Tudta-e?
A medveállatkák 151 °C-ra felhevítést percekig is elviselik, napokig túlélik a −200 °C-os fagyasztást, és pár percig −272 °C-on is bírják. Az állat egyes példányai túlélték az 570 000 rad Röntgen-sugárzást. A rendkívül alacsony nyomást (vákuum) és rendkívül magas nyomást (a földi légköri nyomás százszorosát) egyaránt eltűri szervezetük és túlélték a világűrbe való kibocsátást. Méretük 0,2-1 mm-ig terjed

139. szám - 2016. április

Villanykörte konspirációs elmélet

Idén már 115 éves a világ legidősebb működő villanykörtéje. A szénszálas izzót még 1901-ben csavartak be a kaliforniai Livermore tűzoltóállomásán. Kisebb megszakításokkal azóta is egyfolytában világít. Kezdetben még 60 Wattos volt, mára már csak szerény 4 Watton világít. A „vén” körte az Örök készültség jelképévé vált az állomáson. 2015 júniusában átlépte az egymilliomodik üzemóráját. Mára már különleges akkumulátorokkal táplálják és túláram elleni védelemmel is felszerelték, hogy semmi ne zavarja meg a működését.
TÓTH Péter | a szerző cikkei

5

Az elmúlt 115 évben mindössze négyszer pihent meg, egyébként folyamatosan világít. Web kamerán keresztül ma már a világ bármely szegletéből megtekinthető a http://www.centennialbulb.org/photos.htm linken keresztül. A gyártó cég, a Shelby Electric 1914-ben csődbe jutott. Ez egyben tanúságként szolgálhatott, hogy nem érdemes olyan termékeket gyártani, melyek sokáig használhatóak, mert az a piac telítettségét követően tönkremenéshez vezet. Itt érdemes megemlíteni, hogy több az izzót figyelő webkamera tönkrement már, miközben a kézzel fújt üvegburában a szénszál még mindig izzik és világít.

A 115 éves izzóban nincs semmi földönkívüli. Abban az időben még csak egyszerűen termékeket gyártottak, a tervezett elavulás nem jelent meg szempontként. A tervezett elavulás filozófiája hozta létre a fogyasztói társadalmat, melyben ma is élünk. Ha ugyanis a termékek egy bizonyos idő után tervezetten elavulnak, tönkremennek, az emberek másikat vásárolnak, ez pedig egy gyorsuló körforgást eredményezve jótékonyan hat a gazdasági növekedésre.

Ez lenne a fejlődés kulcsa?

A 115 éves villanykörte gyártásának idején a tudomány és a technológia fejlettségi szintje még messze elmaradt a mostaninál. Mégis egy olyan időszak volt az, amikor a felfedezéseknek köszönhetően a tudományos és a technológiai, valamint a gazdasági fejlődés egymásra gyakorolt kölcsönhatása megteremtette a fogyasztói társadalom kialakulásának feltételeit. A fogyasztói társadalom alapja, hogy az embereket folytonos vásárlásra késztetik. A fejlődés ellenben olyan eredményeket hozott, hogy a gyártók ma már képesek lennének szinte elnyűhetetlen, de legalább is nagyon hosszú ideig tartó, több nemzedéket is kiszolgáló termékek előállítására. A két dolog azonban nagyon gyorsan komoly ellentmondásba került egymással.

Egy terméknek a legjobb reklám ugyan, ha tartós és megbízható. Ellenben, ha valaki ilyet vásárol, az bizony hosszú ideig nem fog újat venni. Egyértelműen ez a felismerés vezette el már a XX. század elején a vállalkozókat a tervezett elavulás ötletéig. Azóta ez már tudományos körökben ismert és elismert fogalom, mely villanykörte összeesküvés néven vált híressé-hírhedté. A jelenség tipikus példájaként ugyanis a bevezetőben említett közel százhúsz évvel ezelőtt gyártott villanykörtét szokás emlegetni. A villanykörte-gyártók azonban hamar rájöttek, hogy jó reklám, egyben rossz üzlet olyan égőt gyártani, ami száz év alatt sem ég ki. Nem bizonyítható, de számos helyen utalást találhatunk rá, hogy a világ legnagyobb villanykörte gyártói megegyeztek abban, hogy piaci megfontolásokból szándékosan olyan égőket gyártanak, melyek csak korlátozott ideig használhatóak. Az 1929-es nagy gazdasági világválság pedig más ipari területeken is egy újabb lökést adott a felfogás terjedésének. Úgy vélték egyesek, hogy magát a válságot is elsősorban a gyártási technológia fejlődése okozta. A fogyasztók túl sokáig tudtak használni egy-egy jó minőségű tartós fogyasztási cikket, nem vesznek újat, ami nem kedvez a gazdaságnak. Úgy gondolták, a gazdasági növekedés és a munkanélküliség megszüntetése csak úgy érhető el, ha a termékek viszonylag gyorsan elromlanak vagy elavulnak, ami az új termékek biztos piacának az alapfeltétele.

A fizikusok cáfolják!

A fizikusok szerint csupán dajkamese a villanykörte összeesküvés. Közismert ugyanis, hogy minden test hősugarakat bocsájt ki, csak nem egyforma frekvencián, vagy hullámhosszon. Minél magasabb egy test hőmérséklete, annál nagyobb az általa kisugárzott hullám frekvenciája. Mikor egy test hőmérséklete közelít az 1000°C-hoz a kibocsátott sugár frekvenciája kezdi elérni az a határt, amire már az emberi szem is érzékeny. Az ilyen tárgyakat mélyvörös színűnek látjuk. 2000°C környékén pedig már igen erős világos fényt látunk. Ezt használták fel őseink, amikor még a világítást fáklyákkal oldották meg. Fáklyáknál, de a gyertyánál, petróleum és gázlámpáknál is az égés közben keletkezett forró gáz világít. Az izzólámpánál semmit nem kell elégetni, hogy fény keletkezzen, csupán az izzószálat kell felhevíteni 1500-2500°C-ra, hogy fényt bocsásson ki. Ezt használta fel Edison a XIX. század végén, amikor szénszálas izzót szabadalmaztatott. A szén azonban magas hőfokon elég, ezért Edison légmentes burába zárta. A szénszálnak azonban sárga fénye volt. Minél magasabbra hevül fel az izzószál, annál több és „fehérebb” fényt kapunk. Ennek szab határt az anyagok olvadáspontja. Ideálisnak tűnt a wolfram, melynek magasabb az olvadáspontja, ezért az izzószálakat wolframból kezdték el gyártani. Ezek a lámpák azonban hamar kiégtek, elszakadt az izzószál, mivel a vákuumban az izzószál felületéről lerepültek a hőtől rezgő atomok és rácsapódtak a búra belső falára. Az anyag így lassan elfogy tehát végül elszakad az izzószál. Egyértelműen két szempont áll egymással szembe. A minél fehérebb fény egyre jobb hatásfok mellett és az élettartam. Az izzólámpa gyártók valóban megegyeztek, hogy a lámpáik élettartama névlegesen 1000 óra lesz, mert ez látszott egy ésszerű kompromisszumnak, amikor még nem égnek ki olyan gyorsan, de elfogadható fényük is van.

A villanyégők esetében ez kétségtelenül tudományos magyarázatnak tekinthető. Mégis biztosak lehetünk abban, hogy a tervezett elavulás ennek ellenére egy létező felfogás, egyben vezérelv. A tőkeigényes kutatási beruházásokat igénylő termelés csak akkor tarható fenn hosszú távon is, ha a termék viszonylag gyorsan elavul, tönkremegy. A „biztonság” kedvéért pedig a legjobb, ha a termékek várható élettartamát tudatosan befolyásolják, azaz eleve úgy gyártják, hogy egy meghatározott idő után tönkremenjen. A befolyásolásnak három területe azonosítható. Az első a funkcionális elavulás. Ilyenkor a régi típusú termékek helyett olyan újak jelennek meg, melyek többet nyújtanak. Mikor a fekete-fehér TV-készülékek mellett megjelent a színes, a réginek nem kellett okvetlenül tönkremennie, hogy új típusúra cseréljék.

A tartós fogyasztási cikkek számos fajtája esetében jelenik meg az igény, hogy idővel újabb funkciókra legyen képes, minek nyomán kialakulnak az igények és elvárások. Ilyenkor a régi készülék elromlása, használhatatlanná válása nem feltétele annak, hogy lecseréljék. Egy termék élettartamának másik befolyásolási módja a minőségi elavulás. Egyszerűbb termékek, lábbelik, vagy ruházati cikkek esetében viszonylag könnyű megtervezni, hogy mennyi idő alatt kopjon el annyira, hogy újat kelljen venni. Műszaki cikkek esetében már bonyolultabb tervezésre van szükség ahhoz, hogy az egyes alkatrészek körülbelül egyszerre menjenek tönkre. Ha csak egy-egy alkatrész romlik el, akkor ugyanis fennáll a veszélye annak, hogy megjavítják. A drága, nehezebben romló alkatrészek beépítése plusz költséget is jelent a gyártónak. A téma ismerői szerint az alkatrészek tervezett elavulását és körülbelül azonos ideig történő felhasználhatóságát a japán autógyártók fejlesztették tökélyre. A termékek élettartama befolyásolásának a harmadik leggyakrabban használatos eszköze a divat. Sok termék esetében ugyanis a funkcionális és a minőségi elavulás is csak korlátozott lehetőségeket jelent. A fogyasztókat pszichológiai módszerekkel befolyásolja divatra épülő tervezett elavulás. A legfontosabb folyamat ilyenkor a vásárlók fejében zajlik. Amikor a vevők meglátják az új terméket, egy új vonalú, meglepő színkombinációkkal tervezett ruhát, áramvonalasnak tűnő sportcipőt, a gondolataikban azonnal úgy érzik, hogy a régi típusú már nem illik a személyiségükhöz. Úgy gondolják az ilyen esetekben, hogy még a társadalmi megítélésük is megváltozik, amennyiben nem ez újabb modellekben mutatkoznak.

Jó is meg nem is…

A tervezett elavulással kapcsolatban megállapíthatjuk, hogy számos eltúlzott, esetenként pánikkeltő hangulatú összeesküvés-elmélet is napvilágot látott. Az is logikus azonban, hogy a gyártó a profitját és azzal együtt a hosszú távú fennmaradását csak akkor tudja garantálni, ha a vevő gyakrabban vásárol, régi dolgait rövidebb időközönként lecseréli. Valószínűsíthető ezért, hogy egyetlen gyártótól sem áll távol az a megfontolás, hogy az elavulási folyamatot megfontoltan megtervezzék, de akár „kreatív” ötletekkel, ügyes trükkökkel befolyásolják. Az árucikkek mind gyakrabban tapasztalható gyors elhasználódása felébreszti a gyanút az emberekben, hogy mégsem lehet minden a véletlen műve. Vannak viszont olyan esetek is, amikor csak arról van szó, hogy bizonyos alkatrészek azért romlanak el gyorsan, mert a gyártási költségek csökkentésének szándéka miatt az olcsóbb, rosszabb minőségű változatot építik be. Az internetes felületeken kialakított vitafórumok is tele vannak olyan vásárlói tapasztalatokkal, mely szerint egy-egy árucikk röviddel a garanciális idő lejárta után hibásodott meg. Találkozhatunk olyan véleményekkel is, hogy a tervezett elavulás az egyetlen használható eszköz a kapitalizmus ciklusosan krónikus depresszióba esésének megakadályozására. A gyártók egyébként gyakran azzal érvelnek a tervezett elavulás mellett, hogy a divat követésére, mint az emberek egészséges belső igényére kell tekinteni. Emellett azonban mindenkinek egyénileg kell megadni a döntés szabadságát arról, hogy követi-e a divatot, vagy nem. A fogyasztásnak ilyen módon történő felpörgetését egyébként a környezetvédelmi szempontok figyelembe vételével is érdemes lenne megvizsgálni.

A kapitalizmus rémálma: elnyűhetetlen termék

Vannak, akik szerint a fogyasztókat az állandóan változó modell- és divatciklusokkal kényszeríti arra, hogy régebbi termékeiket eldobják és újakat vásároljanak, még akkor is, ha a régi készülékek kifogástalanul működnek. Ez főképpen a műszaki újdonságoknál megfigyelhető. Az újításokat sok esetben csak egyenként építik be a készülékekbe, jóllehet azok technikailag sokkal többre lennének képesek. A gyártók azonban pontosan tudják, hogy ha minden újítást egyszerre beépítenének a készülékbe, akkor veszendőbe menne minden arra irányuló erőfeszítésük, hogy rávegyék a vevőket a csak néhány hónappal azelőtt megvásárolt készülék újabb változatának megvásárlására. “A kapitalizmus rémálma az olyan termék, ami soha nem megy tönkre, mert csökkenti az üzleti forgalmat. A jelenlegi gazdasági rendszerünk motorja viszont a fogyasztás. Ezért vagyunk arra kényszerítve, hogy eldobjunk, majd újra vásároljunk mindent, ahelyett, hogy megjavítanánk – jóllehet ez utóbbi gyakran sokkal olcsóbb lenne” – olvasható Jürgen Reuß és Cosima Dannoritzer „Kaufen für die Müllhalde – Das Prinzip der geplanten Obsoleszenz“ (A szemétdombra vásárolunk – A tervezett elavulás elve) című könyvében. A közeljövő fogja megmutatni, hogy a villanykörte konspirációs elmélet kérdésében a fizikusoknak, vagy a közgazdászoknak van-e igaza…

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2017 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor