Az itt közölt írás a Vajdasági Magyar Tankönyv Tanács szervezésében megjelent tanári kézikönyvből származik, melynek címe: A kötődés hálói - Személyiségműködés a mindennapokban
Szerző: Dr. med. Sági Zoltán, neuropszichiáter, pszichoterapeuta, csoportanalitikus.
Ez a kiadvány a magyarországi Nemzeti Erőforrás Minisztérium Oktatásért Felelős Államtitkársága támogatásával jelent meg Újvidéken 2014-ben az Árgus kiadásában.
A kiadvány szerkesztője Muhi Béla.
Tegnapból a mába érkezve
Jónéhány olyan személyiségrész található bennünk, amelyben ott vannak az éretlenség jegyei. Elsősorban ilyenek a narcisztikus részeink. Gyerekként szükségünk van a feltétlen szeretetre. Egy támogató szülő vagy gondozó tükröző szeme nélkül egy gyerek nem tudhatja meg, hogy valójában ki ő. Először mindegyikünk mi volt, utána lett én. Szükségünk volt egy másik arcra, hogy minden részünket megmutassa. Szükséges volt, hogy tudjuk, fontosak vagyunk, komolyan vesznek, minden részünk szeretetre méltó és elfogadható. Azt is szükséges volt tudnunk, hogy számíthatunk szüleink támogatására. Ezek voltak egészséges narcisztikus igényeink. Ha nem teljesítették őket, akkor károsodott az én vagyok érzésünk.
A narcisztikus igényeitől megfosztott belső gyermek kielégíthetetlen szeretet-, figyelem- és érzelemvággyal fertőzi meg a felnőttet. A bennünk lévő gyerek éretlen igényei tönkreteszik felnőtt kapcsolatainkat, mert mindegy, mennyi szeretet érkezik, az sohasem elég. A narcisztikusan nélkülöző felnőtt-gyerek igényeit nem lehet teljesíteni, mert tulajdonképpen egy gyerek igényei. A gyerek igényei pedig függőségi igények, tehát olyanok, amelyeknek beteljesedése mástól függ. Csak a kielégítetlenség elgyászolása fog gyógyuláshoz vezetni. Amíg ez nem történik meg, a kielégítetlen gyerek - anélkül, hogy ennek tudatában lenne - farkaséhesen fogja keresni azt a szeretetet és megbecsülést, amit gyerekkorában nem kapott meg.
A narcisztikusan károsodott gyerek igényei különböző formában nyilvánulnak meg. Mindig a tökéletes partnert keresi, aki az összes szükségletét kielégíti – mivel pedig tökéletes partner nincs, minden kapcsolatban csalódik. Pénzt és anyagiakat hajszol, mert az adja meg számára az értékesség érzését. Folyamatosan teljesít - például színészként, sportolóként -, mert szüksége van nézőközönsége folyamatos imádatára és bámulatára. Vagy éppenséggel saját gyerekeit használja narcisztikus igényeinek kielégítésére – megpróbálja tőlük megkapni azt a tiszteletet és különleges csodálatot, amit saját szüleitől nem kapott meg.
Felnőtt személyiségünk éretlen része a bizalmatlanságból eredő túlellenőrzés is. Ha a szülők, gondozók nem megbízhatóak, gyerekként mély bizalmatlanságérzés fejlődik ki bennünk. A világ veszélyes, ellenséges, kiszámíthatatlan helynek tűnik fel. Gyerekként folyamatosan őr és ellenőr helyzetben tanuljuk meg a létezést a mindennapokban. Úgy hisszük, hogy ha mindent ellenőrzünk, senki sem bánthat meg bennünket. A kontroll mintegy szenvedéllyé válik. Ami megnyilvánulhat abban is, hogy teljes mértékben bizalmatlanok lévén a munkatársakban, munkánk minden részletét magunk végezzük el, így a heti munkaidő többszörösét dolgozzuk le.
A túlellenőrzős komoly problémákat okoz kapcsolatainkban. Nem lehetünk bizalmas kapcsolatban társunkkal, ha nem érezzük azt, hogy bízhatunk benne, és ő bízik bennünk. A bizalom megköveteli, hogy mindkét fél elfogadja a másikat olyannak, amilyen. De a bizalom zavara azt is eredményezheti, hogy korlátlanul hiszünk valaki másban. Valaki vagy feladja minden ellenőrzését, naiv módon bízik, és túl sok megbecsüléssel illet másokat, vagy magányba húzódik vissza, és védőfalakat épít, amelybe senkit sem enged belépni.
Életünk korai szakaszában tanuljuk meg, hogy a másik megbízható és biztonságos. Ha a szülők egyértelműen viselkednek és kiszámíthatóak, ha bíznak magukban, mi is bízunk bennük, és megtanulunk bízni önmagunkban. Magunkban bízni azt jelenti, hogy bízunk saját erőnkben, érzéseinkben és vágyainkban. Ha pedig tudunk magunkban bízni, meg tudjuk tanulni, hogy a világban is bízzunk a realitások talaján.
Éretlen érzelmeink újrajátszódnak
Éretlen személyiségrészeink életünk korai szakaszából maradnak ránk, egy olyan fejlődési fázisból, amelyben igényeink nem tudtak kielégülni, ezért megrekedtünk ebben a fázisban. Ha nem tanulhattuk meg érzelmeink kifejezését gyerekkorunkban, akkor ezzel felnőttkorunkban is komoly gondjaink lesznek. Mindaddig, amíg nem pótoljuk be ezt a hiányosságot, éretlen érzéseink irányítanak bennünket. Ami a tegnapunkban megrekedt, az úgy érkezik velünk a mába. Itt pedig már jószerével rajtunk múlik, hogyan élünk vele a mindennapokban.
Ahhoz, hogy megértsük, a bennünk lévő megsebzett gyermek hogyan éli ki be nem teljesült gyerekkori igényeit és megoldatlan sérüléseit, el kell tudnunk fogadni, hogy életünkben az érzelmek az elsődleges ösztönző erők. Az érzelmek adják a fűtőanyagot ahhoz, hogy megvédjük magunkat, megvalósítsuk alapvető igényeinket. Ha mérgesek vagyunk, hadakozunk, harcolunk jogainkért. A félelem arra késztet, hogy meneküljünk a veszély ellen. Megvéd, mert tudatja velünk, hogy a szóban forgó veszély túl nagy ahhoz, hogy harcba bocsátkozzunk, tehát arra indít, hogy menedéket keressünk. A szomorúság abban segít, hogy meggyászoljuk veszteségeinket, és ezáltal felszabadíthassuk energiáinkat. Ha képtelenek vagyunk gyászolni, nem tudjuk lezárni a múltat, és szenvedésünkkel és sebesülésünkkel kapcsolatos energiánk befagy.
A fel nem oldott és ki nem fejezett érzésekben levő energia állandóan próbálja feloldani önmagát. Ez a kiélés vagy újrajátszódás, ami az egyik legpusztítóbb módja annak, ahogyan belső megsebzett gyermekünk az életünket szabotálja. A kiélés történhet kifelé - amikor emberi kapcsolatainkban játsszuk újra őket, vagy befelé - amikor önmagunk felé irányulnak ki nem fejezett érzéseink.
A kifelé történő kiélés olyan viselkedésünkben nyilvánul meg, amikor az erőszak valamelyik formáját követjük el másokon, mert abban a nem tudatos meggyőződésben élünk, hogy ha nem kapjuk meg azt, amire elengedhetetlenül szükségünk van, megsemmisülünk. Tehát ha nem tanultuk meg félelmeinket feloldani, azok újrajátszódnak másokkal való kapcsolatainkban. De ugyancsak a kiélés viselkedésmódját követjük akkor is, ha felnőttként, szülőként olyasmit teszünk, vagy mondunk gyerekeinknek, amiről korábban azt állítottuk, hogy sohasem tennénk, vagy mondanánk. Meg akkor is, ha idealizált szülői szabályokat - amilyenek közé minket is szorítottak gyerekként - viszünk tovább.
A befelé, önmagunk felé való kiélés akkor történik, ha saját magunkon vezetjük le a múltban elszenvedett visszaélést. Magunkat büntetjük úgy, ahogyan büntettek bennünket gyerekkorunkban. Talán nem is ritkán találkozni olyan emberrel, aki valahányszor hibát követ el, megbünteti magát: leszidja, akár testileg is bántalmazza sajátmagát. Látni felnőtt embereket, akiknek tilos volt gyerekkorukban haragot, dühöt kifejezni. Arra tanították őket, hogy tökéletesen engedelmesek legyenek, hogy bűn, ha kifejezik haragjukat, elégedetlenségüket. Így ezeket az érzéseket önmaguk ellen fordították. Ennek eredménye aztán az, hogy depressziósak lettek, alkalmatlannak, erőtlennek érzik magukat a céljaik eléréséhez. A befelé kiélt érzelmi energia komoly testi problémákat is okoz – pszichoszomatikus betegségeket, mint amilyen a fekélybetegség, az asztma, a szívinfarktus, a rosszindulatú daganatok stb.
A bennünk megrekedt megsebzett gyerek megrontja felnőtt kapcsolataink intimitását, mert nem tudjuk hitelesnek érezni önmagunkat. Ha szüleink nem tudják visszaigazolni gyermeki érzéseinket, szükségleteinket és vágyainkat, önértékelésünk szenved kárt: egy hamis ént alakítunk ki. A megsebzett gyermek úgy viselkedik, ahogy szerinte elvárják tőle, hogy úgy hihesse: szeretik. Hamis énjéről egyre inkább azt hiszi: az ő. Nem tudja látni, hogy a hamis én csak alkalmazkodás, egy olyan forgatókönyv alapján játszott szerep, amelyet valaki más írt.
Érzelmi határaink révén tudjuk megélni, hogy hol végződnek a mi érzelmeink, és hol kezdődnek a másokéi, tudjuk meg, hogy érzelmeink mikor szólnak önmagunkról, és mikor másokról. Amikor megtanuljuk valódi értékeinket, önbizalmunk lesz, és felnőttkorunkra megszabadulunk hamis, idealizált énünktől. Erős én-határokat alakítunk ki, melyekkel folyamatosan érzékelhetjük azt, hol végződünk mi és hol kezdődnek mások. Akkor nem kell tartanunk tovább elfojtott érzelmeink tudattalan újrajátszódásától.
Sebezhető gyermeki személyiségrészeink
Gyerekként arra van szükségünk, hogy megtanuljuk elkülöníteni a gondolatokat az érzésektől, hogy megtanuljunk gondolkodni az érzésekről és érezni a gondolatokról. Ekkor még egocentrikusan gondolkodunk, ami abban nyilvánul meg, hogy mindent a személyünkre vonatkoztatunk. Ha apunak nincs ideje ránk, az azt jelenti, hogy velünk van valami baj. Gyerekként a legtöbb visszaélést így értelmezzük.
Ha a felnőttkorba hozott belső gyermekünk megsebesült, üresnek és letörtnek érezzük magunkat. Mintha az élet nem lenne reális, ott vagyunk, de nem vagyunk benne. Ez az üresség magányossághoz vezet. Mivel sohasem azok vagyunk, akik igazán vagyunk, sohasem vagyunk igazán jelen. És még ha az emberek ragaszkodnak is hozzánk, akkor is egyedül érezzük magunkat.
Gyerekként - múltunk még nem lévén - ösztönös módon a jelenben élünk. Ahol minden érdekes és minden lehetséges, minden felfedezésre vár. Minden gyerekben veleszületettként ott van az ösztönös igény, hogy megismerjen, kísérletezzen és felfedezzen, nézzen és megérintsen. Először a saját testét, majd szűkebb és tágabb környezetét. A kísérletezés és felfedezés azonban bajba is sodorhat, amitől megóvni igyekeznek bennünket gondozóink. Ha a szülőknek gyerekkorukban el kellett nyomniuk saját belső késztetéseiket, gyerekükben ugyanúgy el fogják nyomni azt. Így megtanulunk félni a kísérletezésektől, felfedezésektől, az újtól, a változásoktól.
Személyiségünk jövőre-irányultságát a gyerekkorban építjük magunkba. Ha gondozóink kiszámíthatóak, bízni tudunk abban, hogy ami körülöttünk van, kielégíti igényeinket. Gyerekként természetszerűen hiszünk abban, hogy a világ barátságos, minden lehetséges, minden ott hever előttünk. Az optimizmus és bizalom e természetes állapotának eredménye, hogy gyerekként annyira megsebezhetnek bennünket. Ebben a korban a bizalmunk teljes, ki vagyunk szolgáltatva a visszaéléseknek. Az állatoktól eltérően nekünk nincsen ösztönvezérlésünk, amely megmondaná, mit csináljunk. Tanulnunk kell, és a tanulásunk a gondozóinktól függ. Ami pedig sok sebezhető mozzanatot rejt magában.
Ha gyerekként visszaélnek velünk és megszégyenítetek minket, bizalmunk elhal. A kötelék, amely lehetővé tette, hogy bízzunk és optimisták legyünk, megsérül. Többé nem merünk szabadon a gondozónk nyújtotta biztonságra támaszkodni, éberebbek leszünk, szorongók. Ha ezek a sérülések ismétlődnek, a károsodás mélyül, és pesszimistává leszünk. Elveszítjük reményünket, és arra a meggyőződésre jutunk, hogy ügyeskednünk kell, hogy igényeinket kielégíthessük. Ahelyett, hogy az energiánkat a világgal való közvetlen kapcsolatra fordítanánk, arra használjuk, hogy gondozóinkat arra vegyük rá, tegyék meg azt is, amit tulajdonképpen mi magunk is meg tudunk tenni.
A felnőttől eltérően gyerekként nem tudjuk saját magunkat ellátni, mások elégítik ki szükségleteinket. Ez a másoktól való függőség a leginkább sebezhető pontunk. Életünk kezdettől fogva aszerint formálódik jól vagy rosszul, ahogyan szüleink, gondozóink képesek kielégíteni fejlődési szakaszaink igényeit. De ha - a fentebb említetthez hasonlóan - a gondozónk belső gyermeke sérült, az megakadályozza, hogy szükségleteinket felismerje és kielégítse. Ehelyett inkább mérges lesz, és megpróbálja saját igényeit kielégíteni úgy, hogy minket önmaga folytatásának tekint. Ha a gyermeki igényeinket nem elégítik ki megfelelő időben és megfelelő sorrendben, úgy haladunk tovább, hogy nincsenek meg a szükséges képességek ahhoz, hogy szembenézzünk a következő szakasz feladataival.
Magától értetődik, hogy gyermeki személyiségrészeink könnyen sebezhetőek, hiszen éretlenek, de önmagunkat fejlődésünk minden fázisában összerendezettnek és egységesnek éljük meg. Olyannak, amilyent az adott fejlődési fázisunk eredményez. Ez az, ami minden gyermeket, bennünket is, különlegessé, egyedivé tesz. Senki sem olyan, mint mi vagyunk, és ez az, ami igazán értékessé tesz minket. Ugyanakkor viszont ez a természetes érzésünk saját értékünkről nagyon kényes adottság, folyamatos elfogadó és pontos tükrözést, visszajelzést igényel gondozóinktól. Ha ez nem történik meg, nagyon korán elveszítjük különleges és egyedi voltunkra vonatkozó érzésünket.
További sebezhető gyermeki személyiségrészeink
Szeretni képessé akkor válhatunk, ha csecsemőkorunkban megtapasztaljuk, hogy feltétel nélkül szeretnek, elfogadnak minket. Csupán azért, mert vagyunk, létezünk. Ha nem szeretnek minket saját lényünkért, az ÉN VAGYOK érzése egy életre megsérül a bennünk lévő szeretet-képeséggel együtt. Csecsemőként nem vagyunk képesek érett, önzetlen módón szeretni. Az erre a korra jellemző módon szeretünk. Szeretetképességünk fejlődése attól függ, hogy valaki feltétel nélkül szeressen és elfogadjon minket. Hogy fontosak legyünk valaki számára.
A fontosság azt jelenti, hogy gyerekként különleges voltunk tükröződjön szüleink, nevelőink szemében. A fontosság azt is jelzi, hogy mennyi időt töltenek velünk. Ha a szüleinknek nem volt elég idejük ránk a fontosságérzés nem tud kialakulni bennünk. Minden rosszul működő családban megtörténik ez a sérülés. Például, egy alkoholbeteg apa és egy társfüggő anya nem tud jelen lenni a gyermekeik életében. Az előbbi elmerül az ivásban, az utóbbi a saját függőségében. Bármi is a baj, ha a szülők saját érzelmi problémáikba merülnek el, a gyermekek számára érzelmileg elérhetetlenekké válnak, még ha a mindennapi fizikai együttélés feltételei adottak is. A rosszul működő családban egyik szülő sem tudja megadni a gyerekének, amire szüksége van, mivel ők is szükséget szenvednek. Ezért a gyereküket éppen akkor sebzik meg, amikor a legnagyobb bajban van - amikor a legnagyobb szükség lenne rájuk.
A fizikai visszaélés is sérülést hagy maga után személyiségünkben. Súlyosan megsebzi a szülővel való személyközi kapcsolatunkat. Egy kicsit talán ahhoz hasonlítható, amikor a legjobb barátunk hirtelen hozzánk lép és felpofoz bennünket. Semmivel sem bizonyítható, hogy a testi büntetés mentes a tartós mellékhatásoktól. Megszakad valami a szülő-gyermek kapcsolatunkban, amely ezt követően sohasem lehet már olyan, mint volt. Ha gyerekként családi erőszak áldozatai voltunk, felnőttkorunkba magukkal vitt megsebzett belső gyermekünk nagy valószínűséggel az irányba visz el bennünket, hogy saját családunkon belül jómagunk is erőszaktevővé válunk.
Az érzelmi visszaélés sem marad következmények nélkül. Ha kiabálnak, ordítanak ránk gyerekként, értékérzetünk sérül. A szülők, akik gyerekeiket butának, ostobának, bolondnak nevezik, minden szavukkal megsebzik őket. Az érzelmi visszaélés megnyilvánulhat merevség, tökéletességre törekvés és ellenőrzés formájában. A tökéletességre törekvés pedig a mérgező szégyen érzését eredményezi. Mindegy, hogy mit csinálsz, az soha nem üti meg a mércét. Semmi sincs rendben, amit mondasz, csinálsz, érzel vagy gondolsz. Ne érezd, amit érzel, a gondolataid, ötleteid rosszak. Állandóan hibásnak és tökéletlennek találnak. Az ilyen szülői visszatükrözés egy életre megsebez.
Gyermeki személyiségünk sebezhetősége tovább folytatódik a közösségbe, iskolába indulással. Azonnal megítélnek és osztályoznak bennünket. Versengünk azért, hogy megüssük a mércét. Az iskolában szinte teljességgel lehetetlen megakadályozni a megszégyenítést. Ott kegyetlenül csipkelődünk egymással. A sírás különösen nagy szégyen. Az osztályban érzett szégyenkezés miatt az iskola, a mai napig, sok gyerek számára ellentmondásos kötöttség. Szüleik arra biztatják őket, hogy tanuljanak jól, de ha megteszik, a többi gyerek kicsúfolja őket.
Mindezek a visszaélésfajták azt az érzést ültetik el bennünk, hogy meghibásodtunk, kisebbek, kevesebbek lettünk, soha nem ütjük meg a mércét. Ez a mérgező szégyen sokkal rosszabb, mint a bűntudat. A bűntudat esetében valami rosszat tettünk, de azt kijavíthatjuk, tudunk változtatni rajta. A mérgező szégyen esetében semmit nem tudunk tenni, nem felelünk meg senkinek és semminek, károsodottak vagyunk.
Minél előbb belátjuk hát, hogy valójában csak magunkra számíthatunk, annál jobb.
Az elfojtott és ki nem fejezett érzelmeink elgyászolása
Miután áttekintettük, éretlen személyiségünk mely részei sérültek meg és hogyan, azzal folytathatjuk, hogy megvizsgáljuk, mit tehetünk annak érdekében, hogy a sérüléseket meggyógyítsuk. Amire felnőttként már képesek vagyunk. Mindenekelőtt ezt kell tudatosítani magunkban: felnőttként már nem az a tehetetlen, eszköznélküli személyiségek vagyunk, mint amilyenek gyerekként voltunk. Az életünk során felhalmozódott tapasztalatok rendelkezésünkre állnak a mában, amelyekkel képesek vagyunk meggyógyítani a múltunkból magunkkal cipelt sérült személyiségrészeinket. De ehhez vissza kell térnünk fejlődésünk korábbi szakaszaiba, és le kell zárnunk befejezetlen ügyeinket.
A legtöbb zavar azokból a ki nem elégített szükségletekből ered, amelyeket soha nem gyászoltunk meg, a kifejezést igénylő érzelmeket soha nem fejeztük ki. A rosszul működő szülő-gyerekkapcsolat egyik szabálya, hogy „ne érezz”. Ez a szabály megtiltja, hogy a gyerekként felmerülő érzéseinket valósnak, jogosnak éljük meg. A másik alapszabály: „ne beszélj”, azaz tilos az érzelmek megfogalmazása. Mentalitásunkban az érzelmeket gyengeségnek tartják, aminek szinte természetes következménye az, hogy a családon belül is elfogadott az érzelmek jelentőségének háttérbe szorítása: azokról nem beszélünk, azokat nem fejezzük ki. Minden keletkező érzelem egyfajta energia, amely igényli, hogy kifejezzék. Minél korábban nyomjuk el őket, annál nagyobb a károsodás. A ki nem fejezett érzelmek meggyászolása magába foglalja a legkorábbi sérelmek újratapasztalását és azok kifejezését. Ha ez megtörténik, nem kell tovább kifelé vagy befelé ható cselekvésekkel levezetnünk elnyomott érzelmeinket. Az újratapasztalás az, amire a felnőttkorunkra összegyűlt tapasztalatokkal már képessé válunk.
A rosszul működő családokban felnövő gyerekeket háromféleképpen tanítják meg arra, hogyan gátolják érzelmeik kifejezését. Leggyakoribb az, amikor nem válaszolnak rájuk, nem tükrözik, vagy nem látják azokat. Ezt követi gyakorisági sorrendben az módszer, amelynek a lényege, hogy a szülőknek nincsenek egészséges modelljeik, hogy megnevezzék és kifejezzék az érzelmeket. A harmadik módszer pedig az, amikor megszégyenítik és megbüntetik az érzelem kifejezését. Az ilyen családban felnövő gyerekek gyakran hallanak ilyesmit: „Majd adok én neked, hogy legyen mitől sírnod! „Ne merj még egyszer kiabálni, mert megpofozlak.” Nem egyszer tényleg megverik őket, amiért aztán félnek, meg vannak zavarodva, vagy szomorúak. Ha az érzelmek kifejezése gátolt, vagy ha a szorongás tartós, a személyiség minden védőmechanizmusát beveti az egyensúly fenntartásához. A kialakuló kóros egyensúly pedig a sérült állapot bevésődését eredményezi, amit akár egy életen át vihetünk magunkban.
A ki nem fejezett érzelmek elgyászolás azzal kezdődik, hogy felismerjük és elfogadjuk, hogy gyerekkorunk akár legkorábbi szakaszában - tudatosan vagy nem tudatosan - megtörtént, hogy visszaéltek velünk gondozóink. Minél jobban visszaéltek velünk, annál inkább azt gondoljuk, hogy mi vagyunk a rosszak, és gondozóinkat, szüleinket idealizáljuk – mint ahogyan azt már korábban megvilágítottuk. Minden gyerek idealizálja a szüleit, így biztosítva a saját túlélését. De ha erőszaknak kitéve idealizáljuk szüleinket, akkor azt kell hinnünk, hogy mi magunk vagyunk felelősek az erőszakért. Azt hisszük, hogy rólunk van szó, nem róluk, velük minden rendben van. A szülők ilyen idealizálása az én-védelem magva. Ezt kell lebontanunk! Megtanulni meglátni, hogy a szülők igazából nem voltak rosszak, egyszerűen csak maguk is megsebzett gyerekek voltak. Ez a belátás depressziót eredményez, majd tagadást. Azt mondjuk: „Nem is volt olyan rossz, volt hol laknom, és volt tető a fejem felett.” Ezt a tagadást is észre kell vennünk magunkban, hogy valóban megélhessük: akkor elhagyottak és nem-szeretettek voltunk - akkor, amikor úgy éreztük, hogy a legnagyobb szükségünk lett volna az elfogadásra.
A gyász legbelső magvának érzései a szégyen és a magány. Szégyenkezünk, amiért elhagytak minket. És ez a szégyen magányhoz vezet. Mivel éretlen személyiségrészeink - belső gyermekünk - hibásnak és selejtesnek érzi magát, el kell bújnia alkalmazkodott hamis lénye mögé. Eljut oda, hogy hamis lényével azonosítja magát. Igazi lénye egyedül marad és elkülönül. Nehéz a szégyen és a magány szintjén létezni, de ahogyan a gyász folyamán lassan elfogadjuk ezeket az érzéseket, felnőtt önmagunkban megjelenik igazi elrejtőzött lényünk.
Az érzelmi növekedés zavarainak feltárása
Fejlődésünk legkorábbi szakaszaiban, amikor környezetünkkel még nem szavakkal, hanem érzelemkifejezéssel kommunikálunk, azok kifejezését gondozóink megtilthatják, figyelmen kívül hagyhatják, vagy éppenséggel büntethetik. A velünk való visszaélés legtöbbször azért történik meg, mert szüleink is magunkban hordják éretlen személyiségrészeiket. Éretlen belső gyermekük irányítja őket, aki szükségletei kielégítésére törekszik mindenáron, a szülői szerepet is felhasználva ehhez. Amikor környezetünkkel már szavakkal is érintkezni tudunk, kérdéseket tehetünk fel, a világ hatalmas mértékben kitárulkozik előttünk. Azt hisszük, hogy a körülöttünk lévő világ mi miattunk létezik, azért, hogy szükségleteinket folyamatosan kielégítse. Az óvodás és iskoláskorban rengeteg miért kérdést teszünk fel, hiszen annyi mindent kell a helyére raknunk.
Jól működő családi környezetben megtanuljuk azt, hogy elfogadnak bennünket létezésünkért, hogy bízhatunk a világban, bízhatunk magunkban. Ezután következik annak az erőnek a kifejlesztése, amellyel megláthatjuk, kik vagyunk, és hogyan akarunk élni. Azt, hogy tudjuk, kik vagyunk, azt jelenti, hogy van identitásunk, ami magába foglalja a magunkról alkotott hitünket, fantáziáinkat. De azt, hogy kik vagyunk és mit akarunk csinálni az életünkkel, nem könnyű kitalálni. Ebben segít az a természetes egocentrikusság - önmagunkra irányultság, ami nem önzőség -, amellyel mindannyian természetszerűleg rendelkezünk óvodás-, iskoláskorunkban. Mindenről kérdezünk, és mindennel kapcsolatban érezzük magunkat. Megpróbáljuk kitalálni, hogyan működik a világ, és mi okozza a dolgok történését.
A szülők feladata, hogy mintát adjanak gyerekeiknek. Ezt akkor tudják megtenni, ha eleget vannak együtt velünk, gyerekekkel. A kötődés fizikai érintést, érzelmi megnyilvánulásokat egyaránt igényel. Ha kötődni tudunk szüleinkhez, identifikálódunk is velük. Apánk a férfi, anyánk a női mintát mutatja be, beleértve a bensőséges kapcsolat modelljét is. De ezzel a kötődéssel vissza is lehet élni, amikor a szüleink, gondozóink elutasítják, vagy más okból kifolyólag alkalmatlanok kielégíteni kötődési igényeinket. Ilyenkor űr támad és bizonytalanság létezésünk jogosságát illetően. Súlyos kétely, amely azzal kapcsolatos, hogy rendben vagyunk-e úgy, ahogy vagyunk. És a további növekedés elakad.
A növekedési zavar ebben a fejlődési szakaszban hosszú távú következményekkel jár. Gyerekként azért figyelünk szüleinkre, hogy elsajátítsuk a felnőtti viselkedés érett, egészséges modelljét. Ha ők szégyenre alapozott, kórosan függő felnőtt gyerekek, akkor mi sem tudunk majd könnyedén egészséges, bensőséges kapcsolatot kialakítani. A felnőtt gyerekeknél nem alakult ki az én vagyok érzése, nem tudják önmagukat adni, mert nincs, amit odaadjanak. Ha a felnőtt gyerekek - az éretlen személyiséggel bíró felnőttek - megházasodnak, olyasvalakit választanak, aki szüleik projekciója, akiben megvannak szüleik pozitív és negatív sajátosságai, és aki családrendszerük szereposztásában a kiegészítő szerepét játszhatja. A Gondviselő szerepét játszó gyakran Áldozatot vesz el, mert így mindegyikük eljátszhatja a saját szerepét.
A mindennapi életben ez a helyzet úgy néz ki, hogy a felnőtt gyerek, akinek bekebelezési problémái vannak - félelmei attól, hogy más emberek megsemmisítik, ellehetetlenítik -, gyakran köti össze életét olyan felnőtt gyerekkel, akinek magára hagyási problémái - szeparációs félelmei - vannak. Ha a magárahagyatottságtól félő közelebb jön, a bekebelezéstől félő elszökik. A szétválás után a bekebelezéstől félő elég magányos lesz ahhoz, hogy a magárahagyatottságtól félőt egy időre közelebb engedje. Ekkor a magárahagyatottságtól félő, emlékezve az elmúlt szétválásra, hamarosan birtokló lesz, bekebelezi partnerét, amivel elűzi őt, és ismét a szétváláshoz jutnak el. És a játszma kezdődik elölről.
Az érzelmi növekedés elakadása rosszul működő családokban lehetetlenné teszi az egészséges lelkiismeret, az egészséges bűntudat kifejlődését is. Mérgező bűntudat alakul ki, amely azt súgja, hogy felelősek vagyunk más emberek érzéseiért és viselkedéséért, hogy viselkedésünk valakit beteggé tett stb. Túl nagyra méretezett felelősség keletkezik bennünk. A mérgező bűntudat egyike a legkárosabb hatásoknak, amivel egy fejlődő személyiség megsebezhető.
Azoknak kell-e legyünk, akik nem vagyunk?
Ha szerepeket tanulunk meg játszani a korai személyiségfejlődés fázisában - óvodás, iskoláskorunkban -, anélkül, hogy azt én-azonosnak élnénk meg, a károsító következmények biztosan nem fognak elmaradni. Egyike a következményeknek a valós gyerekkori énünk elvesztése, amely mindaddig a sebzettség állapotában tart bennünket, míg rá nem jövünk arra, hogy a szerepünk, amit játszunk, az nem mi vagyunk. Éretlen személyiségrészeink meggyógyításához ezt a hasadt állapotot is fel kell tárni. Ehhez fel kell adni azt a belénk épült merev család- és iskolarendszert, amelyben felnőve azt várták el tőlünk, hogy legyünk azok, akik nem vagyunk.
Amikor kilépünk családunk szokásrendszeréből - iskolába, közösségbe indulunk -, amikor a társadalmi beilleszkedés új szakazsába lépünk, az érzelmi növekedés sérülésének további lehetőségeivel találkozunk. És ezek a sérülések gyakran meg is történnek. Az iskolában megtanuljuk a fennmaradáshoz és túléléshez szükséges ismereteket. Építve a korábban megszerzett képességekre, meg kell tanulnunk mindent, ami szükséges ahhoz, hogy felkészüljünk a felnőtt életre. A legfontosabb tudnivaló - amit valójában egész életünkön át tanulunk és újratanulunk - a szociális mozgásterünk kialakítása és fenntartása: az együttműködés, a kölcsönös függőség és a versengés egészséges érzékelése. A képességek fejlesztése az iskolában hozzásegít bennünket, hogy szabadon és kreatívan gondolkodjunk saját jövőnkről. Közelebb visz ahhoz, hogy hitelesen érzékeljük énünket: kitartónak, megfelelőnek, alkalmasnak. Alkalmasnak arra, hogy megéljük: „mivel képes vagyok rá, az lehetek, amit választok.”
A sérülések akkor következnek be, amikor életkorunk szerint csoportosítanak bennünket az iskolában, mivel azt feltételezik, hogy minden tízéves ugyanazon a fejlettségi fokon van. Érzelmi növekedésünk azáltal is megsérülhet, hogy a fejlettségi szintünknek nem megfelelő osztályba járunk. Ebben az a veszélyes, hogy megbüntetnek bennünket, mert éretlenek vagyunk. Az osztályozás, amellyel elbírálnak bennünket, a tökéletességet helyezi előtérbe. Úgy méri az embereket, hogy énükben sebzi meg őket - mert nem személyiségbarát. Minden személyiség egyedi és megismételhetetlen, amit figyelembe nem venni annyit jelent, hogy az énünket hagyják figyelmen kívül. Mint egyetlen perfekcionista rendszerben, ebben sem lehetünk elég jók. Ez mérgező szégyent szül, és azzal az érzéssel tölt el, hogy hibás példányok vagyunk. Valójában miden perfekcionista rendszer mások érettségi szintjéhez hasonlít bennünket. Az iskolában ma a perfekcionista törekvéseket jutalmazzák. Ami nem egyszer összecseng azokkal a késztetésekkel, amelyeket a családból hozunk magunkkal az iskolába.
A rosszul működő család és iskolarendszer nem tud olyan környeztet nyújtani, amely megerősíti bennünk, hogy kik vagyunk. Nem kezel bennünket olyan egyedi embernek, amilyenek valójában vagyunk. Nincs két azonos ember. Nincs két ember, aki ugyanazt a mondatot egyformán értené. Éretlen, belső gyermekünk összetörik annak terhei alatt, hogy a tökéletességre törő iskolarendszernek megfeleljen. Vagy elveszítjük a saját sikerünkbe vetett hitünket, és kihullunk, vagy a konformitás hálójába kerülünk, és megszűnünk kreatívnak lenni. Mert az iskolák a konformitást és a rendszernek való megfelelést jobban jutalmazzák, mint az alkotóképességet és az egyediséget. Ezért nem egyszer látni, hogy sokan soha nem tanultuk meg, hogyan kell mozogni a társaságban, mert állandóan igyekeztünk mindenből kitűnőt szerezni. Kevés örömünk volt az iskolában, mert feszültséggel teli igények „kuktafazeka” volt. Sokszor kettős kötöttségben éltünk: jó tanuló voltunk eltávolított bennünket a kortársainktól.
Amikor megtanultunk azoknak lenni, amik nem vagyunk, azt olyan külső segédlettel tettük, ami ellen nem volt apelláta. Meg eszköz sem a kezünkben, hogy másképpen csináljuk. Csak az érzés, hogy valami nem jól történik. Az érzelmi növekedés - még ha traumákkal telve is - eljuttat bennünket oda, hogy mindazt, amit a tegnapból a mába hurcolunk magukkal, fel tudjuk tárni, meg tudjuk fogalmazni. Hogy az érzéseket a maguk valóságában tanuljuk meg átélni.
Önmagunk újjászervezése
Éretlen személyiségrészeink meggyógyításának alapja tehát az, hogy megtanuljuk érzéseinket a maguk valóságában megélni. Ez mindig tanulás eredménye, nem születünk érzelmi repertoárral. Kialakítjuk, megszerezzük azt, azokból a forrásokból, amelyek kicsi korunkban, személyiségfejlődésünk korai fázisában, rendelkezésre állnak. Ekkor a forrásokat nem tudjuk megválogatni - ami van, azt építjük be, lassan egy kerek egésszé magunkba. Amit azonban nagyon hasznos, ha tudnunk: nem végleges állapotról, végeleges kerek egészről van szó, amit életünk végéig megváltoztathatatlanul vinnünk kell magunkban. Az élet olyan folyamat, ami magában foglalja bizonyos témák és motívumok visszatérést. Ami által újrafogalmazhatjuk saját magunkat, egy érettebb szinten.
Amikor nekilátunk újjászervezni magunkat, tudatos identitásunk kialakításán kezdünk el dolgozni. Ahhoz, hogy ezt elérjük, egységesítenünk kell öröklött adottságainkat és a megszerzett képességeinket. Át kell néznünk, milyen jártasság-készlettel rendelkezünk, mi az, amivel már tudjuk magunkat irányítani afelé, hogy megszerezzük, vagy teljessé tegyük magunkban az én vagyok érzést. Megláthatjuk azt, hogy éretlen személyiségrészeink, éretlen belső gyermekünk mellet, ott van a felnőtt is bennünk. Az a felnőtt, aki most már tápláló-éltető forrás önmagunk további éréséhez. Aki képes arra, hogy megtalálja azokat a szülőket, akiket a múltban nélkülöznünk kellett.
Fontos, hogy a bennünk lévő felnőtt találja meg ezeket a szülőket, mert ha a megsebzett belső gyermekünk választ, akkor újra megtapasztaltatja velünk az elhagyatottságot. A megsebzett belső gyermek azt akarja, hogy igazi szülei szeressék őt feltétel nélkül. Ez a kötődés természetéből adódik. Belső gyermekünk - éretlen személyiségrészünk - számára az a logikus, hogy olyan felnőttet találjunk, aki az őt elhagyó szülők pozitív és negatív vonásait hordozza. Ez magától értetődően csalódáshoz vezet. A belső gyermek idealizálja a szülőket, olyan értékeket tulajdonítva nekik, amilyenekkel nem rendelkeznek. Így azok természetszerűleg nem tudják kielégíteni képzelt elvárásait, amiért becsapva és elhagyatva érzi magát. Belső gyermekünknek meg kell tanítanunk, hogy a gyermekkornak vége: soha nem tudunk visszatérni, és soha nem lehetnek már valóban ideális szüleink. El kell gyászolnunk igazi gyermekkorunkat és igazi szüleink elvesztését.
Belső gyermekünknek tudnia kell, hogy felnőtt részünk fogja végrehajtani a szükséges szülői ténykedést. Megvilágítjuk azt magunk számára, hogy éretlen részeink mellet ott van a tudatos, elszánt, és határozott felnőtt részünk is, és ez a felnőtt alkalmas arra, hogy olyan életet éljen, amely saját, nem pedig szerepjátszás csupán.
Önmagunk újjászervezéséhez elengedhetetlen, hogy szembesüljünk mágikus elvárásainkkal is. A mágia olyan hit, mely szerint bizonyos viselkedésmódok, gondolatok, vagy érzések előidézhetik, hogy az események ok-okozati összefüggés nélkül megtörténjenek. Számtalan ilyen mágiával lehet telítve éretlen személyiségrészünk, megsebzett belső gyermekünk. A mindennapokból példa: a feleség úgy gondolja, ha tökéletes szakácsnő és szexuális partner, férje abbahagyja a megszállott munkát, vagy az ivást. A férj úgy gondolja, ha megszállottan dolgozik, és sok pénzt keres, felesége automatikusan boldog lesz. Mágikus gyermeki hitvilágunkkal egyenként kell megvívnunk. Felfedezve magunkban kíméletlenül előráncigálhatjuk, és a bennünk lévő felnőtt realitásával leszámolhatunk velük.
Ahogyan a belénk épített mérgező bűntudattal is. A bűntudatnak azzal a formájával, amely abból ered, hogy a rosszul működő családi rendszerben, merev szerepbe kényszerítettek bennünket azért, hogy a rendszer egyensúlyban maradjon. Meg a másik formájával is, amely az önmagunk ellen fordított haragból származik. A legjobb mód, hogy szembeszálljunk a bűntudatnak ezekkel a formáival az, ha felismerjük, és felnőttkorra feladjuk a merev családi szerepeket. Meg az, hogy az önharagot lecsendesítjük és megtanuljuk saját magunkat szeretni. |