A felvilágosodás kori orvostudomány

Ezt a fejlődést törte meg a harmincéves háború, ami 1618 és 1648 között folyt le, és Európában az egyik leghosszabb, legpusztítóbb háborúk sorozatának számít mind a mai napig, amelyben becslések szerint 8–11 millió közé tehető az áldozatok száma. Ez az embertelen összetűzés főleg Közép-Európára terjedt ki, de következményei hatással bírtak az egész kontinensre. Az európai értelmiség körében újfajta elgondolások csíráztak ki e háború után. Ez lett a felvilágosodás, mely 18. században fokozatosan vált összeurópai szellemi mozgalommá, ami kiterjedt a társadalmi élet számos területére, így a gyógyítás világára is. A felvilágosodást a szekularizáció mozgalma, az egyházi világképtől való elszakadás, valamint a természettudományok előretörése és az ember értelmi képességeinek kiaknázása jellemezte.

A felvilágosodás százada az orvostudomány alakulását állami üggyé változtatta, főleg a felvilágosodott abszolutista uralkodók körében. A 17. század végén és a 18. században, az önkényesen uralkodó európai koronás fők rájöttek arra, csak akkor tudnak világuralomra törni, ha alattvalóikat nem gyötrik betegségek, ha a katonáik valamint a munkásaik makkegészségesek. Így vált fontossá számukra a közegészségügy. A felvilágosodás humánus álarca mögött már a tőkés rend profitéhes és hatékonyságra törő gondolata virágzott. Az orvostudomány előrelendülését a klinikai empíria jelentette, így az orvostanhallgatókat a betegek ágya mellett képezték ki, hogy gyakorolva tanuljanak. Ez a fajta tapasztalati szemlélet az araboknál már a középkorban jelen volt!

A felvilágosult abszolutizmus korában jelentős hangsúlyt kapott a közegészségügy, az orvostudomány, a gyógyszerészet. Az egészségügy az állam kiszolgálójává vált, hiszen az itt dolgozók a közjót felügyelték, szinte rendőri minőségben. A modern kórházak megszületésével, a betegségek kialakulását megelőző orvosi intézkedések bevezetésével együtt az állami orvoslás felgyorsította a gyógyászat, az orvostudomány átalakulását.

A 18. századot a felvilágosodás századaként jellemzik, ahol a figyelem a gondolkodás autonómiájára, az emberi értelem egyházi korlátoktól való függetlenségére irányult. Ekkor vetették el a tudományok korábbi, dogmatikus elképzeléseit. Akkortól az értelem számított végső tekintélynek a tudásképzés folyamatában, ahol a ratio vagyis az ész döntött a felismert tények igazságáról és a tudományos cselekvések, kísérletek indokoltságáról.

Francis Bacon (1561–1626) még a barokk kor elején fogalmazta meg a tudományos ismeretképzés alapelveit. Ezeket a felvilágosodás korában is követték. Következésképpen a felvilágosodás gondolkodóinak irányadó tudományos módszerei a következőkön alapultak: az empirizmus, a racionalizmus, valamint a rendszerezett tapasztalatszerzés, pontosan szabályozott megfigyelésekkel, tervszerű kísérletezésekkel párosítva. Ezeken az alapokon elindulva értek el a kísérleti természettudományok, mint az élettan, a fizika, a vegytan addig még soha nem látott eredményeket. Az új és megbízható ismeretek gyarapították a természettel, az emberi élettel, továbbá a betegségekkel kapcsolatos tudást. Az rendszerbe gyűjtött tapasztalatok pedig ösztönözték a zárt, logikusan felépült elméletek, természeti törvényszerűségek kialakulását a tudományok, így az orvoslás terén is.

A megfigyeléseken, a kísérletezéseken, a közös gondolkodáson, új módszerek kiötlésén túl a felvilágosodás évszázada egyre közelebb került a valósággal való megbirkózás tényével. E korszak gondolkodói egy egyre jobban felismerhető világban érezhették otthon magukat, és megengedhették maguknak azt a derűs jövőképet, hogy az emberiség a sok tudás felhalmozásának köszönhetően egy közeli aranykorba lép majd. E hangsúlyos optimizmus a 18. században indokoltnak tűnt, és megadta a felvilágosodás kori tudósoknak, gondolkodóknak, orvosoknak a magabiztos, széleskörű és toleráns cselekvés szabadságát.

Még egy érdekes jelenség kísérte a felvilágosodás kori gyógyászatot. A klinikai orvostudomány nagy európai iskolái mellett a 18. század a sebészet emancipációjának útja is volt egyben. Ma már csodálkozva nézzük, hogy ezt az orvosi diszciplínát akkor még nem rendelték az akadémiai orvostudományhoz, hanem csak másodlagos gyógyászati ​​területként szemlélték és gyakorolták. Az akadémiai orvostudomány képviselőit akkoriban már ellenőrizték és felügyelték, ami a sebészetre még nem vonatkozott. A felvilágosodás századában ez azonban lassanként változott, és a sebészet is egyre elismertebbé vált.

A 18. században egyre több és leellenőrzött tanulmány jelent meg az emberi test működésével kapcsolatban. Ezeknek az új ismereteknek köszönhetően az orvosok egyre hatékonyabban tudták gyógyítani a betegeiket. E kor végének legjelentősebb újításai közé tartozott a sztetoszkóp megalkotása. Ezt 1816-ban René Laennec francia orvos találta fel, ami a szív- és tüdőbetegségek pontos diagnosztikáját tette lehetővé. Ugyanebben az időben kezdődött a gyermekszülés folyamatainak feltárása. A tudósok és orvosok azonban nem csak az élettani folyamatokat vizsgálták. Az orvosok figyelme ekkor kezdett a psziché felé fordulni. Elmegyógyintézetek nyíltak, ahol sajnos gyakran igen kegyetlen módszerekkel próbálták a betegeket észhez téríteni (jeges fürdők, sokkterápia, eszméletvesztésig tartó forgatás stb.). A modern orvostudomány irányába mutató első lépést 1796-ban tették meg, amikor Edward Jenner alkalmazta a fekete himlő elleni védőoltást. A 19. században már robbanásszerűen fejlődött az orvoslás. Erre az urbanizáció, továbbá a gyarmatosítás újabb hulláma kényszerítette rá az állami szerveket, hiszen egyre nagyobb tömegek éltek kis helyen, és a járványveszélyek csökkentése érdekében ügyelni kellett a közegészségügyre.

A felvilágosodás idején élő tudósok felismerték, hogy a betegségek nem a rossz levegővel, hanem például cseppfertőzéssel terjednek. Így a megelőző orvoslás már nem csak az egyének egészségére, testére korlátozódott, hanem a szennyvíz elvezetésére, a szemét összegyűjtésére, a betegek elkülönítésére stb.

A felvilágosodás kori tudósok, újításokat alkalmazó orvosok felsorolása igen hosszú lenne. Ami azonban összegzésként megállapítható, az az, hogy az élettani folyamatok (pl. légzés, emésztés, a test elektromossága) érthetővé váltak és a szerzett tudást pedig a gyakorlatban alkalmazták. Bővültek a betegségek diagnosztizálásának módjai, eszközei. Az egyetemi oktatásnak, a különféle állami egészségügyi rendelkezéseknek köszönhetően egyre inkább egységesült az orvostudomány.

Persze nem szabad kihagyni azt sem, hogy 18. században az akadémiai, állami orvoslás mellett továbbra is létezett népi gyógyászat, különféle alternatív gyógymódok, de a sarlatánok, a bájolók, szemfényvesztők mindennapi ténykedéseiről sem szabad elfeledkeznünk. A tőkés társadalom kialakulásának pillanata az álgyógyszerekkel, álpraktikákkal való átverések korszaka is volt. Ez lett a felvilágosodás századának sötét oldala. Viszont a már említett újítások, egybegyűjtött ismeretek hihetetlen mennyisége végül az egészségügy forradalmához vezetett a következő század folyamán.