Gyógyászati szemléletváltás a kora újkor kezdetén

A vallási gyakorlatok, előírások terápiás vagy megelőzési célú alkalmazása, például vallási böjtök, gyónás, zarándoklatok, imák vagy áldások formájában a reneszánsz idején, főleg a népi gyógyászatban továbbra is elterjedt volt. Ám a gyógynövényekkel való gyógyászat ebben a korban kezdett újra népszerűbbé válni, ahogy az emberi test működésének törvényei is egyre élesebben körvonalazódtak. A késő középkori, kora újkori orvoslás egyik meghatározó személyisége Paracelsus lett, akinek valódi neve Theophrastus Bombastus von Hohenheim volt és 1493-ban született az Einsiedeln melletti Eggben.

Paracelsus a reneszánsz ember sokrétű érdeklődésével és tudásával rendelkező orvos, alkimista, misztikus, laikus teológus és filozófus volt. Eszméivel és tanításaival a modern orvostudomány, az újkori gyógyszerészet úttörőjének tartják. Tudása és munkássága igen átfogó ismereteket ötvözött. Legendás gyógyítási sikerei miatt sok ellenfele akadt. Korának orvosai és gyógyszerészei kiutálták maguk közül, mert szembeszállt kortársai orvosi gyakorlatával, és bírálta a csak könyvekből származó, sokszor elavult tudásukat. Mivel sikeresen gyógyított, így sok településről eltanácsolták, kiűzték az irigykedő rosszakarói, ezért Paracelsus élete nagy részében vándororvosként és sebgyógyászként járta be egész Európát. Így bővítette folyamatosan a tudását. Számára az volt a fontos, hogy a terápia eredményeket hozzon, ezért bárkitől hajlandó volt tanulni, aki használható tapasztalati tudással rendelkezett. Az alábbi idézetek is a szellemi nyitottságáról tanúskodnak: „Jobb egy orvosságot megismerni és megérteni, mint a kolostorok nagy könyvtárait átböngészni, ahol ezer lap közül jó, ha egy felet meg lehet érteni. Abból, amit a természet adott, nem kell hosszú recepteket kigondolni.” „Az orvoslás legfőbb alapja a szeretet.” „A gyógyítás nem az orvostól, hanem a természetből ered. Az orvosnak tehát nyitott elmével a természetből kell kiindulnia.” „Minden méreg, semmi sincs méreg nélkül, egyedül a mennyiségen múlik, hogy valami méreg-e vagy sem”. „Kétféle terület van, ahová a betegségek behatolhatnak, és ahol elterjedhetnek. Az egyik az anyag, vagyis a test, benne búvik meg és lakozik minden betegség, a másik terület nem anyagi természetű, ez a test lelke, amely a testben megfoghatatlanul és láthatatlanul él, és pontosan ugyanazokban a betegségekben szenvedhet, mint a test. De mivel ennek a léte független a testtől, ezért ez az »ens spirituale«, a lelki létező, amelytől a betegség származik. Ezért kétféle betegség van, a testi és a lelki.”

A kora újkori orvostudomány történetében Paracelsus egy másfajta szemléletet képviselt, ami a modern orvostudomány egyik alapja lett. Paracelsus gyógyítói tevékenysége az egészséges és a beteg embert minden aspektusában megragadta. Szerinte az ember kozmológiai és biológiai törvényeknek van alávetve. Az élet folyamatos változást, ritmust és alkalmazkodást jelent a külső, környezeti viszonyokhoz és a belső lelki, szellemi állapothoz mérten. Nem a látszat a valóság, hanem a háttérben megbúvó erők és elvek. Neki köszönhető, hogy az orvostudományi ismereteket, a kémiát, a fizikát, a csillagászatot, az asztrológiát, a teológiát, az alkímiát és még sok más, addigi önálló tudást egyfajta gyógyászati rendszerré alakította. Az ókori, középkori orvoslás megőrzésre érdemes szempontjait kiegészítette a népi gyógyászat ismereteivel, saját gyakorlati tapasztalataival, és mintegy 400, többnyire német nyelvű írásában fogalmazta meg belőlük a korabeli gyógyítás művészetét. A sebészeti és belgyógyászati tanulmányait követően bejárta Európa nagy részét, egészen Oroszországig, és valószínűleg Észak-Afrikába, Ázsiába is eljutott. Élete végéig egy kereső, kutató, tudáshatárokat átlépő, kényelmetlen kortárs volt. „Segíteni akarni kell, és akkor a szellem, az igazság szelleme kísérni és vezetni fog téged” – mondta. Népi gyógyászati ismereteit utazásai során gyógynövényes asszonyoktól, népi gyógyítóktól gyűjtötte. Az elsők között kezdett el gyógynövényes és egyéb kivonatokat desztillálni.

Paracelsus számára a filozófia a természet tanulmányozásában nyilvánult meg. Ez mutatkozott meg nála a teremtés szeretetében. Szerinte semmiképpen sem az egyetemi tanulmányok formálják az orvost. Paracelsus meg volt győződve a "belső gyógyítóról" vagyis az öngyógyító folyamatokról, amelyet minden ember magában hordoz. "Nem a növény gyógyít, nem egy kémiai por, nem a hő és nem is a hideg. Csak egy gyógyíthat. Ez a felfoghatatlan, tudatos és végtelenül erős, bennünk lévő gyógyító. Ő képes mindent meggyógyítani. (...) Ha gyógyítani akarok, nem tehetek mást, mint hogy erőt adok neki".

A középkor végén, az újkor elején a természettudományok a virágkorukat élték. Az anatómusok feltárták az emberi testet, és meg merték tenni a korábban elképzelhetetlent: megcáfolták az ókori orvostudomány addigi ismereteit, továbbá az egyházi tiltásokat is kijátszották. Az ókori Galénosz tanításai a szangvinikus, kolerikus, melankolikus és flegmatikus típusokról, különösen a négy testnedv egyensúlyára való törekvésről, továbbá a test felépítéséről és funkcióiról egészen a középkor végéig uralták a gyógyászati elképzeléseket (a vér, a sárga epe, a fekete epe és a nyák, amelyek a négy típus meghatározói, akkor, amikor a testnedvek közül valamelyik fölülkerekedik a többin). Andreas Vesalius németalföldi orvos, anatómus, Az emberi test működéséről szóló értekezés szerzője a holttesteken végzett boncolásai révén kérdőjelezte meg elsőként Galénosz tanításait. Az ő, továbbá Paracelsus és más reneszánsz korabeli orvosok újításai egy új fejezetet nyitottak meg a gyógyászat történetében. Ám a nagy szemléletváltás csak a 17. századtól kezdett el igazán kiteljesedni, de az újfajta elképzelésekkel párhuzamosan a középkori gyógyászati praktikák is fennmaradtak, amiről a sorozat további részében szólok majd!