Tudta-e?
A világon Skóciában születik a legtöbb vöröshajú ember. A skót lakosság 11%-a vörös hajú.

193. szám - 2020. október

A szélsőséges időjárás és a középkori pestisjárvány közötti kölcsönhatás

A 14. század közepén, Európában hirtelen furcsa betegség sújtotta az embereket: lázuk támadt, sötét foltok keletkeztek a bőrön, a testükön különös dudorok alakultak ki, és nem sokkal később – ahogy a tünetek megjelentek – meghaltak a betegek, egymás után, egyre tömegesebben.
WILHELM Józef | a szerző cikkei

4

Egy félelmetes járvány sújtotta az Ó-kontinens lakóit. Sokáig tartott, mire az emberek kitalálták, mit tegyenek a betegség terjedésének megállítása érdekében, és Európa lakosságának körülbelül egyharmada halt meg az első öt-hat évben.

A Fekete-halálról szóló borzalmak mind a mai napig fennmaradtak. A sok száz év, ami a 14. század óta eltelt, nem tudta kitörölni az emlékezetből ezt a szörnyű végzetet. Pedig nem csak a betegség volt az, ami a pestis századának embereit megviselte. A 14. század a szélsőséges időjárásáról is ismert, mivel azonban a meteorológia múltjával nem foglalkoznak a közoktatásban, így ennek a ténye kevésbé ismert. Az 1347 és 53 között pusztítást okozó pestis egyik előzménye az éghajlat durva változása volt. Az idő hirtelen lehűlt, sokkal nedvesebb lett, rengeteg eső esett. A mai geológiai kutatások már választ is adnak erre a hirtelen fordulatra. A 13. század végi sorozatos vulkánkitöréseket a hőmérséklet-csökkenés legfőbb kiváltójának tekintik. 1250 után, 50 éven belül az Egyenlítő közelében négy vulkán tört ki. A trópusokon kitörő vulkánoknak óriási volt a hatásuk, mivel itt hihetetlenül erős volt az erupció, a kibocsátott hamu eljutott egészen a sztratoszférába, ami kihatással lett a Föld egészének időjárására. Európa különböző pontjain a következő szélsőségeket jegyezték le. Skandináviában például 1303 és 1306 között, továbbá 1323-ban olyan hideg telek voltak, hogy befagyott a Balti-tenger, és az emberek gyalog, meg szekerekkel kelhettek át rajta. 1315-ben, Közép-Európa térségeiben folyamatosan esett az eső áprilistól novemberig – tehát 7 hónapon át – megállás nélkül. Hasonló esetekről számoltak be 1342 és 47 között is, amikor is az eső, továbbá a megáradt folyók, az elázott nyári gabona rossz minősége miatt a legyengült lakosságot éhínség és betegségek tizedelték meg.

Néhány éven át Európa járhatatlan térséggé vált, a kereskedők, zarándokok, házalók nem tudtak a megszokott utakon haladni, mert a hegyi szorosok még a nyári időszakban is járhatatlanok maradtak a hóesések, a gleccserek terjedése miatt, az alföldeken sártenger, megáradt folyók gátolták az előbbre jutást. Az emberek megrekedtek és összezsúfolódtak a vendégházakban, kocsmákban. A rossz életkörülmények pedig kedvező talajt biztosítottak egy veszélyes járvány terjedésének. A Fekete-halál megjelenése előtt először az állatállományban jelentek meg a járványok. Az elhullott állatok tetemei további fertőző gócpontot jelentettek. A háziállatok pusztulása éhínségek kialakulásához vezetett, ami a lakosság ellenállási képességét – egy újabb betegséggel szemben – nagyon legyengítette.

Már jóval a 14. század előtt is voltak kisebb pestisjárványok. Konstantinápolyban, a mai Isztambulban a betegség többször is kitört és több évszázadon át tizedelte e város lakóit. 1347 körül a Fekete-halál csak abban különbözött a korábbiaktól, hogy lokális jelenségből globális jelenséggé vált. A pestis egész Európát megfertőzte, feltehetően a Közel-Keletről érkező hajókon szolgáló tengerészek, kereskedők által. A Krím-félszigeten fekvő Kaffa kikötőváros, a mai ukrajnai Feodoszija, az akkori Genova egyik legfontosabb kereskedelmi telepe volt. Innen a pestis Európa kereskedelmi útjain jutott el Franciaország, Anglia, Németország, Dánia, Svédország, Lengyelország, Finnország vidékeire. Sokan pánikszerűen menekültek el az érintett térségekből, ami egyre gyorsabbá tette a járvány terjedését. Becslések szerint az európai lakosság egyharmada halt meg pestisben 1347 és 1353 között. Nincs igazán megbízható áldozatszám, a becslések 20 és 50 millió haláleset között mozognak.

A középkorban az emberek nem ismertek hatékony orvosságot a pestis ellen. A betegeknél gyakran eret vágtak, általában a felkaron. Más orvosok hányatást vagy különféle beöntéseket alkalmaztak. Ma már ismert, hogy ezek az intézkedések több kárt okoztak, mint hasznot a legyengült betegeknek. Hogy megvédjék magukat, az emberek sálat, kendőt viseltek az arcukon. Illatos gyógynövények elégetésével, valamint ecet vagy rózsavíz permetezésével is megpróbálták leküzdeni a betegséget, de ez sem járt sikerrel.

Kezdetben a betegeket különösebb óvintézkedések nélkül gyógyították. Később a pestisben szenvedők házait kereszttel jelölték, nemsokára a településeken kívüli menhelyekre kellett költözniük a pestiseseknek. A halálozások számának növekedésével a Fekete-halál félelmet és rémületet terjesztett az emberek körében. A szenvedőket gyakran saját családjuk és a barátaik is elhagyták. Még az egyházi személyek: papok, szerzetesek, apácák sem voltak hajlandók segíteni.

Több százezer ember halála után jöttek rá arra, hogy a betegség terjedését a betegek elszigetelésével lehet megfékezni. 1423 körül, jó 75 évvel azután, hogy a járvány terjedése elérte a csúcspontját, hozták létre Európa első pestiskórházát egy Velence melletti szigeten. Karantén-állomást is e város területén alakítottak ki először, mivel a velenceiek gyanakodtak a hajókon érkező emberek egészségében. A fertőzött városokból érkező utazókat kezdetben 40 napig figyelték meg az erre a célra kijelölt Lazzaretto Nuovo szigeten. E 40 napos elszigeteltségi periódusból ered a karantén kifejezés, ugyanis a "quaranta" olasz szó negyvenet jelent.

Kapcsolódó cikkek

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2020 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor