Tudta-e?
Hogy melyik a legrégibb magyar nyelvemlékünk ? A HALOTTI BESZÉD ÉS KÖNYÖRGÉS, 1200 körül keletkezett. Ez az elsõ olyan magyar nyelvű írás, mely komoly irodalmi érték is. A BESZÉD szabad, a KÖNYÖRGÉS szó szerinti fordítás latinból; összesen 274, az ismétlõdõ szavakat csak egyszer számítva 190 szóból áll.

115. szám - 2014. április 01.

Vallástudomány

A szúfi költészet

A muzulmán vallásról hallva bizonyára nem a költészet jut elsőként az eszünkbe. Ennek az elsődleges oka az iszlámról Nyugaton kialakult negatív kép, amely ezt a vallást az erőszakkal, a terrorizmussal és a fanatizmussal hozza kapcsolatba.
SÁFRÁNY Attila | a szerző cikkei

4

2001. szeptember 11-e óta csak megerősödött ez a tévhit, pedig az iszlám mint vallás kezdettől fogva a költészet talaján termett, s abból kisarjadva nőtt erős fává. A szúfizmusnak nevezett misztikus irányzatnak köszönhetően ez a prófétai vallás mindvégig a legközelebbi kapcsolatban maradt az érzelmek lírai kifejezésmódjával: a költészettel és a zenei kísérettel előadott dallal.

A mevlevikről, a kerengő dervisekről bizonyára már mindenki hallott: ők a sok közül csak az egyik csoportját képezik annak a rendkívül szerteágazó, különböző rendekbe szerveződő iszlám misztikus irányzatnak, ami a zene és a dal átszellemültségével törekedett közel kerülni Istenhez, megélni a vele való misztikus egység eksztatikus élményét. Az istenkereső így szerzett tapasztalatai közönséges prózai nyelven elmondhatatlanok, ez nem csupán a szúfik misztikus élményeiről jelenthető ki, hanem az összes ilyen jellegű tapasztalatról, bármilyen vallás transzcendencia–megéléséről legyen szó. Éppen emiatt a szúfi mesterek közül sokan a költészethez nyúltak, metaforikusan, a líra nyelvén, jelképek és allegóriák segítségével próbálták kifejezni valamiképp a kifejezhetetlent. Ennek az eredménye, hogy e szúfi mestereknek, tanítóknak köszönhetően az iszlámban a vallásos költészet rendkívüli jelentőségre és népszerűségre tett szert. A többi világvallásban is fontos szerepe van a lírának, így a Krisztus-hitben is, gondoljunk csak a keresztény himnuszköltészetre, erre az ókor végén született új lírai kifejezésmódra. Ennek ellenére remélhetőleg semmi sértőt nem jelentünk ki, ha azt állítjuk: közel sem tett szert a költészet akkora jelentőségre más vallásokban, mint amilyen fontos szerepet kapott a szúfizmus révén az iszlámban.

Az előbb említett mevlevi dervisrend alapítója, Dzsalál ad-Dín Rumi, a szúfizmus legismertebb költője. Olyan nagy név ő a misztikus irányzatot elfogadó iszlám számára, mint amit a görögöknek Homérosz neve jelentett, vagy mint amit a mai nyugati irodalom számára Shakespeare neve jelent. Művészi nagyság tekintetében sem marad el tőlük, már amennyiben összevethető az egyik kultúra irodalmi csúcsteljesítménye a másikéval, hiszen tapasztalatból tudjuk, az állandó érintkezések ellenére minden kultúra, minden egyes civilizáció egy önmagában álló külön világ.

Ugyanúgy van ez, ahogy az emberekkel: a nyelvi úton és metanyelvi eszközökkel folyamatosan kommunikálunk egymással, tetteinkkel, szavainkkal, műveink hatásával befolyással vagyunk egymásra, mégis ezen állandó érintkezések ellenére önmagunkban mindannyian külön világot alkotunk. A külső hatások nem érinthetik bennünk azt a bennünket másoktól elkülönítő benső magot, ami miatt én én vagyok, te pedig te vagy. Önnön voltunkat, amit mi énünkként tudatosítunk, mások pedig másságunkként érzékelnek, a kívülről jövő befolyásolás sohasem törölheti el teljességgel. Egyedül az eksztatikus misztikus élményben történhet meg ez, amelyben az én és a te közötti határvonalak eltűnnek. Erre az egyedülálló tapasztalatra törekszik az iszlám misztika, a szúfik végcélja az, hogy én-tudatuk teljességgel megsemmisüljön az Istennel megélt egység leírhatatlan élményben. Ezt megtapasztalva énjük és az Isten közötti határvonal is eltörlődik, addig legalábbis, amíg a sokszor a zene hatására előidézett eksztatikus misztikus élmény tart. Nem egy szúfit megöltek a hitvédő, ortodox felfogású muzulmánok, amikor e bensőleg megélt misztikus tapasztalatot hangoztatva kijelentették Istennel való azonosságukat. Egyik legkorábbi és a legismertebb szúfi mártír, a kínhalált elszenvedő Manszur Al-Haládzs volt, aki ki merte jelenteni a nyilvánosság előtt: Én vagyok az Igazság (anal-Haq). Az iszlám szóhasználat szerint ezzel az Istennel való egységét hirdette. A jelképekkel élő szúfi nyelvezet ezt az általa is megélt, én-határokat eltörlő egységélményt úgy fejezi ki, hogy lehullik a fátyol, ami eltakarja a Való megismerésének a lehetőségét az emberi módon érzékelő és gondolkodó ember elől.

E sajátos szóhasználatot kialakító, metaforikus nyelvezetű misztikus költészet alapfogalmait a legnagyobb tekintélyű szúfi költő, Rumi négysorosai alapján próbáljuk ismertetni. Dzsalál ad-Dín Rumi a mai Afganisztán területén született, de bejárva az iszlám világot végül a mai Törökország területén, Konyában telepedett le. Az általa alapított dervisrend, a mevlevik, úgyszintén elsősorban a Török Birodalom területén terjedt el. Rumi ennek ellenére nem török, hanem perzsa nyelven írta költeményeit. Ez volt ugyanis a szeldzsuk törökök kultúrnyelve. Nyugaton a legismertebb perzsa költő mégsem ő, hanem Omár Khájjám, akit Edward FitzGerald angol fordításának köszönhetően mint az életöröm, a bor és a nők szerelmesét már a 19. század második felében megismert és megszeretett versei által a nyugati irodalomkedvelő közönség. Khajjám is perzsa nyelven alkotta négysorosait, már amit ő alkotott, ugyanis a neve alatt jegyzett ezernél is több vers kapcsán a mai napig nem tisztázott a szerzőség kérdése, és megnyugtató bizonyossággal valószínűleg soha nem is lesz megállapítható, hogy az Omar Khajjám szerzői név alatt megjelent költemények közül melyeket alkotta ő maga. Az sem tisztázott a mai napig, hogy Omár Khajjám szúfi költő volt-e, vagy épp ennek az ellentéte, egy hedonista életörömöket hirdető vallási szkeptikus. A mai napig viták folynak erről a kérdésről.

 

Kapcsolódó cikkek

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2024 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor