd meggyógyulnak. Ez az eredete a vesszőzésnek nevezett, különösen Magyarország nyugati megyéiben ismert népszokásnak. A pásztorok frissen vágott, zöld ággal – amely archaikus gonoszűző eszköz – végigjárták a falut, köszöntőt mondva:

„Elhoztam Szent Márton püspök vesszejét,
A szokást nem mi kezdtük, s nem mi végezzük,
Állataiknak annyi szaporodása legyen,
Ahány ága-boga van a vesszőnek."

A vesszőzés végén a gazdának adták az ágat, s ezzel hajtották ki a következő tavasszal a jószágot először a legelőre.

Márton napja gonoszjáró, időjós negyvenes nap, rámutató és tiltó-nap is. Göcsej, Baranya és a Mura-vidék lakói szerint ezen a napon nem szabad mosni, teregetni, libatojást ültetni, mert odasiet a „dög” és elpusztul a jószág, s ruha helyett az állat bőrét teríthetik ki. Ha jókedvű Márton, kemény tél lesz, borús Márton, borongós tél. Márton-napi esőre fagy, szárazság következik – jósolták meg a Márton-napi időből. Baranyában azt tartották, hogy márciusban olyan lesz az idő, mint a Márton-napi. S mivel ez a nap többnyire ködös, azt mondták: „Eljött Márton szürke lovon”, ha havazott, Márton fehér lovon nyargalt.

Márton-napkor libát illik enni, mert „aki ludat nem eszik, egész évben éhezik”. Az elfogyasztott liba mellcsontja megmutatta, hogy milyen lesz a tél. Azt tartották, hogy a fehér mellcsont havat, esőt jósol, ha vörösesbarna, akkor kemény hideget. A Márton-napi lúdból illett küldeni a papnak is. De ha már kellett, akkor a legkevesebb húsú hátsórészt küldték. Innen ered a „püspökfalat” szavunk. A XVIII. században a lúd hátulját gyertyapecsenyének is nevezték, mivel falun, tanyán Márton-napján gyújtották meg először este a világosságot adó gyertyát, lámpát, pilácsot. A libapecsenyét az e napra már kiforrott újborral megtöltött Márton-poharával öblítették le, megkóstolva, hogy milyen is lett a termés, mert a „bornak Márton a bírája.” A középkorban az ekkor fogyasztott bort gyógyító hatású szentelménynek tartották. Hajdanában a kövér emberre mondták: „olyan kövér, mint Szent Márton lúdja”.

Kapcsolódó cikkek

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2020 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor