A barokk kori orvoslás fejlődése

A betegségek feltérképezésének, valamint a gyógyítás újfajta megértésének, elméleteinek, módszereinek időszaka ez. A gyógyítás újjászületését a természettudományok fejlődése, de az új filozófiai, logikai ismeretek is segítették

A barokk kori orvoslás a reneszánszkori ismeretekből fejlődött ki a 16. század közepe táján, de ez a medicina a csúcspontját a 17. században és a 18. század elején élte. A reneszánsz végén próbálkoztak először az orvostudományi ismeretek valamiféle rendszerezésével, mint pl. az orvosi tapasztalatok áttekintésével. Ez a folyamat a barokk idején tovább erősödött. A 17. században élt angol orvos, Thomas Sydenham vált a kórtörténet módszertanának kidolgozójává, amiért az angol Hippokratész elnevezéssel illeték. Továbbá a klinikai orvoslás és epidemiológia megalapítójaként ismert. Orvostársai bizalmatlanul tekintett újszerű gyógyászati és betegkezelési módjaira. Gyakorló orvosként a mindennapi tapasztalatokra hagyatkozott. Lelkiismeretesen törődött a betegeivel így a betegágyak mellett fejlesztette tovább tudását. Pontos és aprólékos megfigyeléseket végzett és ezeket nyilvántartotta. Ennek köszönhetően írt körül sok betegséget. A betegségtünetek megfigyelését, összehasonlítását azzal a céllal végezte, hogy kialakítsa a betegségek tipológiáját. Sydenham munkásságának fontossága nem az egyedi esetek kategorizálásában állt, hanem inkább a klinikai képek azonosításában és az egyes megfigyelések összehasonlító összegzésében. Rájött arra, hogy bizonyos betegségek szabályszerűen visszatérnek. Ennek okát az időjárás, az évszakok változásában vélte megtalálni. Ezenkívül kifejtette a „genius epidemicus” elvét, miszerint korszakonként más-más járványok alakulnak ki. A kórtörténetírás módszertanának kidolgozása mellett a gyógyeljárások rendszerbe foglalásának elkészítésével is foglalkozott. Munkássága nem csak a barokk kor, hanem a későbbi orvostudomány fejlődésére is jelentős hatást gyakorolt. Sydenhamnél még az is különleges volt, hogy terápiáival a betegek öngyógyító erejét igyekezett erősíteni (vis medicatrix naturae) betegségspecifikus gyógymódokon keresztül. Ő az egyszerű gyógymódokat részesítette előnyben az erőszakosabb beavatkozásokkal, intézkedésekkel szemben.

A földrajzi felfedezések, a reformáció, ellenreformáció, a gyarmatosítás és a vallásháborúk következményeként a reneszánsz világkép összeomlott. A 17. században egyre gazdagodott a természettudományok, az élettani ismeretek tárháza, ami a reneszánszban újra felfedezett ősi, antik világ gyógyászatának és életfelfogásának súlyos megrendüléséhez vezetett. Ennek következtében alakult ki minden folyamat pontosabb megértésének igénye, a teljes élővilágra vonatkozóan. Különösen az emberi élet- és betegségfolyamatok újraértelmezése terén volt érezhető a figyelemfókusz kialakulása. Az egyre halmozódó új tudást pedig már rendszerezni, osztályozni, azaz besorolni is igyekeztek. Ez a barokk kori szemléletváltás a reneszánszkori boncolásokig vezethető vissza. Akkoriban az anatómiai ismeretek terjedése és alkalmazása vált sok orvostudományi újítás mozgatórugójává.

A Paracelsus utáni kémiai eredmények, a mikroszkópia úttörő megfigyelései, a fizika új eredményei tartósan megingatták a korábbi elképzelések alapjait. Így kezdett súlyosan ingadozni a klasszikus élettan, amelynek alapszerkezetét az antik hagyományok alkották. A régi, orvosi tekintélyek tévedhetetlenségével kapcsolatosan megfogalmazódtak a kételyek. Ebben szerepet játszottak a kortársak saját megfigyelései és a szerzett tudás kritikai módszerekkel való felülvizsgálata. A tudósok, orvosok által tudatosan előidézett, racionálisan megtervezett kísérletek, vagyis tapasztalati ismeretek (experientia quaesita) gyakorlatilag új fogalmak kidolgozását követelte az élettani jelenségekkel, betegségekkel kapcsolatosan egyaránt. A barokk kor tehát az új tudományos és orvosi szakfogalmak születésének korszaka is volt.

Az orvostudomány fejlődését a korszak más terű ismeretei lendítették előre. Anton van Leeuwenhoek (1632 – 1723) németalföldi zoológus, biológus, fizikus, műszerkészítő volt az egyike azoknak az embereknek, akik befolyásolták a gyógyászat alakulását. A saját maga csiszolta nagyítólencséivel a mikrobiológia megteremtője lett. Ő fedezte fel többek között az egysejtű organizmusokat, a hímivarsejteket és a vörös vértesteket. Az általa készített „mikroszkópok” inkább nagyító lencsék voltak. A mikroszkópjaival végzett megfigyeléseit levélben osztotta meg a londoni Királyi Természettudományos Társasággal és más európai személyiségekkel, így görgetve előre a tudományos szemléletváltást. A kísérletezései igen széleskörűek voltak, és nem csupán a gyógyászattal kapcsolatosak. Például megfigyelte a szerecsendió peszticid (növény védőszer) tulajdonságait. Kísérleteiben azt találta, hogy az atkák elmenekülnek a szerecsendió darabkák közeléből. Amikor a szerecsendióval behintett atkákat üvegcsőbe helyezte, azok rövid időn belül elpusztultak. Ő fedezte fel 1684-ben a köszvényes betegek szövetében képződő tű alakú karbamid-kristályokat, és, mint később kiderült, helyesen feltételezte, hogy e kristályok tűformája okozza a betegek fájdalmát. Teljes körű munkásságának bemutatása azonban nem e cikk feladata.

A barokk korszak előfutára, meghatározó személye Francis Bacon (1561 – 1626) volt. A wikipédia ezt írja róla: „…korszakalkotó lépése a gyakorlat jelentőségének felismerése. A tudomány ugyanis, Bacon szemében, kizárólag gyakorlati célú: az ember hatalmát szolgálja. (Tantum possumus, quantum scimus.) Nem elégszik azonban meg a közvetlenül »hasznot hozó« kísérletekkel, hanem a »megvilágosító kísérletektől« várja a tudomány haladását, céljának azonban a hasznosságot tartja, az alkalmazható tudományt.” A tudományos világ irányát ekkoriban meghatározó londoni Királyi Természettudományos Társaság Bacon szemléletét tartotta mintaképének, amivel az orvostudomány fejlődésére is hatott.

Stephen Hales (1677 – 1761) angol teológus a szabadidejében szenvedélyes természettudós volt. Az izommozgás élettani vizsgálatai alapján neki sikerült először állatkísérletekben meghatároznia az artériás és vénás vérnyomást. A preventív, vagyis a megelőző gyógyászat úttörője lett, és a modern élettan egyik megalapozójaként tartják számon. Rajta kívül számos természettudós, bölcsész, mechanikus stb. élt még e korban, akik kisebb-nagyobb mértékben a gyógyítás világát is befolyásolták.

A barokk kori ismeretek, tapasztalatok, kísérletek, gyógyászati és diagnosztikai eszközök igazi áttörést eredményeztek a 17. század végén és a 18. század elején. Az egyház szerepe egyre jobban visszaszorult, és a tudomány mind nagyobb teret hódított el magának a társadalmi élet meghatározásában. A tudományos társaságok megalakulása, az orvosi karok alapítása, a tanulmányok, szakkönyvek megjelenése teljesen új szintre emelték az orvostudományt, és előkészítették a felvilágosodás kori nagy fordulatot.

A magyar orvostudomány – egy kis fáziseltolódással ugyan – lépést tartott Európa nyugati felével. Mária Terézia császárnő, az egészségügyi reformjai keretében 1754-ben rendelte el a magyar orvosok összeírását. Ö volt az, aki a nagyszombati egyetemet orvoskarral bővíttette ki, ahol az orvosképzés 1770-ben indult meg. A magyarok nem csak otthon, hanem külföldön is megállták a helyüket. Például Ascanius (Pannonius) Mihály (Haskonius Mihály) bölcsész, orvos Tübingenben is gyakorolta a medicinát. Pápai Páriz Ferenc (1649 – 1716) tanár, orvos Pax Corporis c. műve lett a korszak egyik meghatározó orvostudományi szakkönyve a Habsburg Birodalomban, amit 1690-ben adtak ki. Ez: „az emberi Testnek belső Nyavalyáinak Okairól, Fészkeiről s' azoknak Orvoslásának módgyáról való Tracta” volt. A fenti adatok jelzik, a magyar orvoslás is jó alapokra helyeződött, ami lehetővé tette később a modern, magyar gyógyászat kialakulását.