Tudta-e?
...hogy a világ legrégebbi újságja Svédországban olvasható 1645 óta? A Krisztina királynő parancsára megjelent lap, a Post-och Inrikes Tidningar 2007. januárjától viszont már csak online kiadásban jelenik meg.

2. szám - 2007. június 11.

Jelenleg a világ 194 szuverén országa közül 28 élén áll koronás fő

A monarchia intézménye

A régi királyok, a történelem tanúsága szerint, nagy hatást gyakoroltak az események alakulására.
Dr. Celler Tibor

1
Annak ellenére, hogy már Szerbiát is meglegyintette a demokratikus változások szele, hivatalos körökben továbbra sem igazán ildomos a monarchia, illetve a monarchikus államberendezés témájának felvetése.

A miloševići rémuralommal záruló kommunista diktatúrában megalkotott tudatlanságunk és tájékozatlanságunk sötétsége még mára sem vált igazán átláthatóvá. Komoly és magas tisztségeket betöltő személyek, a saját tapasztalatom szerint, menekülnek ettől a témától, az állásfoglalástól, pedig itt nem holmiféle titkolni való szektáról, egy jelentéktelen pártocska által felvállalt ködös gondolatokról van szó, hanem történelmünk és társadalmi valóságunk egy olyan összetevőjéről, ami nélkül nincsen história, elképzelhetetlen a kiegyensúlyozott, féloldalasságtól mentes múlt- és jelenismeret. Azt hiszem a “monarchia téma” sokkal többet érdemel, mint egy, a királyi családok magánéletére szakosodott, színes magazinba vetett szórakozott és csúfondáros pillantás.

A régi királyok, a történelem tanúsága szerint, nagy hatást gyakoroltak az események alakulására, hiszen a szó legszorosabb értelmében véve voltak uralkodók, akik tisztüknél fogva birodalmak sorsáról döntöttek. Ki-ki tehetsége, vérmérséklete és lehetőségei szerint.
A korai feudalizmus „a királyságom a magánbirtokom” szemléletétől az „első az egyenlők között” uralkodóin át az „Isten kegyelméből kormányzó”, majd a felvilágosulás eszméit is segítségül hívő abszolút monarchiáig hosszú út vezetett, hogy aztán a XIX. század győztes polgári forradalmai teljesen megrendítsék ezt a létéhez konok szívóssággal ragaszkodó intézményt.

A monarchia az államhatalomnak, a szuverenitásnak egy fizikai személyben való összpontosítása. A monarchia, mint társadalmi-jogi kategória szintén rengeteg átalakuláson ment át a történelem folyamán, megpróbált alkalmazkodni az új időkhöz. “A rendszer szilárdsága nem jelent egyúttal merevséget is” – mondta erről egyszer II. Margit dán királynő.
A monarchia, a dicső múlthoz és hagyományokhoz való ragaszkodás ma éppen a fejlődésben élen járó országokban menti tovább létét, igaz eredeti funkciójától néha elégé eltérő formában.

A legtöbb monarchia már nem az, ami volt: azok a trónok, amelyek túlélték a történelem viharait, a politikai hatalmukat adták ezért cserébe, így a mérlegen a királyi kötelezettségek sokszor jóval többet nyomnak, mint a jogok. Bár az alkotmányos monarchiák továbbra is uralkodnak, többé már nem kormányoznak. Az országuk történeti kontinuitását megtestesítő királyok sokszor úgymond kereskedelmi utazók, a királynék szociális munkások, a trónörökösök pedig több egyetemi diplomával is felvértezik magukat, jövendő feladatuk minél eredményesebb ellátása érdekében.

A témánál maradva szeretnék idézni néhány szemelvényt világ legtöbb monarchista szervezetét, pártját és mozgalmát tömörítő, londoni székhelyű Nemzetközi Monarchista Liga 1996-os kiadványából:

„Az uralkodó a nemzet élő szimbóluma, akivel sokkal könnyebb azonosulni, mint egy alkotmánnyal vagy politikai eszmével. Az uralkodó méltósága és tekintélye növeli és hangsúlyozza a nemzet státuszát. Az uralkodó a politika felett áll, nincsen elkötelezve egyetlen politikai pártnak vagy hatalmi csoportosulásnak, sem az elnöki kampányokat sokszor pénzelő üzleti érdekeltségeknek. Az uralkodó képes a nemzet egyesítésére, képviselve országában minden ott élő emberfajt, vallást, társadalmi osztályt és politikai nézetet, mert nincs szüksége egyik csoport szavazataira sem.

A közvélemény-kutatások bizonyítják, hogy a mai monarchiákban az uralkodó sokszor jóval népszerűbb, mint az aktuális, választott miniszterelnök. Az uralkodót születése óta arra nevelik, hogy országa államfője legyen, és sokkal több ideje és lehetősége van erre a funkcióra felkészülnie, mint egy választott elnöknek. A monarchiákban az emberek legtöbbször előre tudják, hogy ki fogja örökölni a koronát, ami egy nagyon fontos és pozitív társadalomlélektani momentum. A folytonosság bizonyossága a nemzetnek egyfajta biztonságot nyújt.

Elég csak a XX. században történteket figyelembe venni, hogy lássuk, a választott elnököket sokszor inkább érdekli a saját meggazdagodásuk és hatalmon maradásuk, mint országuk népe és annak jóléte (jó példák erre Dél-Amerika és Afrika diktátorai).

A legtöbb választott vezető – hatalomra jutását követően – arra törekszik, hogy megszüntesse azt, amit elődjei elértek, és hogy csapdákat állítson fel az őt követő politikai riválisai számára. Egy uralkodónál ez éppen fordítva van: ők elődjeik munkájára alapoznak és arra törekszenek, hogy megerősítsék utódjaik pozícióját.

Egy hosszú ideig hatalmon lévő uralkodó rengeteg gyakorlatra tehet szert, így a valóság sokszor a fordítottja a hivatalos elméletnek: gyakran az uralkodó a választott miniszterelnök legjobb tanácsadója”.

Ezekhez a gondolatokhoz én még hozzátenném, hogy az uralkodó személye sokszor vonzerőként és egyfajta biztosítékként szerepel a külföldi tőkebefektetések szempontjából is. Henri luxemburgi nagyherceg, még trónörökös korában mondta egyszer: „Egy herceg előtt minden ajtó kinyílik” – utalva ezzel sok kimondottan gazdaságérdekelt külföldi utazására hazája gazdasági szakembereinek az élén.

Mára már történelmi tényként könyvelhető el pl. az is, hogy Károly brit trónörökös és felesége, a legendás hírű néhai Lady Diana első hivatalos USA-beli látogatása kapcsán (1985-ben) a velük utazó gazdasági küldöttség több mint 500 millió fontos megrendelést könyvelhetett el a hazai ipar számára.

A monarchia napjainkban is lehet alkotmányos (mint az összes európai országban), vagy abszolút (pl. Ománban, Szaúd-Arábiában, Bruneiben stb.)
Alkotmányos monarchia esetében is fennáll az uralkodó személyének jogi sérthetetlensége, de a tényleges hatalom a nép által választott parlamentet, illetve a(z uralkodó által kinevezett) kormányt illeti meg.

Az abszolút monarchiában az uralkodó nemcsak jogi felelőség nélkül, hanem korlátlanul, az állampolgárok akaratának akár teljes mellőzésével gyakorolja a hatalmát. A definíció szerint az abszolút monarchia önkényuralmi kinövéseit nevezzük despotizmusnak. Én ehhez hozzáteszem, hogy monarchia nélkül is szép számmal akadtak és sajnos akadnak ilyen rendszerek a földgolyón, pl. Sztálin, Szaddam Husszein vagy akár Kim Ir Szen rendszerét véve alapul, a tálib rémuralomról, Pol Potról vagy Menigisztu Haile Mariam véres pribékjeiről nem is beszélve.

És itt jön a dolog egy sarkalatos pontja: Az eredetileg kizárólagossággal elképzelt köztársasági államforma, ez esetben Franco fasisztoid rendszere helyett Spanyolország királyt választott magának. A korábban mindenféle kényúrnak elhíresztelt Szihanuk király másodszori trónra lépése óta nem hallunk újabb véres eseményekről Kambodzsában. Minden valamirevaló afgán vezető szívesen mutatkozik a Rómából hazahívott agg afgán király társaságában, és kéri ki véleményét, 40 éves uralkodásának tapasztalatait, hogy a királyi hatalom megdöntése után anarchiába torkollott köztársasági rendszerben, az ezerféle szélsőséges ideológia és fanatikus által szétzilált országban végre helyreállhasson a rend.

Visszatérve a monarchikus államforma tudományos elemzésére, elmondható még, hogy a monarchia egyik legfontosabb jogi alapja a legitimitás, a “törvényesség”. Erről szól a történelem megannyi trónviszálya, trónkövetelők egymás közötti kegyetlen harca.
A főhatalom legitim birtokosainak a monarchiákban azokat tekintik, akik a vitathatatlan örökösödési szabályok, vagy alkotmányos választás (pl. I. Péter szerb királyt a nemzetgyűlés választotta királynak) által meghatározott módon nyerik el a trónt, vagyis minden egyéb bitorlás. Sok esetben, ha szigorúan nézzük ezt a jogi meghatározást, akkor ma is vannak “bitorlással” a hatalomban lévő uralkodóházak. Ez esetben uralmuk azáltal vált legitimmé, hogy a régi rendszerhez visszatérni már nem lehetett (pl. a korábbi dinasztia kihalt) vagy pedig a népnél egy idő után megszűnt az ellenzés, a passzív ellenállás, a nemzetközi életben pedig bekövetkezett legalább a nagyhatalmak részéről az elismerés.

A trónra jutás módját tekintve a monarchia vagy örökletes (amennyiben az uralkodás s a trón bizonyos családban a megállapított örökösödési rend szerint átszálló) vagy választás útján történő, mely esetben a monarchia az arra jogosultak által történt választás alapján szerzi meg a szuverenitását (pl. Kambodzsa, Malajzia, Egyesült Arab Emírségek esetében).
A közelmúltig az európai uralkodóházak az örökösödési rendet csak férfiágra vonatkoztatták, és az elsőszülöttség alapján szabályozták. Az első ország, amely hivatalosan is szakított ezzel, Svédország volt, így az alkotmány 1980-ban történt módosítása által nem az 1979-ben született Károly Fülöp herceg a trónörökös, hanem két évvel idősebb nővére, Viktória hercegnő. A példát később átvette Norvégia, Spanyolorzság, Hollandia, Belgium, sőt a Dél-afrikai Lesotho Királyság is.

Az uralkodók szimbolikus beiktatása királyi állásukba a közelmúltig a legtöbb helyen koronázással történt, amelynél a korona feltétele jelentette a közhatalom átszállását egy természeti személyre. A középkori, sőt a Habsburg uralom alatti is fennálló magyar törvények különös jelentőséggel ruházták fel ezt a szertartást: nálunk a koronázás a trónfoglalás elengedhetetlen része volt. A király csak a koronáztatása után gyakorolhatta teljességgel uralkodói jogait, a magyar főrendek csak a koronás királyt tekintették törvényes királynak. II. József császár nem koronáztatta meg magát, így máig is fennmaradt a mellékneve, mint “kalapos király”.

Napjainkra a koronázás ceremóniája a világ legtöbb országában háttérbe szorult. Az 1831-ben alapított Belgiumban pl. sohasem koronáztak meg egyetlen királyt sem, az 1905-ban újjáalakult Norvégiában is csak az első királyt koronázták meg, míg V. Olav és V. Harald már csak az oltárra helyezett korona előtt tették le uralkodói esküjüket. Jugoszláviában szintén I. Péter király volt az utolsó uralkodó, akit megkoronáztak és felkentek. Ma Európában egyedül II. Erzsébet megkoronázott fő az uralkodók között. Még a pápák teokratikus monarchiájában is szakítottak ezzel az ősi hagyománnyal, így a pápai hármas korona, a tiara, az utolsó három pápa fejére már nem került fel.

Jelenleg a világ 194 szuverén országa közül 28 élén áll koronás fő, ám, ha figyelembe vesszük a Brit Nemzetközösség azon országait (pl. Ausztrália, Új-Zéland, Kanada, Jamaica stb.), ahol szintén a brit királynő a hivatalos államfő, akkor ez a szám 44-et tesz ki. A közelmúltan, pontosabban 2007. május 11-ig, a köztiszteletben álló II. Malietoa Tanumafili király (1913-2007) haláláig Szamoa is monarchia volt, ám az ország 1968-ban elfogadott alkotmánya szerint az uralkodó halálával parlamentáris köztársasággá vált. Hogy ez nem is olyan egyszerű folyamat, bizonyítja, hogy a mai napig (e sorokat június 8-án vetettem papírra) sem tudott a parlament (Fono) megegyezni abban, hogy ez hogyan is legyen. Mind jobban erősödnek azok a hangok, hogy alkotmány ide vagy oda, mégsem működött olyan rosszul az a monarchia, hogy egyetlen tollvonással érdemes legyen attól megválni…

Károly Gusztáv svéd király hatvanadik születésnapján 2006. április 30-án Európa királyi fői tették tiszteletüket.

Kapcsolódó cikkek

    ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2020 Fókusz. Minden jog fenntartva!
    Design by predd | Code by tibor