Tudta-e?
Ha valaki lassú, könnyen mondják rá: lusta mint a lajhár. Német tudósok kiderítették, a lajhár kevésbé lusta mint gondoljuk. Naponta átlagosan 9,6 órát alszik, ami nem számít soknak az állatvilágban, például a piton 18 órát pihen. A lajhár azért lassú, mert nagyon energia szegény a tápláléka, leginkább fakérget és leveleket eszik.

146. szám - 2016. november 1.

Európa utolsó vallási fellángolása

Október 31-én volt 499 éve, hogy Luther Márton a wittenbergi vártemplom kapujára kiszögezte 95 tételét, és ezzel kezdetét vette a nyugati kereszténység legjelentősebb vallási megújulási mozgalma, amely reformáció néven vonult be a történelemkönyvekbe.
SÁFRÁNY Attila | a szerző cikkei

6

2017 a reformáció kezdetének ötszázadik jubileumi éve lesz. Európa e legutolsó vallási fellángolásának a hatása nemcsak a több nagyobb és számtalan kisebb ágra szakadt protestáns egyházban követhető nyomon, hanem a katolikus egyházban is. Rómát is határozott válaszreakcióra késztette a reformáció jelentette hatalmas kihívás. Ezt a választ nevezzük ellenreformációnak, amely a katolikus egyházat is gyökeresen átalakította, megújította. Így például a protestáns bibliafordítások mellett hamarosan megjelentek a katolikus bibliafordítások is.

Ebből következően nem túlzás azt állítani, hogy az 1517. október 31-én a wittenbergi vártemplom kapujára kifüggesztett 95 tétel gyökerestől fölforgatta az egész Nyugatot. Csak a más vallási utakon járó és egészen más történelmi környezetben élő keleti Krisztus-hitet kerülte el a reformáció vallási megújulásának a mindent átalakító lendülete, az ortodox kereszténységet ugyanúgy, mint az Európán kívül megtelepült miafizitizmust és nesztorianizmust.

ÚJ RÓMA KELETEN ÉS NYUGATON

A Krisztus-hit történetében nem volt jelentőségében ehhez mérhető vallási átalakulás a konstantini fordulat óta. A 313-ban kiadott milánói ediktummal a Római Birodalom elfogadott hitévé vált a kereszthalált halt Messiásról szóló, Keletről érkezett vallás. E császári döntés nyomán mindössze néhány évtized múltán államvallássá és a korábban őt üldöző „pogányság” üldözőjévé válhatott a kereszténység. A birodalom fölbomlása után Nyugaton valójában egyetlen nagytekintélyű intézmény őrizte meg és adta tovább (vallási formában) az ókori Róma örökségét: ez a szintén Rómában székelő nyugati pátriárkátus (a mai katolikus egyház) volt. Keleten Konstantinápoly székhellyel – megreformált államisággal és a réginél kisebb hatalommal – még ezer évig fennállhatott a Római Birodalom. Nyugaton viszont a birodalomnak mint államhatalomnak az egyesítő és egyben tartó szerepét a pápaság vette át, neki volt köszönhető, hogy a rengeteg kisebb államra hullott nyugati birodalomrészt továbbra is egységtudat fűzte össze.

Ez az egyetemes állammal és saját – Róma maga fölötti egyházkormányzati hatalmát soha el nem ismerő – pátriárkátussal rendelkező bizánci identitásnál kétségtelenül lazább önazonosságtudat volt: a pápasághoz, a katolikus egyházhoz való vallási kötődés egységtudata. Ehhez a kizárólag szellemi természetű, vallási-kulturális önazonosságtudathoz a Nyugat-Római Birodalom felélesztéséről álmodozva később megpróbálták az egyetemes állam identitásképző erejét is hozzápárosítani, a német-római „császár” tényleges hatalma azonban sohasem terjedt túl az általa uralt ország területein, sőt az önállósult tartományurak miatt azon belül is igencsak korlátozott volt. Ezzel szemben a bizánci császár tekintélyi hatalmát még a Konstantinápolytól elszakadó szélső területeken sem kérdőjelezték meg soha. A birodalom végóráiban is azon versengett minden jelentősebb uralkodó – köztük a szerb Dušan „cár” is –, hogy ki szerezheti meg magának a császári (szláv nyelveken a cári) titulust.

Végül a muzulmán törököknek sikerült meghódítaniuk Konstantinápolyt, a mai Isztambult, és kiterjeszteni fennhatóságukat mindazokra a területekre, amelyeket a Bizánci Birodalom fénykorában uralt. Ennek a tudatában az Isztambulban székelő török szultán Rum, azaz Róma uralkodójának nevezte magát. Az ortodox Krisztus-hívők azonban nem ismerhették el a bizánci hatalom újjáélesztőjeként a szultánt, hiszen az ő Római Birodalmuk a Földközi-tenger keleti felében egykor keresztény birodalom volt. E hiányérzetből születhetett meg a Moszkva, a harmadik Róma eszméje. Bizánc bukása után az új, „igazhitű kereszténységet” védelmező „egyetemes állam” az Oszmán Birodalommal egy időben fölemelkedő Oroszország lett a cárral (azaz az ortodox hitű orosz császárral) az élen. Ez a nézet nemcsak az oroszországi, hanem a balkáni és a kis-ázsiai ortodox keresztények körében is általánosan elfogadottá vált, ezért várták mindannyian a török uralom alóli fölszabadulásukat az orosz cártól, és Oroszországnak ezért volt áhított célja végig a 19. században, hogy elfoglalja Isztambult, azaz Konstantinápolyt, ahogy a görögök ma is nevezik ezt a Boszporusz partján fekvő nagyvárost.

Egységes állam és mindenki által elismert császári tekintély nélkül a Nyugatnak egészen más történelmi utat kellett bejárnia. Az egykori Római Birodalom nyugati felének a középkorban a vallási hatalomként működő Róma, a pápaság kölcsönzött valamiféle lazább egységtudatot. Ez az „új Róma” hitletéteményét és vallási hatalmát megkérdőjelezhetetlen dogmákkal és egyházi hierarchia szintén megkérdőjelezhetetlen tekintélyi uralmával nagy sikerrel védelmezte több mint ezer éven át, egészen Luther 95 tételének a kitűzéséig. Pedig a középkor sem volt híján a Krisztus-hitet másként értelmező és élő „eretnekségekből”, ennek ellenére a Róma tekintélyi uralmát és ezeréves vallási gyakorlatát megrengetni képes megújulási mozgalom csak az újkorban, a reformációval léphetett a történelem színpadára.

A GÁTAK LEBONTÁSA

A Szentírást középpontba helyező reformáció kihirdetett célja az volt, hogy visszavezesse a kereszténységet a konstantini fordulat előtti időkbe. Valójában nem ez történt, hiszen az idő kerekét nem lehet visszaforgatni. A 16 századi gyökeres átalakulás valójában nem az őskeresztény hitet szülte újjá, hanem szentírási helyekkel alátámasztva, a Szent Pál-i teológia hitről szóló tanítását a középpontba, egyúttal új megvilágításba helyezve a megreformált keresztény hitet igazította ahhoz a merőben más, polgáriasodó és a világias értékeket újból fölfedező társadalmi környezethez, amely az újkorban Európa nyugati felén már visszafordíthatatlanul teret nyert.

Nyugat „fejlettsége okán” – ahogyan a haladáshit szellemében mondanánk – a 16. század elején már készen állt egy olyan vallási forradalomra, amely társadalomban végbement gyökeres átalakuláshoz igazítja a hitet, de egyúttal egy merőben új, racionális és pragmatikus alapokon nyugvó hitértelmezési módot is útjára indít. Ez azonban fordítva is érvényes, a katolikus egyház vallási elhajlásai – gondoljunk csak a gyónócédulákkal „megvásárolható üdvösségre” – kiáltott a vallási megtisztulás iránt, amely pedig a reformáció megtörténte után – miként azt Max Weber megírta a protestáns etikával kapcsolatban – meghatározó befolyással bírt a kapitalista rendszer kialakulására.

EGYSZERRE KÉSZEN ÁLL A SZELLEMI ÉS A MATERIALISTA KIVÁLTÓ OK

Nincs értelme azon tépelődni, hogy melyik hívta életre a másikat. A tyúk volt előbb vagy a tojás? A társadalmi viszonyok megváltozásának a következménye volt a vallási gondolkodásmód átalakulása, vagy az újkor vallási paradigmaváltása eredményezte a társadalmi átrendeződést? Ha gondolkodásmódunk prekoncepcionált, tehát ha materialista vagy ha idealista, akkor a válasz nem fog dilemma okozni a számunkra. A materialista tépelődés nélkül az előbbi, az idealista pedig az utóbbi magyarázatra esküdne. Prekoncepciók, a megelőlegezettség leterheltsége nélkül valami ehhez hasonlót kellene felelnünk a kérdésre, amely igazából nem is kérdés: mindkettő, a gondolkodás és a cselekvés, a szellem és az anyag világa egyformán járult hozzá az átalakuláshoz, egyik szerepe sem emelhető a másik fölé, és főként nem olvasztható bele az egyiké a másikéba.

A reformáció megteremtette a szellemi alapját annak, hogy az ember ismét a világias dolgok és az egyéni kiteljesülés felé fordulhasson, anélkül, hogy emiatt fölébredt volna a hívői lelkiismeret-furdalás. A két legfontosabb gátlást szüntette meg. Az egyik gátló tényező az volt, hogy a középkori ember élete és cselekedetei értelmét mindenekelőtt a mennyeiben, a túlvilágiban kereste. A másik gátlást az egyház lelkek fölötti, kiskorúsító tekintélyi uralma jelentette. A szentek, a túlvilági felé törekvés eme héroszai tiszteletének az elutasításával a világi életcélok vallásilag is értékelhető elismerése előtt nyílt meg az út. Azzal pedig, hogy a Szentírás igéjét fölérendelték az egyházi tekintélyek szavának, az önálló hitkeresés, egyúttal a szabad gondolkodás lehetőségének az alapjait rakták le. Az egyik a világias életcélt teremtette meg mint választható alternatívát, a másik – az előbbihez szorosan kapcsolódva – az egyéni kiteljesülés, az individualizmus megerősödésének adott lendületet. E kettő nélkül polgárt és polgári társadalmat elképzelni sem lehetne. Igaz, ez a két, az emberi hiten immár felülkerekedő törekvés vezetett a 18. században az ateizmus és egyházellenesség térnyeréséhez ugyanazokban az országokban, amelyek kétszáz évvel előtte még a protestantizmus hittel égő, áldozatokkal teli vallási megújulásának adtak otthont.

Luther Márton aligha gondolhatott ilyen következményre 1517. október 31-én, amikor a wittenbergi vártemplom kapujára kiszögezte 95 tételét.


Az idősebb Luther

Kapcsolódó cikkek

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2017 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor