Tudta-e?
A farkasról a legtöbb embernek egy vérengző fenevad jut eszébe, aki nemcsak a mesében falja fel a nagymamát, hanem a való életben is az emberekre támad. A szakértők szerint azonban a farkas ha teheti, messze elkerüli az embert.

154. szám - 2017. július

ÚT A FORRADALMAKTÓL A FORRADALMAK FORRADALMÁIG (V.)

A forradalom hithirdetői

Az előző rész a forradalom pogányairól és eretnekeiről szólt, ennek a résznek témája a forradalom hithirdetőinek a jellemzése lesz.
SÁFRÁNY Attila | a szerző cikkei

6

A forradalom hite a „nagy és szent eszmébe”, az üdvözítő cél elérésébe vetett hit. A forradalmi elmélet a forradalmi üdvcél elérésének szükségességéről, módszereiről, milyenségéről alkotott „tanítás”. Voltaképpen ideológia. A forradalom hithirdetői ebből kifolyólag közönséges ideológusok, akiknek a világa, akárcsak a vallási misszionáriusoké, egy színes, tarka világ. Megtalálható e táborban a bigott, dogmatikus elméktől a filozófiai műveltségben jártas tudósokig mindenfajta ember. Közös nevezővel látja el a forradalom ügyét előmozdítani igyekvő bölcselőt és a műveletlen forradalmárt, hogy az eszmét, a nagy és szent ideát akarják szolgálni. Számukra a valóság csak mint az eszme szolgálóleánya jöhet számításba. Merthogy – ezt nem lehet elégszer elismételni – a vérbeli forradalmárnak az a szent kötelessége, hogy az eszméhez igazítsa a valóságot.

Lukács György, a híres magyarországi marxista filozófus e tekintetben semmivel sem különbözik György Lukácstól – talán volt ilyen nevű ember –, a hithű kommunista paraszttól, aki műveletlenségéről és ostobaságáról volt hírhedt. Az egyik hatalmas elméleti fölkészültséggel, szofisztikált eszközökkel, a másik (György Lukácsnak nevezett ember) nyersen, durva módszerekkel végezte ugyanazt a munkát: képességeik teljes eszköztárával mindketten azon dolgoztak, hogy erejükhöz mérten hozzájáruljanak a nagy forradalmi mű véghezviteléhez, vagyis a valóság hozzáalakításához az eszméhez.

A TAN NEM IDEOLÓGIA, AZ ELMÉLET NEM TANÍTÁS

A hithirdetői által terjesztett forradalmi „tan” ideológiai jellegű, eszményítő természetű elmélet és nem a való(ság) leírására törekvő, valamint annak a megélésére ösztönző tanítás, mint amilyenek a hiteles vallási tanok.

Fontos, hogy világosan lássuk a különbséget a vallási tan(ítás) és a forradalmi elmélet között. A vallási tan(ítás) a megtapasztalt való(ság) leírása. A való(ság), ahogyan azt a magyarban a szó tökéletesen kifejezi, a létbeli és a tudásbeli, az alanyi és a tárgyi, a megélt és a leírt elválaszthatatlan egysége. A tan(ítás)nál is ez a helyzet. Hiteltelen vallási tan az olyan leírás, ami mögött nincs megélés, megtapasztalás. (A keleti vallási tanok célja, hogy a való – mint valóság – megvilágosodásnak vagy fölébredésnek nevezett tudásbeli megélése felé terelje az útra lépőt, a nyugati, monoteista vallási tanok pedig arra törekszenek, hogy a való – mint a világot fenntartó isteni akarat, rend –megtapasztalása felé vezessék a hívőt. Az utóbbi akaratazonosulással történhet meg, melynek a legfontosabb eszköze a szeretetben való növekedés.)

Ez fordítva is igaz, nemcsak a megélést nélkülöző vallási tan tekinthető hiteltelennek, hanem a megélés is csak akkor lesz (vallási) tanná, amikor szavakba öntetik. Ha személyes döntéséből Buddha nem kezdte volna el nyelvi formába önteni fölébredettsége (leírhatatlan) tapasztalatát és ecsetelni szavakkal az oda vezető utat, akkor a buddhizmusnak nevezett tan(ítás) sohasem született volna meg. Ha viszont valaki olyasvalamit foglal szavakba, amit maga még személyesen nem tapasztalt meg, akkor az semmiképpen sem nevezhető vallási tannak, akkor sem, ha a legmélyebb meggyőződés beszél belőle. Az így szavakba foglalt nem lehet több egy elméletnél, egy vélekedésnél, amely akár igazságmaggal is bírhat, de valóságot kifejező tanná csak a személyes megélésből való kiindulás teheti.

A vallási tan és a megélés elválaszthatatlanok, nemcsak abban az értelemben, hogy csak a megtapasztalt, a megélt leírása tekinthető tannak, hanem abban az értelemben is, hogy a vallási tan a hívét megtapasztalásra, megélésre sarkallja. Ebben rejlik a lényegi különbség a vallási tan és az ideológia követelménye között. A hiteles vallási tan azt követeli a hívétől, hogy amit igaznak gondol, azt tapasztalja meg, élje át, vagyis a tárgyit tegye alanyivá. A hitigazság ezen az úton tapasztalati valóvá, megélt valósággá lesz.

A vallási üdvcél személyes, benső átalakulással elérhető cél. Tévúton jár az a vallás, amely ezt a csak belsőleg bejárható utat nem követeli meg a híveitől.

A forradalom fordított célt követ. Platonikus, idealista beállítódása az elméletet, az ideológiát, az igaznak hitt tartalmat tekinti az elérendő célnak, és ha külsőleg a valóság valamilyen ponton nem egyezik ezzel az eszmei céllal, akkor a külsőt, a valóságot erővel az idea képére igyekszik átformálni.

A forradalmárnak sohasem önmagán, hanem mindig a világ átalakításán kell dolgoznia, és addig nem nyugodhat meg, amíg a valóságot teljesen az eszme képére nem alakítja át eltávolítva a világból a zavaró tényezőket és tényeket: eközben ha szükséges, akkor „a nagy és szent ideához” nem hozzáalakuló embereket is habozás nélkül a törlendők listájára helyezi.

AZ IDEOLÓGIA NÉGYLÉPCSŐS ÚTJA

Az ideológia kibontakozása organikus fejlődési folyamat, olyan, mint a növény életútja: a magból ki kell sarjadnia, a szárnak meg kell erősödnie, virágot kell bontania, végül pedig gyümölcsöt kell hoznia.

A forradalmi elméletnek is végig kell járnia ezt az utat. Így például a baloldali forradalmi ideológia kisarjadását az utópikus szocialisták, az egyenlőség eszméjének a hithirdetői testesítették meg a XIX. század elején: Henri de Saint-Simon, Robert Owen, Charles Fourier stb. A jobboldali forradalmi ideológiák magját a faji felsőbbrendűség, a magasabb rendűek testvériségének az első szónokai sarjasztották ki egy nemzedéknyi idővel később, olyanok mint Arthur de Gobineau vagy Ernst Haeckel.

Az ideológia szárba szökkenése a munkásosztály fokozatos megszerveződése által megy végbe a baloldalon, a jobboldalon valamivel később – a szociáldarwinizmussal „alátámasztott” – rasszizmus nyer mind nagyobb társadalmi elfogadottságot.

Az ideológia azután bont virágot, miután megkapja a maga elméleti alapokon nyugvó ellenségképét. Ez a forradalmi ideológia megszületésének a döntő fordulata, mert az ellenségképből szívja motivációs erejét, harci kedvét minden forradalmi mozgalom.

Jobboldalon az ellenségképet úgy sikerült elültetni a faji felsőbbrendűség „tanában” mint virágot bontó ideológiában, hogy elvegyítették azt az Európában már régóta jelen lévő antiszemitizmussal. Innentől fogva beszélhetünk a harcias fajvédelem megszületéséről. Ezt a szégyenletes észmunkát olyan gondolkodók végezték el, mint Ludwig Woltmann, Steward Chamberlain.

A baloldali forradalmi ideológia virágzásának az útját két materialista bölcselő indítja el: Karl Marx és segítőtársa Friedrich Engels. A baloldali forradalom az elpusztítandó ellenségét a „szükségképpen túlhaladandó” burzsoá rendben és a munkásosztály által megdöntendő burzsoá osztályban fedezte fel ez a fényképeken nagy borzas szakállal feltűnő két filozófus.

Ez a nagy borzas szakáll tudattalanul a prófétai alak minden nyugatiban benne élő ősképi emlékét ébreszti fel, esetükben az innen támadt borzongató érzést a két materialista filozófus baloldali táboron belüli bölcselői rangja is megerősítette. Olyan tisztelt személyei voltak ugyanis ők ketten a baloldali politikai vallásnak, a kommunizmusnak, mint amilyen a Biblia szerint Illés és segítőtársa voltak a próféták között a zsidó hitnek, vagy még inkább, mint amilyen Mózes, a legnagyobb zsidó próféta és segítőtársa Józsue voltak a szabadulás és a honfoglalás korának. Karl Marx és filozófiája is éppúgy halhatatlannak számított a vakbuzgó kommunisták szemében, ahogyan a szentkönyv szerint Illés sem ízlelte meg soha a halált, és Karl Marx fő művének, A tőkének is ugyanúgy minden egyes sora megkérdőjelezhetetlen igazságnak tekintődött, mint ahogy a Mózesnek tulajdonított mű, a Tóra is Isten megmásíthatatlan szava a judaizmus hívei számára.

A baloldalon Marx és Engels a kialakuló politikai vallásnak legföljebb a prófétai rangját élvezhették. A fő-fő tisztelet nem nekik járt, hanem a politikai vallás felismert forradalmi messiásának. Marx és Engels csak a „kommunista hit ószövetségének” lehettek a központi személyiségei. A keresztény minta alapján a meglelt Messiással – Leninnel, majd Sztálinnal – elérkezett a „baloldali forradalmi újszövetség” ideje, ami Marx és Engels szerepét a kommunista hit meghirdetőjének és a kommunista Messiás hírnökének a prófétai szerepébe kényszerítette.

A jobboldalon a német nácik forradalmi messiása Hitler volt, az olasz fasisztáknak Mussolini, mellettük léteztek még más nemzetvezérek is, akik azonban a messiási szerepnek csak egy-egy részleges vonását testesíthették meg. Ők legfeljebb messiás-utánzatok voltak.

A baloldalon a „történelmet a végcéljához elvezető” forradalmi Messiás Leninnel és Sztálinnal, valamint helyi Messiás-utánzataikkal, Rákosival, Titóval, Enver Hodzsával, Fidel Castróval stb. érkezett el.

Mao Ce-tungot, Ho Si Minht, Pol Potot vagy Kim Ir Szent itt azért kell külön említeni, mert ezek a keleti társadalmi alapokra ráépülő baloldali forradalmak némileg másmilyen, „keleties ízű” kommunista gyümölcsöket hoztak. Ezeknél a forradalmi népvezéreknél nemcsak a nyugati példákból átvett keresztény vallási minta szolgált messiási modellül, hanem az adott országban honos távol-keleti vallások is kölcsönözhető mintát adtak. Részben ebből származott ezeknek az ázsiai politikai vallásoknak az elütő jellege.

A forradalmi ideológia gyümölcsét ettől függetlenül Nyugaton és Keleten egyaránt a meglelt forradalmi Messiás, a Vezér testesítette meg a maga élő valóságában. Az ő vallási tisztelettel övezett személye köré épült fel a politikai vallás: másmilyen a jobboldalon és másmilyen a baloldalon. A jobboldali forradalmak náci vezéreszménye a judaizmus messiásképét tükrözte vissza, a baloldali forradalmak kommunista messiásképe pedig a keresztény megváltáshitet, azaz a Krisztus-képet, de ezt részletesebben majd a következő részben tárgyaljuk.


Az ideológus igét hirdet: Lukács György mint közoktatásügyi népbiztos beszédet mond a tanácsköztársaság idején


A „nagy” októberi forradalom hívei szemében Lenin, a baloldali Messiás színre lépése háttérbe szorította, prófétai szerepbe kényszerítette Marxot és Engelst

A cikk első része itt olvasható.

A cikk második része itt olvasható.

A cikk harmadik része itt olvasható.

A cikk negyedik része itt olvasható.

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2017 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor