Tudta-e?
A civilizáltnak nevezett világ elmúlt 3500 év történelmét végignézve csak 230 békés évet számolhatunk össze.

183. szám - 2019. december

A mecénás, a világutazó és a régész

Három híres magyar életútja
Dr. CELLER Tibor | a szerző cikkei

3

Lorántffy Zsuzsanna, a híres mecénás és iskolalapító

Lorántffy Zsuzsanna,  I. Rákóczi György fejedelem felesége, mecénás, iskolaalapító 357 éve, 1660. április 18-án hunyt el Sárospatakon. Az Erdélyi Fejedelemség kulturális virágzásához nyomdaalapítással, iskolák támogatásával és máig látható építkezésekkel járult hozzá.

Lorántffy Mihály zempléni nagybirtokos és Zeleméri Borbála lánya 1600 körül született Ónodon. A korán árvaságra jutott lány 1616-ban ment feleségül a 23 éves Rákóczi György borsodi főispánhoz, ónodi kapitányhoz, hozománya a pataki vár és birtok volt, amely így került a Rákócziak tulajdonába. A korban ritkaságnak számító szerelmi házasság 32 boldog évig tartott, öt gyermekük közül kettő élte meg a felnőtt kort.

Rákóczit 1630-ban erdélyi fejedelemmé választották. A család Erdélybe, Gyulafehérvárra költözött, de a fejedelemasszony jobbára a pataki várban időzött. Férje távolléte alatt kiválóan irányította és gyarapította a zempléni birtokot, ahol jelentős építkezés indult. A ma műemlékként látogatható pataki vár legértékesebb része az általa építtetett, a keleti szárnyat és a Vörös-tornyot összekötő oszlopos-árkádos lépcső és loggia. Utóbbit róla nevezték el. Híres volt a vár körül elterülő Gombos-kertje, amelyben szívesen szorgoskodott. Kedvét lelte különféle virágok, különleges gyógynövények termesztésében, az ezekből készített gyógyszerekkel ellátta a környéken élőket is. A tokaji aszú is az ő gazdálkodása idején született, a legenda szerint birtokán a szőlőt a Habsburg-ellenes harcok miatt csak novemberben szüretelték le, ezért lett édesebb, tüzesebb a már összeaszalódott szőlőszemekből sajtolt nedű.

Lorántffy Zsuzsanna nemcsak férjének támasza, hanem nagyszerű anya és mélyen vallásos asszony is volt. A gyermeknevelés mellett fontosnak tartotta a helyi református iskola és gyülekezet anyagi és szellemi támogatását, az ott élők számára kórházat is építtetett. 1648-ban, férje halála után végleg Sárospatakon telepedett le fiával, Rákóczi Zsigmonddal és menyével, Henrietta Mária pfalzi hercegnővel (I. Frigyes cseh király és Stuart Erzsébet angol királyi hercegnő leányával). Ettől kezdve indult igazi fejlődésnek a város és a református kollégium.

Az özvegy fejedelemasszony szívügyének tekintette az ifjúság, a szegény, de tehetséges fiatalok képzését, a reformáció tanainak terjesztését. 1651-ben nyomdát is alapított elsősorban a tankönyvek, a tanárok tudományos munkáinak kinyomtatására, ezekkel és az iskolának adományozott családi könyvgyűjteményével a később híressé vált könyvtár alapjait rakta le. A már korábban kibővített, rendszerében megreformált iskolába új tanárokat hívott meg, többek között a híres cseh-morva pedagógus-írót, a népiskolában gondolkodó Comeniust is. 1657-ben Fogarason egy román tannyelvű iskolát is létrehozott.

Lorántffy Zsuzsanna 1660. április 18-án hunyt el. A sors kegyes volt hozzá, néhány héttel azelőtt hunyta le örök álomra szemét, hogy fia II. Rákóczi György fejedelem halálos sebet kapott a fenesi csatatéren. Nem kellett megérnie a Rákóczi-ház összeomlását sem, amit – bár csak viszonylag rövid időre – dédunokája (II. Rákóczi Ferenc) tudott feltartóztatni. 1660. április 18-án este 10 órakor – miként a krónikás Szalárdi János írja – „ez világbul szép csendes halál által kimúlék.”

Menye, Báthory Zsófia férjét és anyósát a pataki templomba (a mai katolikus templomba) temettette, mivel a zűrzavaros időkben lehetetlen volt Lorántffy Zsuzsannát végakarata szerint férje mellé, a gyulafehérvári székesegyházba vinni. Itt sem lehetett azonban még testének sem sokáig nyugalma: amikor császári kézre került Patak vára, koporsóját kirabolták fiáéval együtt, csontjaikat szétszórták, s a gondos régészeti ásatás sem tudta megtalálni maradványaikat.

Az Iskolakertben szobor őrzi emlékét. A legenda szerint ha egy pataki diák a szobortól kér segítséget vizsgáihoz, az teljesülni fog.

Kőrösi Csoma Sándor, a magyar őshaza elszánt keresője

Százhetvenöt éve, 1842. április 11-én halt meg az indiai Dardzsilingben Kőrösi Csoma Sándor, a magyarországi tibetológia megalapozója, a magyar őshaza elkötelezett keresője.

Elszegényedett székely nemesi család hatodik gyermekeként született a Kovászna vármegyei Kőrösön (ma Csomakőrös, románul Chiurus). Keresztelésének dátuma 1784. április 4., de újabb kutatások szerint az is elképzelhető, hogy 1787-ben vagy 1788-ban született. A szegény fiú tizenöt évesen gyalog ment Nagyenyedre, ahol szolgadiákként ingyen tanulhatott. A kötelező tanulmányokon túl a római és a görög irodalomban is elmerült, földrajzi, történelmi, filológiai könyveket olvasott. Már ekkor – igaz, kényszerből – azt az aszketikus életmódot folytatta, amelynek később olyan nagy hasznát vette: a földön aludt, keveset evett, nem fogyasztott alkoholt, néha még a vizet is megvonta magától. Amikor 1815-ben befejezte tanulmányait, már évek óta maga is több tárgyat tanított a kollégiumban.

A magyarság őstörténete, a magyar nyelv eredete körül akkoriban kibontakozó polémia magával ragadta, s megfogadta: fényt derít a vitatott kérdésekre. Felkészülésként a nagy feladatra az akkor már többek között héberül, németül, románul, franciául és angolul is beszélő fiatalember angol ösztöndíjjal a nagyhírű göttingai egyetemen tanult három évig, itt sajátította el az arab és a török nyelvet. Egyik professzora hívta fel a figyelmét a török nyelvű ujgurok és a magyarok estleges rokonságára.

Ezután határozta el, hogy felkeresi Ázsiában a magyarok őshazáját, amihez néhány támogatót is szerzett. Még mielőtt nekivágott volna a hosszú útnak, több szláv nyelvet és az ószlávot is megtanulta. A Balkánon át jutott el Konstantinápolyig, de a várost egy járvány miatt nem tudta megközelíteni, ezért hajón Alexandriába utazott tovább. Itt is pestisjárványba ütközött, s kényszerűségből Szíriába, onnan arab viseletben, egy karavánhoz csatlakozva Moszulba, a Tigris folyón csónakkal Bagdadba, majd innen 1820 októberében Teheránba ment. Az ottani angol nagykövet támogatását élvezve tökéletesítette angol és perzsa tudását, és a további út veszélyeit felmérve pártfogóinál hagyta iratait és végrendeletét.

1821 márciusában, immár Szkander bég néven, perzsa ruhában utazott tovább a háborúk dúlta Belső-Ázsia felé. Hosszú és kalandos útján a Hindukus hegyláncon átkelve 1822-ben érkezett Kabulba, majd Kasmír felől eljutott a nyugat-tibeti Ladakh királyság székhelyére, Leh városába. Innen már nem engedték tovább, kémnek vélték, elfogták, de meggyőződtek ártatlanságáról. Lehben találkozott az angol William Moorcrofttal, aki egy kereskedelmi egyezményről tárgyalt, tőle kapta első Tibettel foglalkozó könyvét, és a zanglai kolostor tudós lámájához is ő szerzett neki ajánlólevelet. Tibet akkor még a külvilág számára ismeretlen területnek számított, szinte semmit nem tudtak róla.

A következő éveket Csoma Zanglában, a phuktali kolostorban és Kanamban töltötte. Ez idő alatt – szinte elképzelhetetlenül sanyarú körülmények között – teljesen elsajátította a tibeti nyelvet. Végigolvasta, kivonatolta és a nyugati világ számára magyarázatokkal látta el a tibeti nyelvű buddhista kánon 325 kötetének 105 ezer lapját, összeállította mintegy 40 ezer szócikkből álló tibeti-angol szótárát, a tibeti nyelvtanról szóló művét.

Tibetet elhagyva 1831 májusában érkezett meg Kalkuttába, ahol a Bengáli Ázsiai Társaság székházában nekilátott művei nyomdai előkészítéséhez. Főműve, a tibeti szótár és a tibeti nyelvtan 1834-ben látott napvilágot, ezekből 25-25 példányt hazaküldetett. Visszaküldte az odahaza számára összegyűjtött pénzt is, kiegészítve az általa megtakarított összeggel, amiből Nagyenyeden alapítványt létesített a tehetséges diákok számára, egy részét szülőfaluja lakói és rokonai kapták. 1833-ban az MTA levelező tagja lett, emellett a Bengáli Ázsia Társaság tiszteletbeli tagja és könyvtárosa volt.

A következő években Molla Eszkander Csoma a Mulk-i Rúm (Európából való Csoma Sándor írástudó) névre kiállított okmányokkal bejárta Észak-Bengáliát, Kalkuttában teljes visszavonultságban folytatta tudományos munkáját, és könyvtárosként tevékenykedett. 1842 tavaszán újra elindult Lhászába, abban reménykedett, hogy a magyar őstörténetre vonatkozó anyagokra bukkan. Útközben maláriában megbetegedett – mások szerint aszkéta életmódja gyengítette le -, és április 11-én Dardzsilingben meghalt. Itt temették el a helybéli angol kolónia jelenlétében.

A buddhisták által a „nyugati világ bódhiszattvájakéntˮ (szó szerint Megvilágosodott Lény, aki a jövőben Buddhává válik) tisztelt Kőrösi Csoma munkássága felbecsülhetetlen értékű a keleti nyelvek és kultúrák megismerése során. Sírja fölé 1845-ben a brit Ázsiai Társaság emelt emlékoszlopot, majd az MTA is emléktáblát helyezett el. Negyven tibeti nyelvű könyvből álló könyvtárát is az MTA őrzi.

1858-ban gróf Széchenyi István lefestette Csoma síroszlopát, bekereteztette, és az alábbi feliratot vésette bele: „Egy szegény árva magyar, pénz és taps nélkül, de elszánt kitartó hazafiságtól lelkesítve – Kőrösi Csoma Sándor – bölcsőjét kereste a magyarnak, és végre összeroskadt fáradalmai alatt. Távol a hazától alussza itt örök álmát, de él minden jobb magyarnak lelkében.”

Kőrosi Csoma alakja szerepel Jókai Mór És mégis mozog a Föld című regényében, halálának 125. évfordulója alkalmából a Magyar Földrajzi Társaság Kőrösi Csoma Sándor-emlékérmet alapított, amelyet négyévente ítélnek oda.

Rómer Flóris, a magyar régészet atyja

202 éve, 1815. április 12-én született Pozsonyban Rómer Flóris nagyváradi kanonok, művészettörténész, akadémikus, a magyar régészet megalapozója.

A középiskolát három városban végezte: német anyanyelvű szülei a korban szokásos módon Tatára és Trencsénbe is elküldték tanulni, hogy a szlovák és a magyar nyelvet is elsajátítsa, bölcsészeti tanulmányait Győrben, a teológiát Pannonhalmán végezte. 1830-ban lett Benedek-rendi szerzetes, pappá 1838-ban szentelték és Tihanyban szolgált segédlelkészként. 1839-től a győri gimnáziumban magyart és latint tanított, később a természetrajz és a fizika tanára is volt. Pozsonyban jelentek meg első tudományos közleményei, amelyekkel hírnevet szerzett magának, így egy ideig József főherceg nevelője is volt.

Az 1848-1849. évi szabadságharcban nemzetőr, később utász lett, bátorságának köszönhetően a harcok során közlegényből századossá léptették elő. Hazafias buzgalmában nevét Rómaira magyarosította, és tanítványait példájának követésére, harcra buzdította. Mindezekért a szabadságharc leverése után nyolcévi „vasban letöltendőˮ büntetésre ítélték, s miután 1854-ben közkegyelemmel szabadult, rendje vezeklésül Bakonybélbe küldte tanítani.

Csak három év múlva térhetett vissza a győri rendházba, ahol a helyi közlönyben közreadta tervszerű gyűjteményfejlesztési koncepcióját. 1859-ben jelent meg nevezetes Bakony-monográfiája, amelyet egy év múlva önálló kötetben is kiadtak. Még ebben az évben a győri bencés gimnázium régiségtárából létrehozott múzeum őre lett. 1860-ban a papi szeminárium egyházi-archeológiai tanszékének vezetője lett, 1861-ben megindította az ország első történelmi szakfolyóiratát, a Ráth Károllyal együtt szerkesztett Győri Történeti és Régészeti Füzeteket.

Rómer 1861-ben kivált a bencés rendből. Pestre költözött, ahol először az Magyar Tudományos Akadémia kézirattárnoka, majd 1862-től gimnáziumi igazgató lett. A Magyar Tudományos Akadémia 1864-ben vette fel tagjai sorába, felvételét egykori bencés tanulótársa, Ipolyi Arnold, a régi magyar hitvilág kutatója javasolta. 1864 és 1873 között az Archaeológiai Közleményeket, 1868 és 1872 között az Archaeológiai Értesítőt is szerkesztette. 1867-ben Párizsban az ősrégészeti és embertani kongresszuson tartott előadást, ekkor kapcsolódott be a magyar régészet a nemzetközi tudomány vérkeringésébe.

1868-ban egyetemi archeológia tanárrá nevezték ki, őskori, ókori és középkori régészetet és művészettörténetet is oktatott. Az ő kezdeményezésére és irányításával indult meg Budapesten a magyar régészképzés. 1869-ben a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának igazgatójává nevezték ki. Bejárta az országot, pontosan felmérte és lerajzolta a romokat, épületmaradványokat, feltárásainak eredményét tanulmányokban, cikkekben tette közzé.

1874-ben felmentették szerzetesi kötelékéből, áldozópap, majd jánosi apát lett. 1877-ben Lipovniczky István püspök Nagyváradra hívta, kanonokká nevezte ki, és megbízta a székesegyház restaurálási munkálatainak vezetésével. Nagyváradon újabb múzeumot alapított, és létrehozta a püspöki palota húszezer kötetes könyvtárát, ahol egészen haláláig dolgozott.

Rómer Flóris tekintélyes régész volt, az ő érdeme, hogy 1876-ban Budapesten tartották az ősrégészek és antropológusok VIII. nemzetközi kongresszusát. A Magyar Történelmi Társulat alapító tagja és a műemlékvédelem kezdeményezőinek egyike volt, 30 önálló kötete és mintegy 450 tudományos közleménye jelent meg. Többkötetes, kiadatlan, saját rajzaival illusztrált naplója a magyar régészet, művészettörténet és műemlékvédelem becses forrása. 1889. március 18-án halt meg Nagyváradon


Lorántffy Zsuzsanna és I. Rákóczi György, Erdély uralkodópárja (Rusz Károly metszete)


A fejedelemasszony szobra Sárospatakon


Kőrösi Csoma Sándor, az első tibeti–angol szótár elkészítője (Rohn Alajos kőmetszete, 1846)


A neves Kelet-kutató mellszobra Balatonfüreden


Kőrösi Csoma Sándor-emléksztúpa a Nógrád megyei Tar községben


A tudós szerzetesről 1870-ben készült fénykép


Rómer Flóris mellszobra Pozsonyban

Kapcsolódó cikkek

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2019 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor