Tudta-e?
A világ államai közül egyedül Líbia zászlaja egyszínű: zöld.

153. szám - 2017. június

Az Oszmán Birodalom bürokratikus rendszere

A Török Birodalom Szulejmán szultán idejéig felfelé ívelt. A fenséges padisah idején élte fénykorát. Szulejmán 1566-ban bekövetkezett halála után a központi hatalom gyengülése egyre nyilvánvalóbbá vált, de egészen a XX. századig kellett várni a teljes összeomlásig…
WILHELM Józef | a szerző cikkei

10

A bürokrácia francia-görög eredetű szó: a francia bureau/iroda, és az ógörög kratos/uralom szavak vegyülete. Szűkebb értelemben véve az ügyintézésben tanúsított merev, az előírásokat minden esetben betartó, kicsinyes, szűk látókörű magatartást jelent. Tágabb értelemben ennél jóval sokrétűbb jelentéssel bír. A mindennapi használatban olyan államapparátust, működési elvet tükröz, melynek jellemzői az egymást átfedő törvények, a hivatalok hatásköreinek az átláthatatlansága, az aktatologatás, az időrabló sorbanállósdi, az irodai procedúrák végeláthatatlan sora, a korrumpálható hivatalnokok stb.. Jóhiszemű magyarázkodással érthető alatta egy olyan államszervezet, amely a hivatali teendők racionális, hatékony és személytelen megoldását szolgálja. Ezt teheti arra hivatkozva, hogy a „szaktudása” révén egy adott adminisztratív tevékenység, szolgáltatás egyedüli profi szerve. Ennek ismeretében sajátítja ki magának egy adott szakterület felett a hatalmat. A kommunizmus hatalomra kerülésével, a marxi értelmezés szerint, a bürokrácia a mindenkori uralkodó osztály érdekeit, vagyis az osztályuralmat szolgáló rendszer, amit fokozatosan le kell építeni. Mára már bebizonyosodott, hogy a kommunista rendszereknek sem sikerült a fenti elképzelést elérniük.

A bürokratikus rendszer az államok kialakulásának történelmi hozadéka. Amikor egy uralkodó igyekezett megszabadulni a hatalmát korlátozó korábbi tanácsadóktól, rokonaitól, a régi hatalmi elit képviselőitől, akkor ezt a legfájdalommentesebben úgy tudta elintézni, hogy a szaktudás hiányára hivatkozva olyan embereket vett maga mellé, akik tőle függvén hűséges alattvalóivá lettek. A gyakorlatban persze a rendszer mindig túlnőtte a gyengébb képességű uralkodókat, akik emiatt különféle rendszabályokkal igyekeztek felülkerekedni a számukra létfontosságú bürokrácián. Ilyen rendszabályok a következők: 1. A munka részfeladatokra való bontása, hogy senki se tudjon kellő hatalomhoz jutni, senki se láthassa át a teljes rendszer működését. 2. A hivatali ranglétra (hierarchia) kialakítása. 3. A képzés általi kiszűrés, azaz a nem megbízható személyek távoltartása a rendszertől. 4. Formális szabályok, előírások sokasága. 5. A személytelenség, vagyis a belső ellenőrző szervek fenntartása a hivatalnokok sakkban tartására. 6. A karrier lehetőségének lobogtatása, azok számára, akik hűségesen (gerinctelenül) szolgálják a hatalmat.

A bürokrácia az autoritáson, vagyis a tekintélyelvűségen alapszik, pontosabban a szakmai tudáson alapuló tekintélyre hivatkozik, amikor kisajátítja magának egy adott terület feletti hatalmat. A bürokratikus rendszer működésének alapja a lojalitás, vagyis a munkáltató iránti feltétel nélküli hűség, aminek elfogadása karrier befutásával kecsegtet. A „jól működő” rendszerben nem a főnök/beosztott viszony a fontos, hanem a szabályok, előírások betartása, ami csak kiválóan működő belső ellenőrzésekkel vagy besúgó hálózat által tartható fenn.

Bár a bürokrácia, mint szó, és mint rendszer sok negatív kicsengéssel bír, nem maga a rendszer a rossz. A bürokratikus rendszer mindig függvénye a hatalmon lévő személyek, elitek határozottságának. Ha gyenge vezetők állnak egy állam élén, akkor a rendszer túlburjánzik, korrupttá válik és végül a saját bukásához vezet. Lássuk ennek klasszikus példáját az Oszmán Birodalommal kapcsolatban!

A Török Birodalom Szulejmán szultán idejéig felfelé ívelt. A fenséges padisah idején élte fénykorát. Szulejmán 1566-ban bekövetkezett halála után a központi hatalom gyengülése egyre nyilvánvalóbbá vált, de egészen a XX. századig kellett várni a teljes összeomlásig.

Az Oszmán Birodalom kialakulásának kezdetén, a XIV. századtól a XVII. század elejéig, a szultánok egyeduralmának biztosítása érdekében a hatalomra került herceg kiirtotta fiútestvéreit, hogy meggátolja a trónöröklési zűrzavarok kialakulását. Ezzel két dolog is biztosítva volt, egyrészt, hogy csak az adott szultán utódai maradtak fenn, továbbá, hogy a sok fiú közül a legrátermettebb utód került a trónra. Ez a kegyetlen módszer azért működhetett a török udvarban, mert az iszlám lehetővé tette a többnejűséget, aminek következtében egy-egy szultánnak sok fiú utóda volt.

1603-ban egy különös eset következett be, ami felborította a szultáni udvarban szokásos trónöröklődési eljárást, mert III. Mehmed halálával egy tizennégy éves gyermek, I. Ahmed került a trónra, akinek még nem voltak utódai, ezért öccsét nem ölték meg, hanem fogságra ítélve élve hagyták, nehogy kihaljon az Oszmán dinasztia. Ettől kezdődően nem irtották ki a hatalomra kerülő szultánok fiútestvéreit, hanem fogságban tartották őket. Ez oda vezetett, hogy a való világot nem kellően ismerő, könnyebben befolyásolható szultánok kerültek hatalomra, akik az államapparátus, vagyis a bürokrácia kiszolgáltatottjaivá váltak, mivel a fogságból kikerülve csak az élvhajhászással voltak elfoglalva. Így a XVII. századtól kezdődően nem a trónra kiszemelt és uralkodásra legalkalmasabb herceg került hatalomra, hanem a háremben unatkozó és bezárva tartott várományosok közül a legidősebb fiú.

A fenti jelenséggel párhuzamosan a török államapparátus is folyamatosan változott, a XVII. századra már második átalakulását élte át. Az első a XV. század második felében ment végbe, amikor az önállósággal felruházott, szabad származású török katonai vezetők helyét egy főleg renegátokból kinevelt, új elit foglalta el. Az Oszmán dinasztia így próbálta magához édesgetni az általa meghódított országok alattvalóit és egyben megszüntetni a dinasztiát veszélyeztető régi török nemesi családok befolyását a szultáni udvarra. A renegát, azaz az iszlámra áttérő és eltörökösödő hivatalnokokra épülő államigazgatás egyre centralizáltabb lett. A Topkapi szerájba betelepített új hivatalnoki réteg, a jó bürokraták pontosságával intézte a birodalom nagy és kis ügyeit mindaddig, amíg uralkodásra alkalmas szultánok váltották egymást a trónon.

A bürokratikus rendszer elburjánzásának egyik látványos példája a szultáni tanács, a díván folyamatos bővülésén figyelhető meg. A díván eleinte a birodalom külkapcsolatait érintő kérdésekben szolgált tanácsadó szervként. Később már a belügyekben is meghatározó szerepe lett. A XV. század kezdetén, vagyis Orhán szultán idején még csak négy tagból állt, de Szulejmán korában (1520–1566) már tizenegy tanácsadóból. Eleinte a nagyvezír és három vezír volt a díván tagja. Később egyre bővült a szakemberek száma: a birtok- és pénzügyekért két defterdár volt felelős, a jogi kérdések megvitatásáért két kádiaszkar, a külügyekért és az iratok kiállításáért a kancellária vezetője, vagyis a nisándzsi. Később a díván tagjai lettek még a ruméliai beglerbég és a flottaparancsnok: a kapudán pasa.

A díván-tagok növekedése a burjánzásba kezdett bürokrácia egyik mutatója. A XV. századtól kezdődően az állami ügyek intézésére egyre több, aprólékosan szabályozott központi kormányzati szerv, alosztály, iroda működött, ami beláthatatlan rendszeré nőtt. A túlzásba vitt centralizmus elfojtotta a vidéki igazgatási szervek önállóságát, és ez egyre többször – a helyi ismeretek hiányában – felesleges súrlódásokat okozott a hatalmi tervek véghezvitele során. Mivel a bürokratikus rendszer mind jobban eltávolodott a valóságtól, éppen ezért bukásra ítéltetett. Az Oszmán Birodalomban kialakuló államapparátusi bomlás egy igen sajátságos fordulatot hozott a férfiak uralta államban, ugyanis a háremben fogva tartott szultánok egyre kevesebbet foglalkoztak az államügyekkel. A korábbi rendet hatalmi marakodások és intrikák zűrzavara váltotta fel. Szulejmán idején egy igen káros változásra került sor, ami tovább bénította az állam hatékony működését. A sejhüliszlám, a vallási vezető, rangban, vagyis tanácsadói funkciójában a két kádiaszkar elé került, és vele együtt az iszlám ortodoxia konzervativizmusa lett a meghatározó az államügyek intézésében. Ennek hatására a dívánon belül és a hadseregben is beindult a hatalmi harc. A háremi fogságban nevelt, sokszor akaratgyenge szultánok megkörnyékezésére a hozzá közel álló nőket kezdték felhasználni. A hatalmi harcok porondján így jelent meg a hárem, vagyis az anya-szultánnők, feleségek, ágyasok befolyása az államügyekre.

Közel egy évszázadig tartott a befolyásosabb háremhölgyek háttérhatalma, amit valójában az Oszmán Birodalom bürokratikus rendszerének körülményei tettek lehetővé. A rendszernek ugyanis szüksége volt gyenge uralkodókra, hogy a saját érdekeit és ne az állam érdekeit képviselhesse, ez viszont a Török Birodalom korábbi hatalmi helyzetének megingását hozta. A rendszer maga magát ette fel, egyre megvesztegethetőbbé vált. Erőskezű szultánok híján nem kerülhetett sor reformokra sem, ami tovább gyengítette a birodalom helyzetét. A hanyatlás három évszázadon keresztül tartott és a vége felé mind látványosabb volt. Az, hogy az Oszmán Birodalom egészen a XX. század elejéig tartotta magát, az csak annak tudható be, hogy nem létezett politikai erő, sem akarat, hogy a vegetáló boszporuszi betegeket átsegítsék a túlvilágra. Ehhez az I. világ-háborúnak kellett bekövetkeznie!

Kapcsolódó cikkek

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2017 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor