Tudta-e?
A civilizáltnak nevezett világ elmúlt 3500 év történelmét végignézve csak 230 békés évet számolhatunk össze.

218. szám - 2022. november

A gyógyítás története – 11. rész

A középkori arab gyógyászat

Nagyfokú hozzáértés jellemezte a középkori arab-iszlám orvostudományt, hiszen indiai, perzsa, görög, közel-keleti és egyiptomi gyógyászati ismeretek széleskörű elméleti és tapasztalati tudására épült.
WILHELM Józef | a szerző cikkei

6

Amikor 622-ben Mohamed, az életét mentve Mekkából Medinában futott, senki sem gondolta volna, hogy az általa hirdetett új vallás nemsokára kiterjed az ó-kontinensek jelentős részére.  A 10. században az Arab Birodalom elérte kiterjedésének akkori legnagyobb határait, ugyanis a Pireneusi-félszigettől a Himalájáig terjedt. Ez a birodalom olyan területeket ölelt fel, amelyek korábban a civilizáció fellegvárainak számítottak, ebből kifolyólag nem kell csodálkoznunk azon, hogy az arab-iszlám középkor tudományos világa messze megelőzte a nyugaton elterjedt és a kereszténység által befolyásolt „tudományos” szemléletmódot. Ha csak az araboktól átvett fogalmakra gondolunk, pl.: alkímia, algebra, algoritmus, alkohol, kámfor, elixír, hasis, bórax, szóda, nátron, stb., már abból láthatjuk, milyen sokrétegű és irányú volt az a szakértelem, jártasság, tudás, ami az ókori ismeretek egybefonódásából kialakult logikai következtetések és gyakorlati alkalmazások hozadéka volt. Nagyfokú hozzáértés jellemezte a középkori arab-iszlám orvostudományt is, hiszen indiai, perzsa, görög, közel-keleti és egyiptomi gyógyászati ismeretek széleskörű elméleti és tapasztalati tudására épült.

A középkori arab-iszlám orvostudomány a 13. századra, a tudományos fénykorában olyan mélyreható orvosi ismereteket fejlesztett ki, amelyek akkoriban páratlannak számítottak. Az orvosok meglepő tudásra, összefüggésekre tettek szert a gyógyászat terén, és figyelemre méltó módon gazdagították, fejlesztették tovább az ókor orvostudományi örökségét. Neves kórházakat, egyetemeket működtettek és több száz kötetes szakkönyvtárak álltak az orvosoknak készülő tanulók előtt. Amíg az iszlám világ kinyújtotta kezét a gyógyítás tapasztalati és elméleti ismeretei-, a tudás fénye felé, addig a keresztény Nyugat az előítéletek, a hatalmi manipulációk, a káosz és bizonytalanság, vallási korlátozások sötétségéből igyekezett kitörni. Az európai uralkodók, a keresztény egyház durva, öntudatos és megtorló fellépése a tudás-, a kutatás-, a tudomány-, így az orvostudomány minden formája, a változás és fejlődés ellen a nyugati világot szinte ezeréves álomba ringatta. Persze Európában is akadtak felvilágosult uralkodók és egyházi személyek, orvosok, akiknek a munkássága mindmáig hatással van a tudományos világ fejlődésére, de a számuk kicsi, így a korabeli hatásuk sem volt széleskörű.

Azok az európaiak, akik az orvoslás újfajta módszereinek alkalmazásában nyitottak voltak az újdonságok iránt, azok a toledói (Spanyolország) fordítóiskola vagy a salernói (Szicília) orvosi iskola révén tehettek szert az arab gyógyászat ismereteire (a salernói orvosi iskola nem csak arab befolyás alatt fejlődött, hanem ókori gyógyászati alapokra épült). A terápiás gyakorlat során az iszlám orvoslás a test és az elme egységére összpontosított. Tudták, hogy a lelki jólét és kiegyensúlyozottság fontos ahhoz, hogy a test gyógyulási folyamatai sikeresek legyenek. Például a betegek eredményes gyógyulása érdekében a zenét terápiás eszközként használták. A betegség megállapítására is nagy hangsúlyt fektettek. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a kórházak különböző osztályain tartott orvosi vizit volt minden diagnózis központi kiindulópontja. Ezt követően a betegek egyéni kezelésben és étrendben részesültek. Vagyis a mai modern kórházakban bevett szokás, a kórházi osztályok kialakítása és a kórtermi vizit a középkori arab orvoslás gyakorlatából született. Fontos szerepet játszott a különböző növények, szerek használata a betegségek gyógyítására, amelyeket ital, por, kenőcs formájában alkalmaztak, pl.: a kávé, a kámfor, a szenna, a tamarind, a kasszia, az aloe, a rebarbara. Az arab-iszlám orvostudomány széleskörűen alkalmazta a műtéteket is, melyek során a hasis, galagonya és mandragóra keverékébe áztatott szivacsot használták egy általános kábulat (a középkori érzéstelenítés) kiváltására. Ez a gyakorlat később eltűnt, évszázadokra feledésbe merült, csak a jelenkori orvoslás fedezte fel újra a fájdalomcsillapítás hasonló, korszerűbb formáját.

Amikor több száz évvel ezelőtt a párizsi egyetem orvosi kara megkezdte a tevékenységét, akkor egyetlen orvosi szakkönyv képezte az oktatás alapját. Ez az egyetlen könyv a nyugaton Rhazes néven ismert orvos műve volt, aki Kr.u. 865 és 925 között élt és dolgozott Khoraszánban. Teljes neve Abu Bakr Muhammad ibn Zakarijja ar-Rázi. A perzsa Rhazes egy sokoldalú ember hírében állt és ezt a hagyatéka is alátámasztja. A róla szóló források, mint orvost, filozófust, vegyészt, alkimistát, zenészt említik. A kiemelkedő arab orvos-egyéniségek többnyire polihisztorok voltak, akik, bár világi, felekezeten kívüli tudósoknak tekintették magukat, olyan megközelítést képviseltek, amely túlmutatott a természettudományok keretein. Az általuk gyakorolt orvoslás egyben életfilozófia is volt: értekezéseik nemcsak a betegségekkel és azok kezelésével foglalkoztak, hanem a helyes életmóddal kapcsolatos etikai és spirituális kérdésekkel is.

Rhazes Bagdadban tanult orvosnak, ahol megismerkedett a görög és indiai orvoslás módszereivel is. A természetfilozófiai és orvosi értekezéseiben különböző témákat dolgozott föl, amelyek fiziológiai, patológiai, terápiás, anatómiai, sebészeti és toxikológiai kérdéseket boncolgattak. Rhazes írta le először, hogy a himlő és a kanyaró két különböző betegség, és ő volt az első, aki felvetette, hogy e fertőző betegségek oka a vérben keresendő. Az elsők között figyelt föl az orvoslás hatékonysága és a beteg pszichés állapota közötti viszonyra. Úgy gondolta, a test és a lélek közötti kapcsolatot a lélek határozza meg. Véleménye szerint egy jó orvos lélekdoktor is. Az élete során számos kísérletet végzett. A feltételezéseit saját maga tesztelte, különösen az orvostudomány területén tartják nagy empiristának. Értekezéseit, megfigyeléseit a középkorban nyugati szerzetesek fordították latinra, így terjed el az általa ismert tudás Európában. Rhazes kiemelkedő öröksége a tudományos szemlélet kialakítása, az uralkodó dogmákon is túlmutató kutatás alkalmazása, valamint a betegségek és tünetek empirikus értékelése volt. Emiatt a tudományos kutatás úttörőjének számít. Bár jelentőset alkotott, mégis szegénységben halt meg. Rajta kívül még számos kiemelkedő arab-iszlám orvos járult hozzá az orvoslás fejlesztéséhez, akikről e sorozat következő cikkében olvashatnak bővebben.

Ma gyógyszerészek, orvosok és az egészségügy történetével foglalkozó tudósok próbálják felkutatni az arab-iszlám gyógyítás forrásmunkáiban fellelt, elveszett tudást. A modern világ lehetőségeit kihasználva igyekeznek a régi gyógyszerek, terápiás javaslatok világába merülni és felfedni azokat a hatásmechanizmusokat, amelyek gyógyulást eredményeztek.

Kapcsolódó cikkek

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2023 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor