Tudta-e?
Hogyan táplálkozik a húsevõ növény? Ezeknek a nönyeknek a leveleik végén tömlõszerû kitüremkedés van, amit kancsónak hívunk. A széle többnyire színes, hogy a rovarokat magához csalogassa. Ha ügyetlenek, a kancsó peremén megcsúsznak és a tömlõ mélyére pottyannak, ahol beleragadnak a lefelé álló ragadós szõrszálakba. A fogságba esett rovarok elpusztulnak a kancsó mélyén és felbomló testükbõl táplálkozik a növény.

161. szám - 2018. február

A nárcizmus

Kóros önimádat

Mindannyiunk személyiségében ott van az önmagunk erényeiben való tetszelgés igénye, az a nárcisztikus mag, amely nélkül mindennapi fennmaradásunk nem képzelhető el.
Dr. SÁGI Zoltán

1

Az elsődleges nárcizmus, amely a személyiség­fejlődés legkorábbi szakaszában alakul ki - és amelynek a lényege az az én-megélés, hogy a világ azért létezik körülöttem, hogy engem kielégítsen - végigkísér bennünket egész életünkön.

Ahogyan egyéni nárcizmusról beszélünk, ugyanúgy egy csoportnak, egy társadalomnak is megvannak a saját narcisztikus jegyei és megnyilvánulási formái. Hogy könnyebben láthatóvá váljék az utóbbi, hasznos először megismerkedni az előbbivel. Annál is inkább, mert a szülő-gyerek, tanár-diák, vezető-tömeg kapcsolatrendszerben eluralkodó kóros nárcizmus olyan destruktív következményekkel jár, amelyek teljességgel beláthatatlanok.

Az egyéni nárcizmus és szerepe

A nárcisztikus ember nagyon elégedett magával. Ha valami teljesen hétköznapi megjegyzést tesz, látni rajta, hogy úgy érzi, szörnyen jelentőségteljes szavak hagyták el az ajkait. Amit mások mondanak neki, azt többnyire elengedi a füle mellett. A nárcisztikus ember rendkívül érzékeny mindenfajta bírálatra. Ez az érzékenység megnyilvánulhat abban, hogy nem ismeri el a bírálat jogosságát, vagy abban, hogy haraggal vagy depresszióval válaszol rá. Nem ritkán személ­yiségének csak egy részére összpontosítja nárcizmusát: a becsületére, az intelli­genciájára, a testi erejére, a szellemességére, a külsejére stb. A nárcisztikus személyben az önimádat tárgya e részleges tulajdonságok valamelyike, amely számára az egész énjét jelenti. Ha valaki számára az énjét, például, a vagyona jelenti, és ha azt veszély fenyegeti, úgy érzi, az élete forog veszélyben. Minél erősebb egy személy nárcizmusa, annál kevésbé viseli el, ha kudarcot vall, mások jogos bírálatát hallva pedig mélységesen megsértődik, és dühbe gurul, vagy úgy véli, hogy a másik személy túlságosan érzéketlen vagy műveletlen, és ezért képtelen őt helyesen megítélni.

A nárcisztikus ember nemcsak énképére hiú, hanem mindarra, ami kap­csolatban áll vele. Az ő eszményei, az ő tudása, az ő háza, az ő érdeklődési körébe tartozó emberek mind alkalmasak rá, hogy nárcisztikus kötődésének tár­gyává váljanak. Talán a leggyakoribb eset, amikor valaki a tulajdon gyerekeihez kötődik nárcisztikusan. Sok szülő hiszi, hogy az ő gyermeke szebb, okosabb stb. minden más gyereknél. Minél kisebb a gyerek, annál erősebb a szülőkben ez a nárcisztikus elfogultság. A szülők szeretete, különösen az anyák szeretete a csecsemőjük iránt, nemritkán jelentős mértékben önmaguk kiterjesztésének szól.

A férfi és a nő közti szerelem is gyakran nárcisztikus jellegű. A szerel­mes férfi, amikor a nő az „övé” lesz, őrá is kiterjeszti tulajdon nárcizmusát. Azokért a tulajdonságaiért imádja, amelyekkel valójában ő ruházta fel.

A nárcisztikus mag minden emberben kiirthatatlanul megtalálható. Ami azt jelenti, hogy a személyiség nárcisztikus részének fontos biológiai szerepe van. Biológiai szempontból az embernek mindenki másnál nagyobb fontosságot kell tulajdonítania önmagának. Ha nem így lenne, nem lenne különösebben fontos számára, hogy megvédje magát másoktól, hogy dolgozzon a létfenn­tartásáért, hogy harcoljon túléléséért, hogy érvényesítse érdekeit. Úgy tűnik a természet kénytelen volt felruházni az embert nárcizmussal, mert nélküle nem lenne képes mindent megtenni a túlélés érdekében. Az emberben ugyanis nincsenek jelen az állatokra jellemző erősen fejlett ösztönök, amelyek mintegy gondoskodnak arról, hogy önfenntartásuk zavartalan legyen. A nárcizmus tehát fontos biológiai szerepet tölt be.

Tovább gondolva a nárcizmus szerepét és figyelembe véve kizárólagos jellegét, felvetődhet a kérdés, hogy nem teszi-e a nárcizmus az embert mások iránt érzéketlenné, és alkalmatlanná arra, hogy másokkal együtt tudjon működni. Ha az egyén kifejezetten nárcisztikus az akadályt jelenthet abban, hogy beilleszkedjék a társadalomba. Ha ez így van, akkor a nárcizmus szükségképpen konfliktusban áll a túlélés elveivel, hiszen azoknak az egyéneknek, akik nem szerveződnek csoportba kicsi a túlélési esélyük. Mindezt figyelembe véve arra az ellentmondásos következtetésre juthatunk, hogy a nárcizmus egyrészt szükséges a túléléshez, másrészt veszélyezteti azt. Ezt az ellentmondást oldja fel az, hogy a biológiailag szükséges - egészséges - nárcizmus csak olyan mértékű lehet, ami még összeegyeztethető a másokkal való együttműködéssel.

Ezzel szemben a kóros nárcizmus legveszélyesebb következménye az ítélőképesség csökkenése. A nárcisztikus kötődés tárgyát nem objektív érté­kítélet alapján találjuk jónak, szépnek stb., hanem azért, mert én vagyok az, vagy, mert az enyém. A nárcisztikus vélemény mindig elfogult. Ezt az elfogul­tságot persze megpróbáljuk racionalizálni, azaz valamilyen önámító módon megindokolni, és ez igen megtévesztő lehet. A nárcisztikus emberek többnyire meg vannak győződve róla, hogy semmiféle előítélet nem él bennük, hogy ítéleteik objektívek, józanok. Mindez súlyos torzulásokat okoz gondolko­dásukban és ítélőképességükben, azok rögtön zavarttá válnak, mihelyt önmaguk­ra vagy a hozzájuk közel álló személyekre vonatkoznak. A külvilág - a nem-én - szükségképpen alacsonyabb rendű, veszedelmes és elitélendő. Önmagukat és övéiket túlértékelik, a rajtuk kívül eső világban pedig mindent leértékelnek.

Amikor az egyén nárcizmusa veszélybe kerül, az erre adott válasz nem ritka formája az, amikor a nárcisztikus ember a valóságot próbálja meg átalakí­tani, oly módon, hogy az összhangban legyen a saját nárcisztikus énképével. Emberek sokaságát igyekszik - legtöbbször sikeresen - megnyerni tulajdon rögeszméje számára.

A történelemben sok példát találunk olyan megalomániás vezetőkre, akik azzal „gyógyították” saját nárcizmusukat, hogy hozzáidomították a világot. Ezek az emberek ugyanakkor mindig megpróbálják eltenni láb alól bírálóikat, mert nem tudják elviselni azt a veszélyt, amelyet a józan ész hangja jelent számukra. A történelem tele van ilyen példákkal. Nérótól Sztálinig és Hitlerig - de egészen a közelmúltig sorolhatnánk a neveket saját életterünkben is - számtalan példát találunk rá, hogy ezek az emberek, miután hatalomhoz jutnak és rendelkeznek a megvalósítás eszközeivel, pontosan azért próbálnak olyan kétségbeesetten híveket szerezni maguknak, azért akarják a valóságot minden­áron hozzáidomítani nárcisztikus képzelgéseikhez, mert csak így tudnak megmenekülni attól, hogy szétessen személyiségük.

A jó és a rosszindulatú nárcizmus

A nárcizmusnak tehát jó és rosszindulatú válfaját különíthetjük el. Az az ember, akinek a nárcizmusa jóindulatú, a teljesítményére büszke, olyasmire, aminek az érdekében aktívan tett valamit. Így például, valaki nárcisztikus módon örömét lelheti abban, hogy milyen jó asztalos vagy tudós, vagy földműves. Ameddig olyasvalamit választ nárcizmusa tárgyául, amiért meg kell dolgoznia, a saját munkája és saját teljesítménye iránt érzett kizárólagos érdeklődését állan­dóan ellensúlyozza, hogy figyelemmel kíséri magát a munkafolyamatot vagy az anyagot, amellyel dolgozik. A nárcizmus jóindulatú formájának dinamikája tehát önszabályozó. Az az energia, amelyet a munka érdekében aktivizál, nárcisztikus természetű, de maga az a tény, hogy a munka során állandó kapcsolatban kell lennie a külvilággal, folyamatosan féken tartja a nárcizmust, és nem engedi határnélkülivé válni. Voltaképpen ezért látni annyi nárcisztikus embert, akik ugyanakkor rendkívül kreatívak.

Rosszindulatú nárcizmus esetén az ember nem olyasmit választ nár­cizmusa tárgyául, amit alkot, vagy létrehoz, hanem valami olyasmit, ami a sajátja: például a testét, külsejét, intelligenciáját stb. A nárcizmusnak ez a fajtája éppen azért rosszindulatú, mert hiányzik belőle az az önszabályozó elem, ami a jóindulatú formában megvan. Ha én valami olyan tulajdonságomnak köszön­hetően vagyok nagy ember, ami az enyém, nem pedig annak köszönhetően, amit elértem, akkor nem szükséges kapcsolatba kerülnöm senkivel és semmivel, nem szükséges semmiféle erőfeszítést tennem. Miközben a saját nagyságomról szóló fantáziaképeimet dédelgetem, mind távolabb és távolabb kerülök a valóságtól, és egyre csak fokoznom kell e fantáziaképek narcisztikus töltését, mert csak így óvhatom meg felnagyított énképemet attól a veszélytől, hogy kiderül róla, hogy csak a képzeletem szülötte.

Éppen ezért a nárcizmus rosszindulatú formája nem önkorlátozó, és aki ebben szenved, egyre inkább bezárkózik a saját világába. Az az ember, aki semmit sem hozott létre, nehezen fogja méltányolni mások eredményeit, következésképp egyre jobban be kell zárkóznia a tulajdon nagyságáról szőtt narcisztikus képzelgései világába.

Társadalmi nárcizmus - csoportos önimádat

Ha egy szervezett csoport fönn akar maradni, fontos számára, hogy tagjai nárcisztikus energiáit magára vonja. Egy csoport fönnmaradásának esé­lyeit nagymértékben növeli, ha tagjai ugyanolyan fontosnak vagy még fontosabbnak ítélik azt, mint a tulajdon életüket, és ha hisznek benne, hogy az övék igazságosabb, sőt különb, mint más csoportok. Enélkül a nárcisztikus megszállás nélkül az embereknek nem lenne elegendő energiájuk hozzá, hogy szolgálatot tegyenek a csoportnak, vagy akár komoly áldozatokat is vállaljanak az érdekében. A csoportnárcizmusnak ez a szociológiai funkciója, amely ugyan­olyan jelentős, mint az egyéni nárcizmus biológiai funkciója.

Itt is megjelenik a nárcizmus jóindulatú és rosszindulatú formája. Ha a csoport nárcizmusának tárgya valamilyen teljesítmény, akkor az - mint korábban említettem - önszabályozó dinamikával bír, aktivitásra, kreativitásra serkent. Ilyenkor a csoportnárcizmus jóindulatú.

Ha azonban a csoportos nárcizmus tárgya a csoport maga, annak nagy­szerűsége, dicső múltja, tagjainak testi felépítése stb., akkor az önszabályozó mechanizmusok nem lépnek fel, és a csoport nárcisztikus beállítottsága állandóan növekszik, a belőle származó veszélyekkel együtt. A valóságban persze többnyire a nárcizmus mindkét fajtájának elemei együttesen vannak jelen.

Fontos megemlíteni, hogy a csoportok nárcizmusának van egy másik szociológiai szerepe is. Az olyan társadalmak, amelyek képtelenek megfelelően gondoskodni tagjaik jelentős részéről, kénytelenek valamiféle nárcisztikus kielégüléssel kárpótolni őket, ha meg akarják előzni az elégedetlenség kitörését. Azok számára, akik gazdasági, vagy akár kulturális szempontból szegények, a megelégedés egyetlen - és nagyon gyakran hatékony - formája a büszkeségérzet, amellyel a csoporthoz való tartozás tölti el őket. Pontosan azért esnek bele a nárcizmus szélsőséges formájába, mert a mindennapi élet nem kínál lehetőséget arra, hogy megkeressék benne azt, ami fontos a számukra. A gazdaságilag és kulturálisan hátrányos helyzetben lévő népesség - azzal a képpel, hogy helyzetének változtatására vajmi esélye lenne - nem lelhet másban kielégülést, mint abban a képzelgésben, hogy ő a legcsodálatosabb a világon, és hogy különb bármely más csoportnál. Az ilyen csoportok tagjai valami ilyesmit éreznek: „Igen, szegény és műveletlen vagyok, mégis fontos személy, mert a világ legcsodálatosabb csoportjához tartozom”.

Minden erősen nárcisztikus csoport alig várja, hogy olyan vezérre akadjon, akivel azonosulhat. Ettől kezdve a csoport saját nárcizmusát a bálványozott vezérre vetíti ki. Miközben alávetik magukat az akaratának és azonosulnak vele, egyéni nárcizmusukat is átviszik az ő személyére. Minél hatalmasabb a vezető, annál hatalmasabb a követője is. A vezér szerepére pedig azok az emberek a legalkalmasabbak, akik mint egyének különösen erősen nárcisztikusak, és éppen ezért meg vannak győződve tulajdon nagyságukról. Gyakran megesik, hogy éppen az elmebaj határán álló vezérek a legsikere­sebbek, egészen addig, amíg az objektív ítélőképesség hiánya, dührohamaik, amelyekkel minden akaratuk kivitelezésében akadályozó mozzanatra reagálnak, és az az igényük, hogy mindenáron mindenhatónak mutatkozzanak, olyan hibák elkövetését nem eredményezik, amelyek a bukásukhoz vezetnek. Ilyen tehetséges félőrültekből, sajnos, soha sincs hiány, így mindig kéznél van egy, hogy kielégítse a nárcisztikus tömegek igényeit.

Legyőzhető-e a kóros nárcizmus?

Az ember a teljes érettséget csak akkor éri el, ha megszabadul mind egyéni, mind csoportnárcizmusától. Látnunk kell, hogy olyan történelmi korban élünk, amikor nagyon nagy az ellentét az ember intellektuális és érzelmi érettsége között. Az előbbi létrehozta a legpusztítóbb fegyvereket, az utóbbi pedig megrekedt a kifejezett nárcizmus állapotában, annak minden kóros tünetével együtt. Gyakran vetődik fel a kérdés: elkerülhető-e az a katasztrófa, amit ez az ellentmondás magával hozhat. Van-e rá esély, hogy a nárcizmus őrülete ne vezessen az emberi nem teljes pusztulásához? Nem tudjuk a választ, de azt megtehetjük, hogy megvizsgáljuk, melyek lennének azok a lehetőségek, amelyekkel a nárcizmus végzetes kimenetele elkerülhető lenne.

Ilyen lehetőséget jelentene, ha megpróbálnánk a nárcizmus tárgyát megváltoztatni. Sokat jelentene, ha nárcizmus tárgya nem egy nemzet, egy faj, vagy egy politikai rendszer lenne, hanem maga az ember, az egész emberiség lenne. Ha az egyes ember úgy gondolna önmagára, mint aki a nemzetek összességének polgára, ha büszke lenne az emberiségre és az eredményeire, akkor nárcizmusa az egész emberi nemet választaná tárgyául, nem pedig annak csak valamelyik összetevőjét.

Arra kellene törekedni, hogy a gyerekeknek az iskolában ne elsősorban a technikai gondolkodásmódot tanítsuk tudományos észjárásként, hanem azt, hogy kifejlesszük bennük az objektív gondolkodást, a valóság elfogadását, amelyet nem lehet tetszés szerint változtatni, és amely minden csoport számára érvényes. Ha képesek leszünk rá, hogy a felnövekvő nemzedékben megvalósítsuk ezt a gondolkodásmódot, mint lehetséges életszemléletet, akkor óriási lépést teszünk a nárcizmus elleni küzdelemben.

____________________________________

MEGJEGYZÉS:
Az itt közölt írás a Vajdasági Magyar Tankönyv Tanács szervezésében megjelent tanári kézikönyvből származik, melynek címe: A kötődés hálói – Közösségben létezve.
Szerző: Dr. med. Sági Zoltán, neuropszichiáter, pszichoterapeuta, csoportanalitikus.
Ez a kiadvány a magyarországi Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jelent meg Újvidéken 2015-ben az Árgus kiadásában.
A kiadvány szerkesztője Muhi Béla.

Kapcsolódó cikkek

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2018 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor