Hippokratész orvosi felfogása

A cikk első része itt olvasható

A hagyományos kínai orvoslás a Kr.e. második évezred körül keletkezett egyszerű démonűző és ősgyógyító eljárásokból. A gyakorlati orvostudomány Kr.e 300 körül alakult ki Kínában. Az ayurvédikus orvoslást Indiában is a régebbi, mágikus-teista hiedelmek alapján fejlesztették ki. Elméletileg a temperamentum elméletén, valamint a levegő, az epe és egyéb váladék egyensúly fiziológiáján alapul, vagyis táplálkozási és meditációs gyakorlatokon, például a jógán.

A manapság, világszerte elterjedt nyugati orvoslás gyökerei az ókori Egyiptomban, Görögországban és Rómában fejlődtek ki. A Földközi tenger vidékén is előbb a mágikus-animista gyógyítási elképzelés uralkodott. Ezt váltotta föl a teurgikus gyógyászat (az Aszklépiosz kultusz, Imhotep kultusz, Christos Medicus kultusz), ami azután más irányban alakult tovább.

Az emberi társadalom fejlődik, így az antik, görög orvoslásnak is volt egy második szakasza a teurgiát követően, amit hippokratészi gyógyításnak nevezünk és Kr.e. az 5. és 4. század fordulójától kezdett el elterjedni. A kószi Hippokratész életéről nem lehet sokat tudni. Az apja és a nagyapja a Kósz-szigeti aszklépia orvosai lehettek. Ő is itt tanulhatta ki az orvostudományt, de végül az aszklépioszi gyógyító-kultusz ellen fordult. Az orvostudomány és a vallás szétválasztása állítólag Hippokratészig nyúlik vissza. Ő hirdette, hogy a betegek gyógyításához vissza kell állítani a harmóniát a testben - az egyensúly elmélete központi szerepet játszott az orvoslásában. Azt tanította, hogy kiegyensúlyozott életmóddal, például az alvás és ébrenlét, az evés és ivás, a munka és pihenés közötti arányosság fenntartásával maradhatnak egészségesek az emberek. Hippokratész írásban is rögzítette az orvostudományról alkotott koncepcióját. Így lett a gyakorlati és hagyományozódó orvostudományból írott tudomány.

Ennek ellenére mégis érdekes, hogy a mai napig érvényes hippokratészi eskü a görög mondavilág isteneinek megszólításával kezdődik, vagyis ő sem tudott teljesen szakítani az isteni befolyás tényével. Következzék az eskü szövegének egy részlete: „Esküszöm a gyógyító Apollónra, Aszklépioszra, Hügieiára és Panakeiára és valamennyi istenre és istennőre, akiket ezennel tanúkul hívok, hogy minden erőmmel és tehetségemmel megtartom következő kötelességeimet:… Senkinek sem adok halálos mérget, akkor sem, ha kérik, és erre vonatkozólag még tanácsot sem adok. Hasonlóképpen nem segítek hozzá egyetlen asszonyt sem magzata elhajtásához. Tisztán és szentül megőrzöm életemet és tudományomat. Sohasem fogok hólyagkövet operálni, hanem átengedem ezt azoknak, akiknek ez a mesterségük. Minden házba a beteg javára lépek be, s őrizkedni fogok minden szándékos károkozástól… Amit kezelés közben látok vagy hallok – akár kezelésen kívül is a társadalmi érintkezésben, – nem fogom kifecsegni, hanem titokként megőrzöm. Ha ezt az eskümet megtartom és nem szegem meg: örvendhessek életem fogytáig tudományomnak, s az életnek, de ha esküszegő leszek, történjék ennek ellenkezője."

A hippokratészi orvoslás az orvosi gyakorlat négy központi elemét fektette le:
1. Írásos, empirikus orvosi bizonyítékok lejegyzése.
2. A beteg pontos, differenciált megfigyelése.
3. A prognózis.
4. A terápiás intézkedés (diéta, gyógyászat, sebészet).

Ez a négyes rendszer alkotta az orvosi cselekvés tényleges alapját, az un. orvosi technét, az orvosi gyakorlatot. Az orvos csak ezek segítségével alakíthatta ki terápiás előírásait. A diagnózis, a terápia és a prognózis hippokratészi gyakorlata ma is alkalmazott ismeret; a hippokratészi esetleírásokat tekintik a mai tudományos orvoslás eredetének, kezdetének.

Mint már írtam, Hippokratész írásban is rögzítette az orvostudományról alkotott elképzeléseit. Ily módon az orvostudományt írásos tudománnyá változtatta. Tudományos munkásságát a Corpus Hippocraticum foglalja össze. A könyv 60 különböző írásból áll, például tankönyvekből, előadásokból, esszékből és jegyzetekből, amelyeket azonban nem csak maga Hippokratész írt. Feltehetően körülbelül 20 szerző vett részt e mű összeállításában. Legtöbbjük, mint maga a nagy orvos, a kószi orvosi iskola tanait képviselte. Ennek lényege: „Nem szabad az egyes tünetekre koncentrálni, sokkal inkább a test egészére kell tekinteni, és holisztikusan (egységesen) kell kezelni.”

Hippokratész szerint a betegségek gyógyítása érdekében helyre kell állítani a test harmóniáját. Az egyensúly kialakítása központi szerepet játszott e gyógyászatban. Az alap a négy váladék elmélete volt, amely valószínűleg az ókori Egyiptomból származik. A vérnek, a sárga epének, a fekete epének és a nyálkának egyensúlyban kell lennie ahhoz, hogy az ember egészséges legyen. A túl sok vér például lázhoz vezet, ezért a betegeknél vérlecsapolást hajtottak végre. A túl sok sárga epétől agresszív lesz a beteg, a túl sok fekete epe depressziót okoz, és a túl sok nyáltól viszont apatikus (kedvetlen) lesz a beteg. Csak az elemek közötti kiegyensúlyozott kapcsolat és a kiegyensúlyozott életmód, például az alvás és az ébrenlét, az evés és az ivás, a munka és a pihenés közötti egyensúly alapján maradhatnak egészségesek az emberek.

A kószi orvosi iskola első választott terápiás módszere a dietétika, a diétázás volt. Hippokratész sokszor csak könnyű ételeket írt fel betegeinek, láz és sebgyógyulás esetén pedig folyadékot is. A torna, a masszázsok, a hidroterápia, a fürdés a tengerben, a nyugtató balzsamok és az almaecet is e terápiás rendszer részét képezték. A kószi orvosok nagyon keveset operáltak.

Sok ókori orvoshoz hasonlóan Hippokratész kezdetben utazó orvosként tevékenykedett. Sokat utazott, valószínűleg a perzsa király udvarába is eljutott, és hosszabb ideig tartózkodott Athén városában is. Állítólag mindenütt tanított is, és nem csak betegeket kezelt. Kószon egy platán árnyékában oktatta tanítványait. E helyen ma is áll egy platánfa a tiszteletére, amit Hippokratész platánjaként mutogatnak a helyiek az oda érkező turistáknak. Élete és munkássága mind a mai napig hatnak az orvostudomány alakulására.

Hippokratész