Tudta-e?
…hogy a Magyar Zenetudományi Intézet regisztrálta a 200 000-ik magyar népdalt, amelyből 100 000 már megjelent nyomtatásban is. A 80 milliós lakosságú Németországban összesen 6000 (!) népdalt tudtak összegyűjteni.

123. szám - 2014. december 01.

Sirmium

A császárok és a vértanúk városa

A Balkán-félsziget északi és Pannon-medence déli része számos császárt adott a Római Birodalomnak, ennek okát elsősorban abban kereshetjük, hogy ez a térség a katonai utánpótlás és az itt állomásozó római légiók miatt kulcsfontosságúnak számított, a császárok megválasztásában pedig a hadseregnek a harmadik században már döntő szava volt.
SÁFRÁNY Attila | a szerző cikkei

7

A legtöbb e vidéken született császár Sirmiumban, ebben a mai Sremska Mitrovica helyén álló ókori római megapoliszban vagy annak a környékén látta meg a napvilágot. A térség hadi fontossága folytán szinte nem is volt olyan jelentős uralkodója a birodalomnak, aki nem töltött hosszabb-rövidebb időt ebben a császári palotával büszkélkedő nagyvárosban.

Diocletianus tetrarchiája idején a birodalom négy fővárosának az egyike Sirmium. Öt, mások szerit tíz római császár vagy társcsászár született a városban és környékén, de Traianustól fogva Marcus Aureliuson, Diocletianuson és Nagy Konstantinon át Nagy Theodosiusig megfordult a városban és onnan irányította a birodalmat hosszabb-rövidebb ideig az összes kiemelkedő római uralkodó.

Fénykorában, a IV. században lakosainak száma egy talán túlzó becslés szerint elérhette a százezret. De ha ennyi ember nem is lakta, akkor is vitathatatlanul a térség legjelentősebb városa volt, hozzá mérhető megapolisz Pannonia területén egy sem volt található, a Balkánon is csak a görögök lakta déli részeken létesültek ehhez mérhető, vagy ettől is nagyobb városok, mint például a több százezer lakost számláló Korinthosz. Sirmiumnak volt kocsiversenyekre használt hippodroma, hypocaustummal fűtött hatalmas császári palotája, kövezett utcákkal és csatornahálózattal dicsekedhetett. Egy ideig császári pénzverde működött benne. A Vranješ vizét az Álmos-hegyről, azaz a Fruška Gorából szállította ide a római vízvezeték, a Száván pedig két híd vezetett a Száva partján épült városhoz. A hunok általi lerombolása után ezerötszáz évet kellett várni, hogy hasonló méretű urbanizált város növekedjen ki a földből ebben a térségben.


Az ókori Sirmium makettja

A pannoniai császárváros

Sirmium a birodalom számára kulcsfontosságú, Itáliát Kis-Ázsiával összekötő szárazföldi út mentén feküdt. Egyes vélemények szerint a híres sztoikus filozófus és császár, Marcus Aurelius is ebben a városban írta elmélkedései egy részét télvíz idején miközben a jazigok és a szarmaták elleni háború fáradalmait próbálta kipihenni és az egész Alföldet a Római Birodalom részévé tevő Sarmatia provincia létrehozásáról szóló terveit szövögette. Római történelmi források szerint a nagy császár Sirmiumban hagyta el ezt a számára küzdelmes életet hozó világot, nem pedig Vindobonában (a mai Bécs helyén lévő római katonai táborban).

A Sirmiumban született császárok és társcsászárok nem tartoznak a legjelentősebbek közé, négyet azonban mindenképpen meg kell említeni közülük. 270-ben halt meg Sirmium városában II. Claudius Gothicus, a gótok legyőzője a naissusi (mai Niš) hatalmas ütközetben, helyére a sirmiumi születésű Aurelianus császár lépett, aki csak öt évig töltötte be hivatalát, de ennyi is elég volt, hogy maradandó tetteket hajtson végre. Újra helyreállította a részeire szakadt birodalom egységét, pénzreformot vezetett be, a határ védhetősége érdekében kiürítette Dacia provinciát, új falat építettet Róma köré (Mura Aureliane), amely a mai napig kijelöli az olasz főváros belterületének a határát.

A szegény sorból származó Probus (232-282) hadi sikereiről vált ismertté, és arról, hogy ő volt az, aki elültettette az első szőlőveszőket az Álmos-hegy (Mons Almus), azaz s Fruška Gora lankáin, amelyet manapság Tarcal néven is emlegetünk. Jó szeme lehetett a császárnak, a kelet-nyugat irányba húzódó hegyvonulat kiváló védelmet nyújtott az északi hűvös levegővel szemben. A középkorban nem véletlenül itt termelték kora leghíresebb magyar borfajtáját, a királyok asztalára kerülő szerémi bort. Probusnak azonban nem hozott szerencsét a vállalkozás, a följegyzések szerint ugyanis katonái dühösek voltak rá, hogy nem zsákmányszerző háborúkba köldi őket, hanem szőlőtőkéket ültetni és a Sirmium környéki mocsarakat lecsapolni, ezért megölték őt.

A sirmiumi születésű Gratianus társcsászárt sem hagyhatjuk ki a sorból, ő volt ugyanis – Nagy Theodosiusszal és Valentianianusszal együtt – az európai civilizáció létrejöttét előkészítő, a római kereszténységet államvallássá nyilvánító Cunctos populos kezdetű rendelet egyik kiadója 380-ban. Ez az ediktum nemcsak a birodalomban honos pogány vallások eltörlését, hanem a krisztushitet másként magyarázó tanítások elleni harc megindítását is szentesítette. Ekkoriban – a negyedik században – az arinizmus volt a Rómában és Alexandriában uralkodóvá váló keresztény teológia legfőbb riválisa. (Az Illiriába, tehát erre a vidékre száműzött Áriusz püspök tanítására visszavezethető teológia Krisztust nem örökké valónak, hanem az Atya teremtményének vallotta, és ezért az ellenoldal szentháromságtagadónak tekintette az ariánusokat.) Világi értelemben csak nagyon kevésen múlott, hogy nem ez a számos esetben császári támogatást is élvező Krisztus-értelmezés vált a Római Birodalom, és a belőle később kinövő európai civilizácó keresztény hitévé.

Ez a lehetőség az ötödik százzadban ismét fölmerült, a Római Birodalmat feldúló barbár törzsek többsége ugyanis szintén ariánus hitű volt. Véglegesen eldöntötte azonban ezt az teológiai küzdelmet az, amikor a legerősebb germán törzset, az akkor még pogány frankokat sikerült megnyerni a katolikus hit számára.

A Cunctos populos kezdő sorai egyértelműen tanúsítják, hogy azt valójában az ariánus hitűekkel, nem pedig a pogány vallásúak szemben fogalmazták meg, a pogány vallások ugyanis a 313-as milánói türelmi rendelet kiadása utáni időkben már nem jelentettek komolyabb veszélyt a kereszténység egyeduralmára. „Megparancsoljuk, hogy mindazok a népek, amelyek a mi kegyelmes kormányzatunk uralma alatt állanak, abban a vallásban éljenek, amelyet a hagyomány szerint Szent Péter apostol adott át Róma népének, s amely azóta is töretlenül él napjainkig: az a hitvallás ez, amelyet Damasus pápa és Péter, Alexandria püspöke, az apostoli szentségű férfiú is helyesnek tart. Tehát: mindenkinek hinnie kell az apostoli hitvallás és az evangéliumi tanítás értelmében az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek egységesen isteni voltát, egyenrangú méltóságát és szent hármasságát.” (Római történeti chrestomathia (szerk.: Borzsák I.). Budapest, 1963, 281 sk.)

A milánói ediktum kiadója, Nagy Konstantin úgyszintén gyakran tartózkodott Sirmiumban. A városban látta meg a napvilágot másodszülött gyermeke, aki II. Constantius néven a birodalom keleti felének a császára lett, később pedig az egész birodalom egyeduralkodója. Ő az ariánus hit képviselőjeként még attól sem riadt vissza, hogy száműzze az airanizmus esküdt ellenségét, Libériusz pápát, Róma püspökét. Sirmiumban II. Constantius négy zsinatot hívott össze, amelyeknek az volt a céljuk, hogy a nikaiai hitvallás megfogalmazását elvetve egy olyan hitformulát fogadjanak el, amely összebékíti az ariánus és a ortodox Krisztus-értelmezést. A vallási kérdések mellett természetesen a birodalom világi ügyeivel is foglalkoznia kellett. Marcellius Ammianus jegyezte föl vele kapcsolatban a következő érdekes történetet (Helikon 2012. 14.). Az örökké háborúzó II. Constantius 359-ben Sirmiumban telelt, amikor hírül vette, hogy békétlenkednek a Duna-Tisza között élő jazigok. Ők egyébként a magyarok elődjeihez hasonlóan lovas-nomád életmódot folytató nép voltak. Tárgyalásra hívta őket Acumincumba, amely a mai Pétervárad közelében volt. A császár egy töltésre emelt trónuson ült, és azt javasolta a lázongóknak, hogy fogadják vissza elüldözött uraikat. Erre a jazigok vezére lehúzta a csizmáját, és „marha, marha” kiáltással a császárhoz vágta, majd rátámadt. Az uralkodónak szégyenszemre el kellett menekülnie.

A dolog érdekessége – bár a marha szó az idők során jelentésváltozáson ment át –, hogy a jazig lázadó kiáltása magyarul is érthető, sőt, mai szóhasználata tökéletesen illeszkedik a történetbe. A nyelvtudósok és a történészek szerint az egybeesés véletlen: állítólag a marha szó a jazigok csatakiáltása volt.

A vértanúk városa

A kereszténység terjedése a Római Birodalomban a városokhoz kötődött, először ott alakulnak ki az első helyi egyházak, ahonnan kiindulva megtérítik a vidék népét. Ez az oka, hogy a mai pogány (paganus) szavunk eredetileg falusit jelentett, vidéken, a falvakban éltek ugyanis a régi vallások hívei. Pannonia legjelentősebb városaként Sirimium is ilyen szerepet töltött be. Itt alakul ki a térség egyik első keresztény püspöksége, állítólag már az első század fordulóján. Sirmiumból terjed tovább a Krisztus-hit a környező városokba és a vidékre. A település a diocletianusi keresztényüldözés idején a vértanúk városává válik.

Nem véletlenül nevezték a középkorban ezt a hatalmas bazilita monostorral rendelkező várost a magyarok Szávaszentdemeternek. A szerbek – más előtaggal – ma is annak mondják, a Mitrovica ugyanis eredetileg Dimitrovica volt, amiben fölismerhetjük a magyar Demeter-Dömötör név szerb alakját: a Dimitrije-t. A hagyomány úgy tartja, hogy ez az ortodox egyházban nagy tiszteletnek örvendő katonaszent Szalonikiben szenvedett mártírhalált a diocletianusi keresztényüldözés idején, egyes történészek azonban megalapozott forrásokra hivatkozva azon a véleményen vannak, hogy Demeter valójában sirmiumi diakónus volt, akit ott is végeztek ki, ereklyéit azonban az V. század elején, amikor a hunok lerombolták a várost, Szalonikibe menekítették. A tisztelete azonban szülőföldjén mindvégig fennmaradt, ahonnan később a magyarok között is elterjedt, sőt, a magyarok közvetítésével honosodott meg ez a magyar szentkorona zománcképein is szereplő katonaszent tisztelete a nyugati egyházban.

Szintén ezekben a keresztények számára sötét időben végezték ki a négy sirmiumi kőfaragót, Claudiust, Castoriust, Symphorianust és Nicostratust. A hagyomány szerint mind a négyen Diocletianus spalatói (spliti) építkezéseinél dolgoztak, és titokban megkeresztelkedtek. Mikor a császárnál följelentették őket, és ők nem voltak hajlandók megfaragni a gyógyítás istenének, Aszklépiosznak a szobrát, Lampadius bíró megostoroztatta, majd ólomládába záratta és a folyóba vettette őket. Szintén sirmiumi vértanú Diocletianus idejéből a lefejezett Szent Irineusz (Szent Ernye) püspök, akiről az ortodox egyház név szerint is megemlékezik.


Szent Demeter nagyvértanú az ortodox egyház egyik legtiszteltebb szentje 

Kapcsolódó cikkek

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2017 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor