Az egyesült Európa ötletének rövid története

Az egységes Európa gondolata egyáltalán nem újabb keletű elképzelés. Az országok valamikor sokat háborúztak egymással, de természetesen azt is tudták, hogy a háborúval sok esetben mindenki csak veszíthet. Az európai országok közötti béke szavatolásának egyik sarkalatos pontja lehet az egységesítés. Amikor egykor az uralkodóházak képviselői egymás között házasodtak, az is egyfajta törekvés volt annak irányában, hogy a kontinens egységesebbé válhasson. Abból kiindulva, hogy rokonok talán könnyebben meg tudnak egyezni, kisebb lesz az esélye egy újabb háborúnak. Tudjuk azonban, hogy a történelemben nem egy esetben az uralkodók még a saját testvéreikkel is háborúztak.

Az egységes Európa eszméjére visszatérve, már évszázadokkal ezelőtt is voltak olyan európai vezetők és gondolkodók, az egységesítést szorgalmazták. Dante, Kant, Victor Hugo, Comenius, Erasmus, Saint-Simon műveiben olvashatunk ilyen gondolatokat. Victor Hugo például már a magyar forradalom és szabadságharc idején, 1849-ben az Európai Egyesült Államokról, mint az európai országok számára követendő célról értekezett. Aztán a 20. század elején, az 1920-as években éledező Páneurópai Mozgalom már nem csak a politikai egységesítés mellett ágált, hanem azzal párhuzamosan egy előremutató megoldásokat felvonultató gazdasági integráció tervét is megalkotta. Az ENSZ egyfajta elődjének tekinthető a Népszövetség, vagy Nemzetek Szövetsége, melynek létrehozásáról 1919-ben a párizsi békekonferencián döntöttek. Az akkori amerikai elnök, Woodrow Wilson javaslatára alkották meg Népszövetség Egyezségokmányát, melyet aztán kötelezően beiktattak minden békeszerződésbe. Az alapító okmányban a következő olvasható: „Magas Szerződő Felek avégből, hogy a békét és biztonságot előmozdítsák …kötelezettséget vállalnak a háború elkerülésére, …nyílt becsületes nemzetközi összeköttetést tartanak fenn, …a nemzetközi jog szabályait ezentúl a kormányok kölcsönös magatartásának valóságos zsinórmértékéül határozottan elismerik, …mindennemű szerződéses kötelezettségnek lelkiismeretes tiszteletben tartását biztosítják…"

1923-ban már 53 tagországa volt a genfi székhelyű szervezetnek. A Népszövetség sem tudta azonban az európai államokat közelebb hozni egymáshoz politikailag, gazdaságilag és kulturálisan sem. A második világháború kitörése ékes bizonyítéka ennek a szomorú történelmi ténynek. Az 1929-es gazdasági világválságot követően ugyanis újra megerősödött a nacionalizmus. 1929-ben, még Franciaország akkori miniszterelnöke, Aristide Briand tartott beszédet a Népszövetség gyűlésén, ahol javasolta az európai nemzetek föderációjának megalakítását. A korabeli feljegyzések szerint akkor még úgy tűnt, hogy a célt meg is lehet valósítani a szolidaritás, a gazdasági fejlődés, valamint a politikai és a társadalmi együttműködés jegyében. A kor kimagasló közgazdásza, John Maynard Keynes is támogatta az elképzelést, ami annak gazdasági helyénvalóságát igazolja. Aztán a francia miniszterelnök 1930-ban elő is terjesztette az Európai Föderális Unió rendszerére vonatkozó javaslatát. 1931-ben jelent meg Edouard Herriot francia politikus Az Európai Egyesült Államok című könyve. Az európai gondolkodás már akkor is utópisztikus lehetett, hiszen a kor döntéshozóinak egy része még ekkor hit abban, hogy egy ilyen eszme meg is valósulhat. Aztán az elhúzódó gazdasági világválság, a fasizmus és a kommunizmus térhódítása, majd a második világháború megakadályozta, illetve egy időre borítékolta az Európa egységesítésére vonatkozó eszmék további kibontakozását.

A második világháborút követő időszak

A második világégést követően gyorsan kialakult egy hidegháborús hangulat. Ma már tudjuk, hogy a hidegháború gyökerei már magában a háborúban gyökereztek. Ekkor, a bebetonozódni látszó kétpólusú világrend viszonylag hamar egyértelművé tette, hogy a megosztottság el fog tartani egy ideig. Amerika viszont úgy jött ki a második világháborúból, hogy a saját területén nem volt jóformán semmilyen pusztítás, rombolás, míg a vén Európa harminc éven belül már másodszor romokban hevert. Ekkor kezdték el ismét többen is hangoztatni, hogy Európa gazdasági és politikai szempontból csak akkor válhat ismét meghatározó tényezővé, ha integrálódik. Ekkor alakultak meg újra az egységesítést célul kitűző újabb kori páneurópai mozgalmak a nyugat-európai országokban. Alig hallgattak el a fegyverek, 1946 őszén Winston Churchill angol miniszterelnök már az Európai Egyesült Államokról beszélt a zürichi egyetemen.

1947-ben meg megszületik a Marshall-terv, melynek Európa gazdaságának a helyreállítása, fellendítése volt a célja. A Marshall-programban részt vevő húsz ország 1948-ban hozta létre az Európai Gazdasági Együttműködés Szervezetét (Organization for European Economic Cooperation). Az EU egyfajta elődjének tekinthetjük már ezt a szervezetet, melynek céljai között a Marshall-segély koordinálása mellett az ókontinens kereskedelmének összehangolása, a gazdasági növekedés ösztönzése is szerepelt. Még ebben az évben megalakult az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény (GATT) is, valamint a Benelux Unió, ami már a vámunión is túlmutató valódi integrációs tömörülésnek tekinthető. Ekkor még felgyorsulni látszottak az események: 1949 májusában megalakult az Európa Tanács, amit már egy meghatározó nemzetközi szervezetnek tekinthetünk. Alapító tagjai között ott van Belgium, Dánia, Egyesült Királyság, Franciaország, Hollandia, Írország, Luxemburg, Norvégia, Olaszország és Svédország. Nem sokkal a megalapítása után további államok csatlakoztak a szervezethez, a célkitűzések között szerepelt a jogállamiság és a plurális demokrácia eszméinek terjesztése, az emberi jogok védelme, tehát csupa ma is érvényes és aktuális európai eszmeiségű törekvés. Ennek ellensúlyozásaképpen azonban a kontinens keleti fele sem tétlenkedik. Megalakítják a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsát (KGST), a kommunista országok gazdasági integrációs szervezeteként.

Az Európai Unió valódi elődjének, illetve alapkövének azonban az Európai Szén- és Acélközösség megalakítását tartják. Az elképzelés a német szén és a francia vasérc közös piacának megteremtését tűzte ki célul. Nyílt titok azonban, hogy a koncepció alapját képezte az is, hogy ha a szén és acélipar közös ellenőrzés alatt áll, az meghiúsíthatja az önálló háborús előkészületeket egyik és másik fél részéről is, de legalább is egymás ellen nem kezdenek fegyverkezni. A közösség tagjai: Franciaország, NSZK, Olaszország, és a három Benelux-állam. Ekkor fogalmazódott meg a következő ambiciózus cél: a közös európai hadsereg megalapítása volt. 1950-ben megszületett a Pléven-terv, az Európai Védelmi Közösség (European Defence Community) megalapításáról. Azonban ezt éppen az európai integrációkat korábban lelkesen támogató Franciaország, pontosabban a francia Nemzetgyűlés nem szavazta meg. Utólag úgy tekinthetünk erre a tényre, hogy Európa valószínűleg még mindég nem állt készen egy ilyen típusú szoros integrációra. Aztán az 50-es évek eleje a hidegháború és Kelet-Európában a diktatúrák jegyében telt el. Nyugat-Európában viszont 1957-ben megalakult Rómában az Európai Gazdasági Közösség és Európai Atomenergia Közösség (European Economic Community and European Atomic Energy Community), melynek célja a vámunió létesítése és a közös kereskedelmi politika folytatása a kívülálló országokkal szemben. A célok között szerepelt még a tőke, a munkaerő, az áruk és szolgáltatások szabad áramlása, a közös mezőgazdasági és közlekedési és politika mellett a jogharmonizáció. Ez már valóban a mostani EU elődjének tekinthető ez alapján. A kezdeti sikereken felbuzdulva a luxemburgi miniszterelnök 1970-ben már a monetáris unió bevezetését szorgalmazta. Az 1974-ben kialakuló olajválság miatt azonban ez évtizedekkel eltolódott.

A 80-as években ismét a felszínre kerültek és egyben erősödni kezdtek az európai integráció szorosabbra fűzésével kapcsolatos elképzelések. Az addigi közösségeknek Európai Unióvá alakításának dokumentált formája először az állam- és kormányfők 1983. június 19-i stuttgarti Ünnepélyes Nyilatkozatában jelent meg. Az 1980-as évekig a piacok megnyitásáról folytatott tárgyalások viszonylag egyhangúak voltak. Az egyezmények rendkívül részletesek, kifejezetten bürokratikusak voltak. Évekig is eltartottak a viták, egyeztetések és megbeszélések a termékekkel kapcsolatos szabványokról, normákról. Közismerten még az uborka megengedett maximális görbülési szögét is precízen meghatározták. Ennek értelmetlenségét belátva azonban az Európai Bíróság végül úgy döntött, hogy nem kötelező a termékek egységes standardjai felé közeledni az országoknak. Minden árut vagy szolgáltatást, melyet törvényes keretek között állítottak elő valamelyik tagállamban, el kell fogadni valamennyi másik tagállamban. Ez a stratégia lehetővé tette az államoknak, hogy megnyissák néhány áru vagy szolgáltatás kereskedelmének piacát anélkül, hogy feladnák saját definícióikat.

Ekkor már szinte egyértelműnek tűnt mindenkinek, hogy a következő szint a közös pénz bevezetése, mely a gazdaságpolitikai intézkedések szoros harmonizációját is feltételezi. Az egész elképzelés mögött egy kellően még nem átgondolt, homályos elképzeléseken nyugvó filozófia húzódhatott meg. Az önálló valuta megtartására vonatkozó igény kevésbé volt kerékkötője a folyamatoknak. A legtöbb ország talán hajlandó lett volna ebbe belemenni. A politikai önállóság feladása azonban ma is akadályokba ütközik. Emiatt jött létre egy sajátos hárompilléres szerkezet. Az Európai Unió három pillére 1993 és 2009 között alkotta meg jogilag is az Európai Uniót (EU). Az EU lényegében így az 1992-ben megkötött maastrichti szerződés 1993. november 1-jei hatályba lépésével jött létre. Az első pillér szupranacionálisan, konzultációs mechanizmus alapján működött, amelyet közösségi modellnek is neveztek. A második és harmadik pillérben viszont már kormányközi modellek valósultak meg. A három pillér csak 2009. december 1-jén szűnt meg, amikor a lisszaboni szerződés hatályba lépésével az EU egységes jogi személyiséget kapott. Mindez egyenes következménye lehet annak, hogy az Európai Unió létrehozásakor a már említett kettős cél vezérelte a tagállamokat. Egyrészt hajlandónak mutatkoztak, hogy a gazdasági integrációt tovább mélyítsék, másrészt viszont nem kívánták a politikai integrációban illetékessé tenni a közösségi intézményeket, azt inkább tisztán kormányközi alapon óhajtották kiépíteni. Ebből az alaphelyzetből született meg a három pillér koncepciója.

Az egységes piac

Az EU egységes belső piaca a definíció szerint egy belső határok nélküli terület, ahol biztosított az árúk és szolgáltatások, a tőke és a polgárok zavartalan mozgása, az erre vonatkozó szerződéssel összhangban. Az egységes belső piac négy alapelv szerint működik. Az áruk, szolgáltatások, a tőke és az állampolgárok szabad áramlása akkor biztosított, ha sikerül elhárítani a fizikai akadályok mellett a különféle adminisztratív akadályokat is. A szabad belső piac és annak fejlődése politikai, jogi és gazdasági szempontból is vizsgálható. Politikai szempontból a belső piac létrehozása egy eszköz, illetve egy lépcsőfok a gazdasági, politikai és pénzügyi unió létrehozása felé. Az EU sokak szerint most válságban van, de ez nem jelenti azt, hogy végül nem fog majd éppen ennek nyomán még egységesebbé válni. Az egységes európai piac ma már az európai integráció legfőbb pillérének tekinthető. Az EU egységes piaca ugyanakkor még közel sem teljesen egységes, ezért a jövőben tovább fokozható a benne rejlő lehetőségek kiaknázása. A világgazdaság egészét tekintve pedig úgy tűnik, hogy csakis az egységes piac jóvoltából maradhat versenyben globális szinteken is az unió. Az egységes belső piac a tagországok polgárainak a mindennapi életében is nagyon sok előnyt jelenthet. Nemrég még elképzelhetetlen volt, ma már valóság, hogy bárki tanulhat más uniós országban, a diplomákat kölcsönösen elismerik, a más tagállamban szerzett nyugdíjjogosultságát saját országában is élvezheti az uniós állampolgár. A mintegy 20 millió kis- és középvállalkozás számára is jelentősen megnöveli a mozgásteret az egységes piac. Ugyanakkor természetesen a versenyhelyzet is fokozódik.