Tudta-e?
...halálos koffeinmérgezést 10 gramm tudna okozni? 100-120 csészényi kávét azonban még senki sem ivott meg néhány órán belül.

119. szám - 2014. augusztus 01.

Hogyan irányítanak bennünket éretlen személyiségrészeink…

Tegnapból a mába érkezve

Éretlen személyiségrészeink meggyógyíthatók
Dr. SÁGI Zoltán

4

Az itt közölt írás a Vajdasági Magyar Tankönyv Tanács szervezésében megjelent tanári kézikönyvből származik, melynek címe: A kötődés hálói - Személyiségműködés a mindennapokban
Szerző: Dr. med. Sági Zoltán, neuropszichiáter, pszichoterapeuta, csoportanalitikus.
Ez a kiadvány a magyarországi Nemzeti Erőforrás Minisztérium Oktatásért Felelős Államtitkársága támogatásával jelent meg Újvidéken 2014-ben az Árgus kiadásában.
A kiadvány szerkesztője Muhi Béla.

Tegnapból a mába érkezve

Jónéhány olyan személyiségrész található bennünk, amelyben ott vannak az éretlenség jegyei. Elsősorban ilyenek a narcisztikus részeink. Gyerekként szükségünk van a feltétlen szeretetre. Egy támogató szülő vagy gondozó tükröző szeme nélkül egy gyerek nem tudhatja meg, hogy valójában ki ő. Először mindegyikünk mi volt, utána lett én. Szükségünk volt egy másik arcra, hogy minden részünket megmutassa. Szükséges volt, hogy tudjuk, fon­tosak vagyunk, komolyan vesznek, minden részünk szeretetre méltó és elfogadható. Azt is szükséges volt tudnunk, hogy számíthatunk szüleink támogatására. Ezek voltak egészséges narcisztikus igényeink. Ha nem telje­sítették őket, akkor károsodott az én vagyok érzésünk.

A narcisztikus igényeitől megfosztott belső gyermek kielégíthetetlen szeretet-, figyelem- és érzelemvággyal fertőzi meg a felnőttet. A bennünk lévő gyerek éretlen igényei tönkreteszik felnőtt kapcsolatainkat, mert min­degy, mennyi szeretet érkezik, az sohasem elég. A narcisztikusan nélkülöző felnőtt-gyerek igényeit nem lehet teljesíteni, mert tulajdonképpen egy gyerek igényei. A gyerek igényei pedig függőségi igények, tehát olyanok, amelyek­nek beteljesedése mástól függ. Csak a kielégítetlenség elgyászolása fog gyógyuláshoz vezetni. Amíg ez nem történik meg, a kielégítetlen gyerek - anélkül, hogy ennek tudatában lenne - farkaséhesen fogja keresni azt a szeretetet és megbecsülést, amit gyerekkorában nem kapott meg.

A narcisztikusan károsodott gyerek igényei különböző formában nyilvánulnak meg. Mindig a tökéletes partnert keresi, aki az összes szük­ségletét kielégíti – mivel pedig tökéletes partner nincs, minden kapcsolatban csalódik. Pénzt és anyagiakat hajszol, mert az adja meg számára az értékesség érzését. Folyamatosan teljesít - például színészként, sportolóként -, mert szüksége van nézőközönsége folyamatos imádatára és bámulatára. Vagy éppenséggel saját gyerekeit használja narcisztikus igényeinek kielégítésére – megpróbálja tőlük megkapni azt a tiszteletet és különleges csodálatot, amit saját szüleitől nem kapott meg.

Felnőtt személyiségünk éretlen része a bizalmatlanságból eredő túl­ellenőrzés is. Ha a szülők, gondozók nem megbízhatóak, gyerekként mély bizalmatlanságérzés fejlődik ki bennünk. A világ veszélyes, ellenséges, kiszámíthatatlan helynek tűnik fel. Gyerekként folyamatosan őr és ellenőr helyzetben tanuljuk meg a létezést a mindennapokban. Úgy hisszük, hogy ha mindent ellenőrzünk, senki sem bánthat meg bennünket. A kontroll mintegy szenvedéllyé válik. Ami megnyilvánulhat abban is, hogy teljes mértékben bizalmatlanok lévén a munkatársakban, munkánk minden részletét magunk végezzük el, így a heti munkaidő többszörösét dolgozzuk le.

A túlellenőrzős komoly problémákat okoz kapcsolatainkban. Nem lehetünk bizalmas kapcsolatban társunkkal, ha nem érezzük azt, hogy bízha­tunk benne, és ő bízik bennünk. A bizalom megköveteli, hogy mindkét fél elfogadja a másikat olyannak, amilyen. De a bizalom zavara azt is eredmé­nyezheti, hogy korlátlanul hiszünk valaki másban. Valaki vagy feladja min­den ellenőrzését, naiv módon bízik, és túl sok megbecsüléssel illet másokat, vagy magányba húzódik vissza, és védőfalakat épít, amelybe senkit sem enged belépni.

Életünk korai szakaszában tanuljuk meg, hogy a másik megbízható és biztonságos. Ha a szülők egyértelműen viselkednek és kiszámíthatóak, ha bíznak magukban, mi is bízunk bennük, és megtanulunk bízni önmagunkban. Magunkban bízni azt jelenti, hogy bízunk saját erőnkben, érzéseinkben és vágyainkban. Ha pedig tudunk magunkban bízni, meg tudjuk tanulni, hogy a világban is bízzunk a realitások talaján.

Éretlen érzelmeink újrajátszódnak

Éretlen személyiségrészeink életünk korai szakaszából maradnak ránk, egy olyan fejlődési fázisból, amelyben igényeink nem tudtak kielégül­ni, ezért megrekedtünk ebben a fázisban. Ha nem tanulhattuk meg érzel­meink kifejezését gyerekkorunkban, akkor ezzel felnőttkorunkban is komoly gondjaink lesznek. Mindaddig, amíg nem pótoljuk be ezt a hiányosságot, éretlen érzéseink irányítanak bennünket. Ami a tegnapunkban megrekedt, az úgy érkezik velünk a mába. Itt pedig már jószerével rajtunk múlik, hogyan élünk vele a mindennapokban.

Ahhoz, hogy megértsük, a bennünk lévő megsebzett gyermek hogyan éli ki be nem teljesült gyerekkori igényeit és megoldatlan sérüléseit, el kell tudnunk fogadni, hogy életünkben az érzelmek az elsődleges ösztönző erők. Az érzelmek adják a fűtőanyagot ahhoz, hogy megvédjük magunkat, meg­valósítsuk alapvető igényeinket. Ha mérgesek vagyunk, hadakozunk, harco­lunk jogainkért. A félelem arra késztet, hogy meneküljünk a veszély ellen. Megvéd, mert tudatja velünk, hogy a szóban forgó veszély túl nagy ahhoz, hogy harcba bocsátkozzunk, tehát arra indít, hogy menedéket keressünk. A szomorúság abban segít, hogy meggyászoljuk veszteségeinket, és ezáltal fel­szabadíthassuk energiáinkat. Ha képtelenek vagyunk gyászolni, nem tudjuk lezárni a múltat, és szenvedésünkkel és sebesülésünkkel kapcsolatos ener­giánk befagy.

A fel nem oldott és ki nem fejezett érzésekben levő energia állandóan próbálja feloldani önmagát. Ez a kiélés vagy újrajátszódás, ami az egyik legpusztítóbb módja annak, ahogyan belső megsebzett gyermekünk az életünket szabotálja. A kiélés történhet kifelé - amikor emberi kapcso­latainkban játsszuk újra őket, vagy befelé - amikor önmagunk felé irányulnak ki nem fejezett érzéseink.

A kifelé történő kiélés olyan viselkedésünkben nyilvánul meg, amikor az erőszak valamelyik formáját követjük el másokon, mert abban a nem tudatos meggyőződésben élünk, hogy ha nem kapjuk meg azt, amire elengedhetetlenül szükségünk van, megsemmisülünk. Tehát ha nem tanultuk meg félelmeinket feloldani, azok újrajátszódnak másokkal való kapcso­latainkban. De ugyancsak a kiélés viselkedésmódját követjük akkor is, ha felnőttként, szülőként olyasmit teszünk, vagy mondunk gyerekeinknek, amiről korábban azt állítottuk, hogy sohasem tennénk, vagy mondanánk.  Meg akkor is, ha idealizált szülői szabályokat - amilyenek közé minket is szorítottak gyerekként - viszünk tovább.

A befelé, önmagunk felé való kiélés akkor történik, ha saját magunkon vezetjük le a múltban elszenvedett visszaélést. Magunkat büntet­jük úgy, ahogyan büntettek bennünket gyerekkorunkban. Talán nem is ritkán találkozni olyan emberrel, aki valahányszor hibát követ el, megbünteti magát: leszidja, akár testileg is bántalmazza sajátmagát. Látni felnőtt em­bereket, akiknek tilos volt gyerekkorukban haragot, dühöt kifejezni. Arra tanították őket, hogy tökéletesen engedelmesek legyenek, hogy bűn, ha kifejezik haragjukat, elégedetlenségüket. Így ezeket az érzéseket önmaguk ellen fordították. Ennek eredménye aztán az, hogy depressziósak lettek, alkalmatlannak, erőtlennek érzik magukat a céljaik eléréséhez. A befelé kiélt érzelmi energia komoly testi problémákat is okoz – pszichoszomatikus betegségeket, mint amilyen a fekélybetegség, az asztma, a szívinfarktus, a rosszindulatú daganatok stb.

A bennünk megrekedt megsebzett gyerek megrontja felnőtt kapcso­lataink intimitását, mert nem tudjuk hitelesnek érezni önmagunkat. Ha szüleink nem tudják visszaigazolni gyermeki érzéseinket, szükségleteinket és vágyainkat, önértékelésünk szenved kárt: egy hamis ént alakítunk ki. A megsebzett gyermek úgy viselkedik, ahogy szerinte elvárják tőle, hogy úgy hihesse: szeretik. Hamis énjéről egyre inkább azt hiszi: az ő. Nem tudja látni, hogy a hamis én csak alkalmazkodás, egy olyan forgatókönyv alapján játszott szerep, amelyet valaki más írt.

Érzelmi határaink révén tudjuk megélni, hogy hol végződnek a mi érzelmeink, és hol kezdődnek a másokéi, tudjuk meg, hogy érzelmeink mikor szólnak önmagunkról, és mikor másokról. Amikor megtanuljuk valódi érté­keinket, önbizalmunk lesz, és felnőttkorunkra megszabadulunk hamis, ideali­zált énünktől. Erős én-határokat alakítunk ki, melyekkel folyamatosan érzékelhetjük azt, hol végződünk mi és hol kezdődnek mások. Akkor nem kell tartanunk tovább elfojtott érzelmeink tudattalan újrajátszódásától.

Sebezhető gyermeki személyiségrészeink

Gyerekként arra van szükségünk, hogy megtanuljuk elkülöníteni a gondolatokat az érzésektől, hogy megtanuljunk gondolkodni az érzésekről és érezni a gondolatokról. Ekkor még egocentrikusan gondolkodunk, ami abban nyilvánul meg, hogy mindent a személyünkre vonatkoztatunk. Ha apunak nincs ideje ránk, az azt jelenti, hogy velünk van valami baj. Gyerekként a legtöbb visszaélést így értelmezzük.

Ha a felnőttkorba hozott belső gyermekünk megsebesült, üresnek és letörtnek érezzük magunkat. Mintha az élet nem lenne reális, ott vagyunk, de nem vagyunk benne. Ez az üresség magányossághoz vezet. Mivel sohasem azok vagyunk, akik igazán vagyunk, sohasem vagyunk igazán jelen. És még ha az emberek ragaszkodnak is hozzánk, akkor is egyedül érezzük magunkat.

Gyerekként - múltunk még nem lévén - ösztönös módon a jelenben élünk. Ahol minden érdekes és minden lehetséges, minden felfedezésre vár. Minden gyerekben veleszületettként ott van az ösztönös igény, hogy meg­ismerjen, kísérletezzen és felfedezzen, nézzen és megérintsen. Először a saját testét, majd szűkebb és tágabb környezetét. A kísérletezés és felfedezés azon­ban bajba is sodorhat, amitől megóvni igyekeznek bennünket gondozóink. Ha a szülőknek gyerekkorukban el kellett nyomniuk saját belső késztetései­ket, gyerekükben ugyanúgy el fogják nyomni azt. Így megtanulunk félni a kísérletezésektől, felfedezésektől, az újtól, a változásoktól.

Személyiségünk jövőre-irányultságát a gyerekkorban építjük ma­gunkba. Ha gondozóink kiszámíthatóak, bízni tudunk abban, hogy ami körü­löttünk van, kielégíti igényeinket. Gyerekként természetszerűen hiszünk ab­ban, hogy a világ barátságos, minden lehetséges, minden ott hever előttünk. Az optimizmus és bizalom e természetes állapotának eredménye, hogy gyerekként annyira megsebezhetnek bennünket. Ebben a korban a bizalmunk teljes, ki vagyunk szolgáltatva a visszaéléseknek. Az állatoktól eltérően nekünk nincsen ösztönvezérlésünk, amely megmondaná, mit csináljunk. Tanulnunk kell, és a tanulásunk a gondozóinktól függ. Ami pedig sok sebezhető mozzanatot rejt magában.

Ha gyerekként visszaélnek velünk és megszégyenítetek minket, bizalmunk elhal. A kötelék, amely lehetővé tette, hogy bízzunk és optimisták legyünk, megsérül. Többé nem merünk szabadon a gondozónk nyújtotta biztonságra támaszkodni, éberebbek leszünk, szorongók. Ha ezek a sérülések ismétlődnek, a károsodás mélyül, és pesszimistává leszünk. Elveszítjük reményünket, és arra a meggyőződésre jutunk, hogy ügyeskednünk kell, hogy igényeinket kielégíthessük. Ahelyett, hogy az energiánkat a világgal való közvetlen kapcsolatra fordítanánk, arra használjuk, hogy gondozóinkat arra vegyük rá, tegyék meg azt is, amit tulajdonképpen mi magunk is meg tudunk tenni.

A felnőttől eltérően gyerekként nem tudjuk saját magunkat ellátni, mások elégítik ki szükségleteinket. Ez a másoktól való függőség a leginkább sebezhető pontunk. Életünk kezdettől fogva aszerint formálódik jól vagy rosszul, ahogyan szüleink, gondozóink képesek kielégíteni fejlődési szakaszaink igényeit. De ha - a fentebb említetthez hasonlóan - a gondozónk belső gyermeke sérült, az megakadályozza, hogy szükségleteinket felismerje és kielégítse. Ehelyett inkább mérges lesz, és megpróbálja saját igényeit kielégíteni úgy, hogy minket önmaga folytatásának tekint. Ha a gyermeki igényeinket nem elégítik ki megfelelő időben és megfelelő sorrendben, úgy haladunk tovább, hogy nincsenek meg a szükséges képességek ahhoz, hogy szembenézzünk a következő szakasz feladataival. 

Magától értetődik, hogy gyermeki személyiségrészeink könnyen sebezhetőek, hiszen éretlenek, de önmagunkat fejlődésünk minden fázisában összerendezettnek és egységesnek éljük meg. Olyannak, amilyent az adott fejlődési fázisunk eredményez. Ez az, ami minden gyermeket, bennünket is, különlegessé, egyedivé tesz. Senki sem olyan, mint mi vagyunk, és ez az, ami igazán értékessé tesz minket. Ugyanakkor viszont ez a természetes érzésünk saját értékünkről nagyon kényes adottság, folyamatos elfogadó és pontos tükrözést, visszajelzést igényel gondozóinktól. Ha ez nem történik meg, nagyon korán elveszítjük különleges és egyedi voltunkra vonatkozó érzésünket.

Kapcsolódó cikkek

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2024 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor