A teurgia

Az őskor és a mai, természeti népek mágikus-animista gyógyítási rendszere minden élőlénynek és élettelen dolognak, pl. a szikláknak, folyóknak és a hegyeknek is elevenséget, lelkiséget tulajdonít. Ebben a világképben a betegség a démonok és szellemek cselekvésein alapul, akiket a gyógyítók (sámánok, táltosok, füves asszonyok és emberek) megnyugtatnak vagy kiűznek a betegből. Ezáltal nyer gyógyulást az ember.

Az ókorban kialakult teurgiát viszont élesen meg kell különböztetni a mágikus, animista-démonista gyógyító gyakorlatoktól. A teurgikus gyógyászat világában a betegség az istenek büntetése, amely az isteni rend ember általi megsértése (a bűn!) következtében alakul ki. A gyógyulás csak az Isten (Istenségek) által jöhet létre pap-orvosok közvetítésével, a bűnbe esett ember és a feldühített, megbántott, megsértett Isten között. A teurgia vagy teurgikus gyógyászat egy Isten vagy több Istenség beavatkozásának elérése emberi tevékenységek (pl. áldozat, ima, felajánlás, tánc, ének, másoknak való segítségnyujtás) segítségével. Ez mágikus természetű szertartások gyakorlata, melyeket azzal a szándékkal hajtanak végre, hogy az Isten vagy Istenségek befolyását, szellemi jelenlétét elérjék. Nem csak gyógyítás előidézésére használták, hanem az isteni erővel/fénnyel való egyesülésre (henózis). Ennek célja az egyén tökéletesítésének elérése. A teurgia "isteni munkálkodást" jelent. A teurgia nem fekete mágia, mert nem negatív, gonosz erőket (démonokat) hív életre, hanem az isteni eredetű „energiákat” (régen az antik Istent vagy annak családtagjait, ma angyalokat vagy szenteket).

Az ilyen típusú korai, gyógyító kultuszok az egyiptomi Imhotep gyógyító kultusz és az ókori Görögország Aszklépiosz gyógyító kultusza. Az Aszklépiosz gyógyító kultusz a teurgikus gyógymód tipikus formája. Ez a gyógyító kultusz Aszklépiosz gyógyító istentől származik, aki a mitológia szerint Apollón és a halandó Korónisz gyermeke volt. Ez a kultusz a Kr.e. 7. és 5. század közé tehető, és feltételezhetjük, hogy a Kr.e. 4. és 3. században is megfigyelhető az egész ókori Görögországban.

A gyógyító személyek az antik, görög mondavilágban valójában egyazon családnak a tagjai voltak. Aszklépiosz vagy Eszkuláp számított a gyógyítás istenének. Bár halandóként látta meg a napvilágot, Zeusz később az istenek közé emelte, azt követően, hogy a villámával előbb lesújtott rá és megölte. Tette ezt azért, mert Aszklépiosz tudásában eljutott addig a fokig, hogy halottat tudott életre támasztani. Ő és a családja, azaz a gyermekei voltak azok, akik az orvoslás különféle formáival foglalkoztak. A wikipédiában ezt olvashatjuk róluk. „Feleségétől, Épiónétól született gyermekei: Makhaón, a sebészet mestere, Podaleiriosz, a belső bajok ismerője, Hügieia, az egészség istennője, Iaszó, a gyógyítás istennője, Panakeia, a növényi eredetű gyógyszerek istennője, valamint Ianiszkosz és Iatrosz gyógyító istenek.”

Nézzük meg, hogy miként is gyógyítottak az ókori görögök! Ma már igencsak furcsán tekintenénk az orvosunkra, ha azt javasolná nekünk, amikor megbetegszünk, hogy aludjunk a templomban egy éjszakát, majd próbáljuk megjegyezni az álmunkat, és másnap ebből az álomból igyekezne megfejteni a betegségünk hátterét. Pedig a görög történelem kezdeti szakaszában valahogy így zajlott az egész. A beteg emberek Eszkuláphoz fordultak a bajukban, ugyanis az egészség, erő visszaszerzésére kiépült antik Aszklépiosz-kultuszt a gyógyító templomkomplexumokban (aszklépiákban) gyakorolták. Ilyen „orvosi” szentély-központok léteztek például Epidaurusz, Kósz, Rodosz, Pergamon, Küréné stb. poliszaiban. Ezek az aszklepiák több egységből álltak: fürdők, szálláshelyek, sportpályák, színház stb. Voltak olyan betegek, akiket egy kis lubickolás, pár színházi előadás máris meggyógyított, másokat viszont nem. Őket másként kezelték. E gyógyító szentélyek középpontjában a templomi alvás állt, amikor Aszklépiosz, vagy a fiai, lányai, adtak orvosi tanácsot, álom-jóslatok formájában. A templomi papok és papnők pedig az ezt követő reggelen az álom-orákulumot értelmezték, ebből vezették le a beteg gyógyításának módját, a „terápiát”.

Az álomtolmácsok az egyén társadalmi rangjától függően értelmezték az álmot, továbbá hogy ki, mit, és mennyit adományozott a templomnak. A ceremónia azzal kezdődött, hogy a tanácsot kérő beteg először lemosakodott és böjtölnie is illett, majd megfelelő pénz- és áldozatadományokkal kellett elnyernie az istenség kegyét, hogy ezt követően álmában tanácsot kapjon. Ma is szinte ugyanezt tesszük, ha orvoshoz megyünk. Lemosakszunk, tiszta ruhát veszünk és hálapénzzel igyekszünk az orvosok kegyét megnyerni! Nem is gondolná az ember, hogy ennyire a múltba nyúlik vissza ez a szokás!

Bizonyítható, hogy az egyiptomi Imhotep gyógyító kultusz és a későbbi görög Aszklépiosz gyógyító kultusz között volt egy bizonyos történelmi folytonosság. A történelmileg is dokumentált pap-orvos, Imhotep (Kr.e. 2600 körül) személye az idők folyamán átalakult, és maga is gyógyító isten lett a Kr.e. 7. és 5. század közötti időkben, és egy különleges gyógyító kultusz kikristályosodási pontja lett Egyiptom ókori történetének a vége felé. A templomi gyógyászat és az inkubáció (álomgyógyászat) ennek az Imhotep kultusznak is ugyanúgy elemei voltak, hasonlóan mint a már bemutatott ógörög változatnak.  

Az istenekkel kapcsolatos gyógyító kultuszok hagyományainak sorában illik megemlíteni még Kyrios Christos, vagy más néven Christos Medicus személyét, aki Megváltóként szabadította meg az embereket minden bajtól, katasztrófától (társadalmi, gazdasági, egészségügyi). Beszédes tény, hogy a II. században a keresztények Krisztust „orvosnak” nevezték, annak ellenére, hogy ez a megnevezés sehol nem található az Új Testamentumban. Ám a korábbi pogány gyakorlatokhoz hasonlóan itt is kialakult – a kereszténység korai időszakában – a gyógyító, orvos Krisztus tudat, ami valamilyen formában máig fennmaradt a népi gyógyászatban és imákban.

Bár nincs közvetlen kapcsolat a három felsorolt gyógyító Isten-személy között, e régi gyógyító kultuszok egyes nézetei félreérthetetlen nyomokat hagytak a későbbi szerzetesi, keresztény gyógyászat rendszerében is. A középkori Bizánci Birodalomban, a 11. században Mikhaél Pszellosz politikus, történetíró, filozófus és szerzetes foglalkozott a számára hozzáférhető, ókori pogány teurgiával kapcsolatos forrásokkal. Nyugaton, a középkor latin nyelvű tudósai nem ismerték e pogány írásokat, később a humanisták fedezték fel ezeket.

A cikk második része itt olvasható

Aszklépiosz, a gyógyítás istene