Az orvostudomány fejlődése a 20. század első harmadában

Először a tudományos ismeretek beépítése a tömegesebbé váló egyetemi képzésbe lendített egy nagyot, majd az első világháború kényszere hozta az addig soha nem látott egészségügyi föllendülést, modernizációt.

A II. ipari forradalom kibontakozásával jelentősen megnőtt az ipari és műszaki ismeretek fontossága. Ezzel párhuzamosan folyt az állami egyetemek alapítása, ahol eleinte a tanárok és mérnökök képzésére fektették a hangsúlyt. A különféle kísérleti laboratóriumok, műhelyek ekkor még nem az egyetemek keretén belül működtek, hanem a kutatók többnyire maguk kutattak, ha szerencséjük volt, akkor mecénások vagy az állam által támogatva. Az egyetemi karokat ekkoriban természettudományokra, bölcsészettudományokra, államtudományokra, orvostudományokra és gazdaságtudományokra osztották fel.

Az orvostudományban és a természettudományokban a hallgatók nem csak elméleti, hanem laboratóriumi, gyakorlati képzésben is részesültek. Az ekkor alapított egyetemekre nagy nyomás nehezedett a gazdaság részéről, hogy műszakilag és gazdaságilag hasznos, gyakorlatilag is alkalmazható ismereteket adjanak át. A természettudományi (biológiai, vegyi, fizikai) ismeretek bővülése és az új technikai ismeretek, gépezetek alkalmazása forradalmasította az orvostudományt is. Az ismeretek ekkor már rendszerbe épültek, és a kutatások terén is jól alkalmazható tudományos módszerekhez lehetett nyúlni.

A 19. századig az egyetemek elsősorban a tudás átadására és megőrzésére szolgáltak, ezt követően azonban az új ismeretek alkalmazása és kutatások végzése került előtérbe. A kutatás és oktatás egységének kialakítása először a berlini Friedrich Wilhelm Egyetem 1810-es megalapításával valósult meg, amely ilyen módon tudta kiszolgálni a modern kor igényeit. A tudományos haladás fontossága biztosította, hogy az egyetemek együttműködjenek az iparral, a bányászattal, a gazdasággal, a különböző laboratóriumokkal és klinikákkal. Az egyetemisták gyakorlati és kreatív tudással való megpatkolása egészen a 20. század közepéig biztosította a német nyelvű egyetemek úttörő szerepét. Ez az oktatási modellt vették át az OMM-ban is, így a magyar egyetemi képzés is ennek köszönhetően tudott világszintű tudományos ismeretekkel előállni, és számos tudományágban tudtak ilyen módon a magyarok is meghatározó szerepet játszani.

Az állam azonban nem csak az egyetemi oktatás megszervezésében vállalt szerepet, hanem az egészségügy más területeire is egyre nagyobb befolyással volt. Egészségügyi intézmények alapultak, különféle járványtani, higiéniai, közegészségügyi javaslatok, szabályozások, előírások láttak napvilágot. Beindult a lakosság immunizálása. Az egészség javítása és megőrzése közmegértés tárgya lett és társadalmi elkötelezettség. A felgyülemlett elméleti és gyakorlati tudásanyag, a különféle betegségek megértése lehetővé tette a hatékony orvoslás fejlesztésére irányuló nyilvános intézkedéseket.

A gyógyszerészet is hatalmas lépésekkel haladt előre. Ezt a hivatást is már csak egyetemeken képzett gyógyszerészek folytathatták. A 19. században megindult a különböző növényi, később a vegyi hatóanyagok elkülönítése. Ennek hatására a gyógyszertárakban a 20. század kezdetére mindjobban visszaszorult a különféle orvosságok, kenőcsök, tinktúrák stb. előállítása. Néhány évtizeden belül visszaesett azoknak a gyógyszereknek a száma, amelyeket hosszú évszázadokon keresztül kizárólag gyógyszertárakban gyártottak. Az orvosságok tömeges és szabványosított előállítása a gyógyszeriparra szállt át. A patikák ettől kezdődően csak a gyógyszerek forgalmazásával foglalkoztak elsősorban. Számuk egyre szaporodott. A gyógyszertárakban dolgozók a megfelelő tárolás és az ellenőrzött orvosságkiadás mellett mindinkább a betegek tanácsadására helyezték át a hangsúlyt.

Mint a fentiekből is kiviláglik, a II. ipari forradalom újításai látványosan gyors változásokat eredményeztek az egészségügy terén. Az új orvosságok, gyógyszerészeti és diagnosztikai eszközök, természettudományi felfedezések szinte évente robbantak be a köztudatba, és oly mértékű fejlődést indítottak be, amelyet alig lehetett követni. A kutatásoknak, felfedezéseknek köszönhetően számos új fogalom vált az egészségügy, majd a közbeszéd részévé: pl. a hormon, vitamin, kemoterápia, elektrokardiográfia, szérum, hisztamin, vércsoportok. Ezt az amúgy is gyors fejlődést az I. világháború még megtetézte.    

A háború mérete, a benne harcoló katonák száma folytán rengeteg volt a sérült és a lelkileg összeomlott katona. Az új fegyverek, a harci gázok, a hosszú ideig tartó összetűzés számos, addig sohasem észlelt kihívás elé állította az egészségügyi rendszert. Óriási eredményeket értek el az orvosok és az ápolószemélyzet a frontvonalon, a kórházakban és a klinikákon. Sok, háborúban dolgozó orvos tisztában volt azzal, hogy nem csak gyakorló orvosként kell helytállniuk, hanem kutatóként, újítóként is oda kell tenniük magukat, ahogy a betegellátás megszervezését is el kellett vállalniuk és átalakítaniuk. Balog Gábor, Forradalom az egészségügyben c. írásában ezt a következőképpen foglalta össze: „A vérátömlesztés, a mellkassebészet, a tüdő operálhatóvá válása, az anesztézia, a kolera elleni védőoltás tömeges alkalmazása, az orvostudomány „kétneművé” válása, mind-mind az I. világháború következménye. Olyan eredmények ezek, amelyeket az orvoslás a háborút követően a békebeli körülmények között tömegesen tudott alkalmazni, ezzel a szakszerű orvosi ellátás megszűnt kevesek privilégiuma lenni. Azok a társadalmi rétegek, amelyek a háborút megelőzően egyáltalán nem kerültek kapcsolatba az egészségügyi intézmények hálózatával, sőt bizalmuk sem volt (!) az orvosok és a gyógyítással foglalkozó intézmények iránt, a háború végére saját személyes tapasztalatuknak köszönhetően érzékelték azt, hogy ezek az intézmények és a benne dolgozó személyzet az ő egészségükért fáradozik.” http://www.elsovilaghaboru. com/tortenete/cikk/forradalom_az_egeszsegugyben

Nem csak az új orvosi eljárásokat alkalmazták sikeresen az I. világégést követően, hanem főleg a betegellátással kapcsolatos szervezési módszereket, mint amilyen a sérültek sürgősségi ellátása közötti fontossági sorrend felállítása, a betegszállítás, a házi és szakorvosi rendelők közötti kommunikáció lefektetése, az egészségügyi hierarchia kiépítése, a tábori és járványkórházak létesítése. Az első világháború jelentős előrelépést hozott a katonák egészségügyi ellátásában és a járványok megelőzésében. Ezt a tudást később, a békekötéseket követően, a polgári lakosság ellátása területén tudták kamatoztatni.

Sajnos nem csak pozitív változásokról lehet beszámolni. Mivel a háborúban szükség volt frontot megjárt, tapasztalt katonákra, a lelkileg és testileg kimerült, sebesült katonákat a felépülés kezdeti fázisában azonnal visszakényszerítették harcolni. Ehhez főleg meggyőzéses technikákat, fizikai büntetést, elektrosokkokat, de kábítószereket is használtak, ami azzal járt, hogy a túlélők között sok volt az élőhalott katona, akiket koloncként kezeltek az I. világháborút követően.

A két világháború közötti időszakban folytatódott a békés fejlődés. Ekkor alkalmazták először az első intrakardiális adrenalin injekciót, fedezték fel az idegimpulzusok kémiai átvitelét, izolálták az inzulint, hajtották végre az első vértisztítást, Szent-Györgyi Albert pedig felfedezte a C-vitamint. A huszadik század további része teljesen új irányba térítette a modern orvoslást!