Mi történik a világgal - a szuperego meghibásodása

Internetes zaklatás, kortárs-bántalmazás, utcai támadások, garázdaság, stb. Sajnos, az erőszakos magatartás minden fajtája és minden szintje megtalálható életünkben, korosztálytól függetlenül, hisz már óvodáskorban, és közvetlenül az iskolába indulás után is, jegyzünk agresszív, normasértő magatartást. Sokszor úgy tűnik, hogy sokakban hiányoznak a társas együttélés alapvető szabályai. Az elfogadhatatlan viselkedés okai után elsősorban a családban kutakodunk, a nevelésben, azokban a családi és közösségi normák közvetítésében, amelyek meghatározzák a közösségi-, a társas viselkedést. Ha serdülőkről van szó, akkor a serdülőkori önkeresés, a határok feszegetése az, ami arra készteti az egyént, hogy normaszegő viselkedést tanúsítson. De az okot abban is kereshetjük, hogy az erőszakoskodónál nem úgy fejlődött ki az ún. felettes-én, a szuperego, ahogy az elvárható lenne. Mondhatjuk, hogy a személyiség szerkezetének fejlődésében került sor meghibásodásra.

A személyiség szerkezetére nem egy elmélet és modell született, de amikor a szuperegot, vagyis a felettes-ént emlegetjük akkor Sigmund Freud pszichoanalitikus-, és a pszichodinamikai elméletek fogalmait használjuk. S. Freud szerint a személyiségnek három összetevője van:  az ösztön-én, melyet Freud „id”-nek nevezett el, az én (ego) és a felettes-én (szuperego). Mindhárom résznek sajátos szerepe van. A mindennapi életben együttesen, kölcsönhatásban kormányozzák a személyiséget, meghatározzák a viselkedést. Az „ÉN” illetve az EGO, azt jelenti, hogy valaki magát különálló lényként éli meg. Freud szerint az ego személyiségünk végrehajtó szerve, döntést hoz arról, hogy az ösztön-én, az id mely impulzusai megfelelőek és hogyan elégíthetőek ki, hisz az id, az ösztönök azonnali kielégítésére, az örömök megszerzésére törekszik. A szuperego, a társadalmi értékek és erkölcsi normák belső kivetülése, ő dönti el, hogy egy-egy cselekedetünk jó vagy rossz-e.  „A szuperego mint énfelettes, a személy értékrendjét hordozza. Két komponense van: a lelkiismeret, amely tudatja velünk, hogy valamely viselkedésünk, érzésünk, gondola­tunk jó vagy rossz, helyes vagy helytelen.”…és az „ énideál azt a személyt állítja elénk, akivé lenni szeretnénk.¹

A szuperego valójában az énünk, a személyiségünk lelkiismerete, amely a szülőktől és a környezetünktől átvett értékek, erkölcsi normák segítségével irányít és dönt arról, hogy cselekedeteink jók vagy rosszak. A szocializáció folyamán, a nevelés hatására kialakuló morális szabályozóerők forrása. A felettes én arra fejlődik ki, hogy kezeljen egy, a személyiségen belül kialakult konfliktust. A szülői és a társadalmi értékeket foglalja magában. Azt dönti el, hogy mi helyes vagy helytelen. Tökéletességre törekszik, nem élvezetre. A felettes én értékrendje a szülők értékeitől függ és az ún. „introjekció” útján, a szülők (és a tágabb társadalom) értékeinek bevitelével, bevetítésével” belsővé válik. A szuperego megjelenése, három és hat éves kor közé tehető Az énből fejlődik ki, és azokat az erkölcsi értékeket és normákat tartalmazza, amelyeket a szülők a nevelés során adnak át a gyermeknek a társadalom értékrendjéből, eszméiből. Ez a bizonyos lelki struktúra, valójában „az eszményt, a tökéletességet testesíti meg, és nem a valóságot tükrözi” –írják N. Kollár Katalin és Szabó Éva (2004) Pszichológia pedagógusoknak című könyvükben.

A szuperegónak az a feladata, hogy eldöntse, valami jó-e vagy sem, megfelel-e a társadalmi normáknak vagy sem, és ez a szülői jutalmazás és büntetés alkalmazása következtében alakul ki. A kezdetben külső szülői kontroll, a fejlődés során, belsővé válik, ezt nevezzük introjekciónak. A bevetítés során a felettes énnek két része alakul ki, ezek biztosítják majd az önkontrollt, az én szabályozását. Az egyik a lelkiismeret, ami a büntetés során alakul ki, és a tilalmakat tartalmazza. A másik szuperego rész az énideál, ez a jutalmazott értékeket, a kívánatos szabályokat foglalja magában, amelyekre az énnek törekednie kell - található N. Kollár Katalin és Szabó Éva könyvében. Érdekes tényre hívja fel a figyelmet a Stressz, megküzdés, versengés, konfliktusok² című könyvben megtalálható írás, a „mindenhatóság” jelenségére, hogy a lelkiismereti működések és a mindenhatóság-érzéssel párosulva nem szokványos irányba alakítják a gyermek viselkedését. Hogy a mindenhatóság érzése megakadályozza a lelkiismereti működések megfelelő fejlődését, „és nem tanulják meg, hogy másoknak is vannak jogos igényeik, amelyek nem biztos, hogy egybeesnek az övékéivel. Normális esetben, ilyen élményeken keresztül fejlődik az empátia, az érzékenység mások iránt. Akiknél ez elmarad, kevésbe tudnak együtt érezni másokkal, kevésbe éreznek felelősséget mások érzései iránt, nem fejlődik ki a szükséges lelkiismereti működésük. Úgy is fogalmazhatunk, hogy fixálódtak az infantilis én-központúság állapotában, amit sajnos a szülők is támogathatnak azzal, hogy úgy kezelik a gyermeküket, hogy rá nem vonatkoznak a társas együttélés szabályai. És ez a mindenhatóság érzése, és a szülők kritika nélküli támogatása az, ami egyebek között, „engedélyezi” nekik a normaszegő, a másik testi- és lelki épségét veszélyeztető tettek véghezvitelét, és a szabálysértő tett utáni lelkiismeret furdalás, vagy megbánás hiányát is.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------