Tudta-e?
A világon eddig legnagyobb lemért hópelyhek a Guiness Rekordok Könyve szerint 1887-ben hulltak a montanai Fort Keoghban, átmérőjük kb. 15 inch volt.

142. szám - 2016. július 1.

A balkáni nemzetvezérek kora

Idén júniusban ünnepelte Szlovénia és Horvátország függetlenné nyilvánításának a huszonöt éves évfordulóját.
SÁFRÁNY Attila | a szerző cikkei

5

Fordulópont volt az a 1991. június 25-i nap, a versaillesi békeszerződéssel összetákolt soknemzetiségű és kettős kulturális kötődésű államnak, Jugoszláviának ekkor lett vége és ugyanekkor vette kezdetét a csaknem egy évtizedig tartó háborús időszak a Nyugat-Balkánon. (Indult rögtön a függetlenség kikiáltása után két nappal a tíznapos szlovéniai háborúval, folytatódott Horvátországban, Bosznia-Hercegovinában, majd Koszovóban. A sor Kis Jugoszlávia NATO-bombázásával zárult 1999-ben).

Egy másik júniusi dátum is szorosan kötődik ehhez az emlékezetes nyári naphoz, az 1989. június 28-án, a rigómezei ütközet 600 éves évfordulóján elhangzott gazimestani beszéd. Itt mondta ki Slobodan Milošević a vészjósló szavakat: „Hat évszázad múltán, ma, ismét csatákat vívunk. Harcok vannak mögöttünk és harcok állnak előttünk. Ezek nem fegyveres harcok, bár azok lehetősége sincs kizárva.”

A NEMZETVEZÉR MEGLELÉSE

A Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia hírhedt Memoradumának 1986 őszi nyilvánosságra hozatala és Szlovénia, valamint Horvátország függetlenségének a kikiáltása között eltelt öt évnek, amelyben lépésről-lépésre a nacionalizmus veszi át uralmat Jugoszláviában a kommunista internacionalizmus fölött, két sokszázezres tömeget megmozgató szerb tömeggyűlés volt a sarokpontja: a belgrádi tömeggyűlés (miting na Ušću) 1988. november 19-én, majd a gazimestani megemlékezés 1989. június 28-án, az 1389-es rigómezei ütközet helyszínén, amelynek tömeggyűlés jellegét ünnepségnek leplezhették élve a lehetőséggel, hogy valóban 600 évvel ezelőtt zajlott le a sorsfordító csata a törökök és a szerbek vezette keresztény seregek között.

Ezen a két tömeggyűlésen vált mintegy közfelkiáltással Slobodan Milošević a szerb nép megkérdőjelezhetetlen nemzetvezérévé, és ezzel Jugoszlávia sorsa is eldőlt. Olyan legitimitást adott Miloševićnek és nagyszerb politikájának a mellette kiálló milliós tömeg, hogy politikai ellenfeleinek ekkoriban semmi esélyük sem lehetett szembeszegülni vele. Gazimestan után senkinek, még Ante Markovićnak sem sikerülhetett visszafordítani a történelem menetét, amely Jugoszlávia szétesése felé haladt dübörgő léptekkel. A volt jugoszláv kormányfő pedig mindössze egy év alatt soha nem tapasztalt életszínvonal-emelkedést valósított meg, de ez sem segíthetett. Ez a balkáni nemzetvezérek ideje volt, nem a pragmatista politikusoké.

Ma is vannak politikai vezérek, még halvány nemzetvezér-utánzatok is, mert a múlt folyton-folyvást „kikönyököl” a jelenből, de az akkor, 1989-ben, a kommunista internacionalista kábultságból való fölszabadulás, a jugoszláv szobornoszty, a testvériség-egység halálának a napjaiban valami egészen más volt. Ma – ha nem éltük meg – el sem tudjuk képzelni, hogy miféle ellenállhatatlan erővel támadt föl és uralta el akkoriban a kollektív tudaton át az egyéneket a nemzeti érzület és a nacionalista tenni akarás.

Az utóbbit nem a 21. századi liberális fölfogás szerint kell érteni, amely minden nemzeti érzelmet elítél, hanem a szó valódi értelmében, amely a nacionalizmusra csak eltúlzott, erőszakossá váló formájában tekint fenyegető tartalomként. Ebből a tenni akarásból akár megerősödve is kikerülhetett volna a hat nemzetet és két nagy „kisebbséget” – az albánt és a magyart – egyesítő multinacionális ország, de nem ezt történt: a nacionalizmus előbb említett eltúlzott, erőszak felé hajló formája uralkodott el, amely éppen ezért rögtön a maga nemzetvezérei után kiáltott. Gyorsan meg is találta őket. Elsőként a szerbek Slobodan Miloševićet, de a „válaszlépéssel”, a saját nemzetvezéreik meglelésével a többiek sem késlekedtek sokáig.

A nemzeti büszkeség szívet melengető érzése akkoriban fontosabb volt minden földi jónál, meg hát ott volt a koszovói ütközet 600 éves évfordulója is és a milliós tömeget fölvonultató, világra szóló megemlékezés szónoka. A negyvenen túliak közül ki ne emlékezne rá, a magasra emelt állra, a messzeségbe néző tekintetre, a büszke (vagy inkább gőgös) kiállásra, a határozottságot, de ugyanakkor bölcs kimértséget sugalló hanglejtésre.

A SZERB NEMZETI MÍTOSZ

Slobodan Milošević hírhedt beszédének helyszíne, Gazimestan, a koszovói ütközet emlékhelye és a hatszáz éves kerek évforduló olyan messzire ható jelképes üzenettel bírt, amivel akkoriban minden gondolkodni tudó ember tisztában volt, akkor is, ha a szocialista-kommunista időszakban meghonosodott (el)leplező beszédmód sohasem beszélt volna nyíltan ezekről az önként kínálkozó párhuzamokról. Hatszáz évvel előtte a szerbek vezette keresztény seregek harcoltak Rigómezőn a muszlim török vezette hadak ellen, veszítettek a csatában, de áldozathozatalukkal valójában győztesként kerültek ki a harcból. (A sorsfordító ütközetnek e szerb folklórban megfogalmazódó sajátos értelmezésére a keresztény mártírfelfogás vetült rá, amely szerint a vértanúk bukásnak tűnő testi szenvedése és halála valójában hatalmas lelki győzelem.)

A gyújtózsinórként szolgáló Memorandum nyilvánosságra hozatala utáni felforrósodott hangulatban a szerb nép üldözése, az ellene elkövetett genocídium a koszovói albánok és a többi jugoszláviai nép részéről a nacionalisták megkérdőjelezhetetlen állításává vált. E köré a történelemferdítés köré épült föl a nyolcvanas és kilencvenes évek fordulóján megszülető nemzeti mítosz a puszta fennmaradásáért küzdő, minden oldalról – még belülről is – ellenségekkel körülvett szerb népről. 1989-ben ez a szerb nacionalisták körében már széles körben elterjed nézet adta a párhuzamot a gazimestani megemlékezéshez, ami Milošević beszédének idézett gondolatában mondatott ki rejtetten, mégis mindenki számára érthetően.

A koszovói ütközet helyszínén összegyűlt milliós tömeg kínálva kínálta a lehetőséget, hogy párhuzamot vonjanak a dicső múlt és a még dicsőségesebbnek ígérkező jelen között. Egy a végidőkről szóló bibliai kép erejével hatott ez a párhuzam. (Tudni kell, a nemzeti mítoszok és a totalitárius rendszereket működtető politikai vallások páratlan, tömegeket megmozgató hatóerejüket a vallási tartalmak elvilágiasításából, kiforgatásából nyerik.) Most hatszáz év után – sugallta az összegyűlt milliós tömeg látványa – ismét visszatért az évszázadokon át üldözött mártír-nép áldozathozatalának dicsőséges helyszínére, a rigómezei ütközet mezejére, ahol egykor vesztesként volt győztes, de nem azért tért vissza e vérrel megszentelt helyre, hogy újból csatázzon, hanem hogy – miként a végidőkben Isten Népe a Messiás vezetésével – meglelt nemzetvezérével, a szerb Messiással az élen kinyilvánítsa a jogát arra, ami eredendően Őt illeti: Koszovóra, Szerbiára és Jugoszláviára. Ha önként visszaadják, ami a szerbeknek visszajár, az nekik is jó lesz, ha nem, akkor erővel veszik vissza. Az Igazság – Istent helyettesítette ez a szó a nacionalisták érvelésében – az ő oldalukon áll. (A túlfűtött érzelmek légkörében kevesen gondoltak arra, hogy a nemzetvezérrel az élen valójában egy fordított rigómezei csatát, egy Ellen-Koszovót indítanak útjára 1989-ben Gazimestanon, amelyben a szerb nép a törökök szerepét játssza el: elsöprő katonai túlerejének köszönhetően megnyeri a fegyveres küzdelmet, mégis erkölcsi vesztesként hagyja el a csatateret.)

Jugoszlávia „visszavétele” alatt 1989-ben még csak az ország fölötti szerb hatalmi dominancia megszerzését, illetve visszaszerzését értették, később, a háborúk kitörése után már a nagyszerb állam létrehozását a soknemzetiségű állam romjain. Szerbia „visszavétele” alatt a vajdasági és a koszovói autonómia eltörlésére gondoltak. Ezt 1988 őszén az úgynevezett joghurtforradalommal, az azt követő alkotmánymódosítással, valamint az „antibürokratikus forradalom” örve alatt végrehajtott hatalmi tisztogatással viszonylag könnyen el is érték. A legszentebb cél, Koszovó „visszavétele” volt a három közül a legnehezebb végrehajtható, hiszen a déli tartományban idővel elsöprő albán többség alakult ki, a születési mutatók alapján pedig esély sem nyílott ennek a tendenciának a megfordítására, így a szerbekre nézve kedvezőtlen etnikai összetételt csak a szerbek és montenegróiak betelepítésével és az albánok elüldözésével lehetett volna megváltoztatni. Eleinte – bibliai mintára visszatérésnek nevezve azt (a nemzet szent földjére, a „szerb Jeruzsálembe”, ahogy Koszovót nevezték) – a betelepítéssel próbálkoztak, sikertelenül, a kilencvenes évek végén, a NATO-bombázások idején kísérletet tettek az albánok elüldözésére is. (A koszovói szerbek sokat hangoztatott üldöztetését is a zsidók Egyiptomból való kivonulására utaló bibliai kifejezéssel, exodusnak nevezte a kétségkívül hatékony szerb médiapropaganda.)

VÉSZJÓSLÓ SZAVAK

Már megrendezésük idejében is közismert volt, hogy az 1988-as évektől gyakorivá váló, spontánnak mondott szerb tömeggyűlések a háttérben maradó szervezők által gondosan megkomponált események voltak. A kijelölt főkolomposok ugyanúgy irányították a „spontánul összegyűlt tömeg” magját, a hangadókat, mint ma a focimeccseken az ultrákat irányítják, ők mondták meg, hogy mikor mit kell skandálni, mikor kell éljenezni és mikor pfujolni. A szerb nemzetvezér gazismestani beszédének egy ilyen megkomponált része lehetett, hogy mintegy keretbe foglalva azt, közvetlenül a szónoklat előtt és után a „kemény mag” a nyolcvanas és kilencvenes évek közkedvelt, harcra buzdító hazafias szerb nótáját énekelte el, amely ezekkel a sorokkal kezdődik: Ko to kaže,/ ko to laže,/ Srbija je mala.//Nije mala,/nije mala,/ triput ratovala. Rögtönzött fordításban Ki állítja,/ ki hazudja,/Szerbia kis ország?/Nem kis ország,/ nem kis ország,/háromszor csatázott. (Szó szerint: háromszor háborúzott). A nacionalista dalnak a koszovói környezetbe helyezése egyértelmű üzenettel bírt. A nóta folytatása fölemlegeti Szerbiának a huszadik század elején vívott háborúit, melyekből győztesként és területileg megnövekedve került ki az ország. Az első Balkán-háborút, melyben a kis balkáni államokkal szövetsége kiverték a törököket a félszigetről. Ennek jutalmaként Szerbia megkaphatta Koszovót és a Macedóniát. A második Balkán-háborúban a bolgárokkal szemben sikerült megvédenie újdonsült szerzeményét, végül az első világháborúban is a győztesek oldalára került az ország, aminek eredményeképp a versaillesi békeszerződés nyomán létrejöhetett a szerb dominanciára épülő Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, a későbbi Jugoszlávia. A hazafias dal nem említi a háborús területi szerzeményeket, csak a győzelmeket, ettől függetlenül mindenki kihallhatja belőle, hogy Nagy Szerbia megszületéséről szól a nóta, amely ezekkel a sorokkal fejeződik: Ko to kaže,/ ko to laže,/ Srbija je mala.//Nije mala,/nije mala,/ Triput ratovala./I opet će,/i opet će, /robovati neće. Vagyis: Ki állítja,/ ki hazudja,/Szerbia kis ország?/Nem kis ország,/ nem kis ország/háromszor csatázott./Így lesz mindig,/így lesz mindig/rabigát nem tűrjük. (Szó szerint: És ismét (fegyvert fog),/és ismét (fegyvert fog),/ nem fog raboskodni.)

A hazafias dal tehát azzal az ígérettel zárul, hogy a szerbek bármikor készen állnak arra, hogy fegyvert fogjanak szabadságuk védelméért. Itt jönnek a képbe Slobodan Milošević gazimestani beszédének a más jellegű szövegkörnyezetben ügyesen elrejtett vészjósló mondatai, amelyek szintén megígérik a harcot: „A koszovói ütközet hősiessége már hat évszázada termékenyíti meg az alkotókedvet, élteti a büszkeségünket, nem engedi, hogy elfeledjük, hogy egykor nagy, bátor és büszke hadsereg volt a miénk, egyike azon keveseknek, amely a vereségben is veretlen maradt. Hat évszázad múltán, ma, ismét csatákat vívunk. Harcok vannak mögöttünk és harcok állnak előttünk. Ezek nem fegyveres harcok, bár azok lehetősége sincs kizárva, de bármilyenek is legyenek, ezek a csaták nem nyerhetők meg határozottság, bátorság és áldozatkészség nélkül. E jó tulajdonságok nélkül, amelyek hajdanán jelen voltak a koszovói csatamezőn.”

Ezután – a kommunista-szocialista időkben gyakorolt kettős beszédet alkalmazva – rögtön azzal folytatja, hogy ma a gazdasági, kulturális és politikai haladás érdekében kell csatázni, amiből a tiltott üzenetek kimondására kifejlesztett kettős beszédben járatlan embernek úgy tűnhet, mintha a rigómezei ütközet apropóján a fönt idézett, szövegkörnyezetből kiragadott mondatok is a mindennapok e békés harcáról beszélnének.

Szó sincs erről, és ez akkor, amikor a keleti tömb országaiban még mindenki értette és használta a sorok között üzenő, rejtetten fogalmazó kettős beszédet, nem is okozott semmiféle dilemmát hallgatóságának. A jelen lévők közül tökéletesen megértette a fenyegető üzenetet mindenki, aki a fülét a hallásra kinyitotta. Világosan jelezte ezt az idézett szavakat kísérő üdvrivalgás is, majd az azt követő néma csend, amikor már a mindennapok csatáiról szónokolt a szerb nemzetvezér.


Slobodan Milošević gazimestani beszédét tartja

Kapcsolódó cikkek

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2017 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor