A szúfi költészet

2001. szeptember 11-e óta csak megerősödött ez a tévhit, pedig az iszlám mint vallás kezdettől fogva a költészet talaján termett, s abból kisarjadva nőtt erős fává. A szúfizmusnak nevezett misztikus irányzatnak köszönhetően ez a prófétai vallás mindvégig a legközelebbi kapcsolatban maradt az érzelmek lírai kifejezésmódjával: a költészettel és a zenei kísérettel előadott dallal.

A mevlevikről, a kerengő dervisekről bizonyára már mindenki hallott: ők a sok közül csak az egyik csoportját képezik annak a rendkívül szerteágazó, különböző rendekbe szerveződő iszlám misztikus irányzatnak, ami a zene és a dal átszellemültségével törekedett közel kerülni Istenhez, megélni a vele való misztikus egység eksztatikus élményét. Az istenkereső így szerzett tapasztalatai közönséges prózai nyelven elmondhatatlanok, ez nem csupán a szúfik misztikus élményeiről jelenthető ki, hanem az összes ilyen jellegű tapasztalatról, bármilyen vallás transzcendencia–megéléséről legyen szó. Éppen emiatt a szúfi mesterek közül sokan a költészethez nyúltak, metaforikusan, a líra nyelvén, jelképek és allegóriák segítségével próbálták kifejezni valamiképp a kifejezhetetlent. Ennek az eredménye, hogy e szúfi mestereknek, tanítóknak köszönhetően az iszlámban a vallásos költészet rendkívüli jelentőségre és népszerűségre tett szert. A többi világvallásban is fontos szerepe van a lírának, így a Krisztus-hitben is, gondoljunk csak a keresztény himnuszköltészetre, erre az ókor végén született új lírai kifejezésmódra. Ennek ellenére remélhetőleg semmi sértőt nem jelentünk ki, ha azt állítjuk: közel sem tett szert a költészet akkora jelentőségre más vallásokban, mint amilyen fontos szerepet kapott a szúfizmus révén az iszlámban.

Az előbb említett mevlevi dervisrend alapítója, Dzsalál ad-Dín Rumi, a szúfizmus legismertebb költője. Olyan nagy név ő a misztikus irányzatot elfogadó iszlám számára, mint amit a görögöknek Homérosz neve jelentett, vagy mint amit a mai nyugati irodalom számára Shakespeare neve jelent. Művészi nagyság tekintetében sem marad el tőlük, már amennyiben összevethető az egyik kultúra irodalmi csúcsteljesítménye a másikéval, hiszen tapasztalatból tudjuk, az állandó érintkezések ellenére minden kultúra, minden egyes civilizáció egy önmagában álló külön világ.

Ugyanúgy van ez, ahogy az emberekkel: a nyelvi úton és metanyelvi eszközökkel folyamatosan kommunikálunk egymással, tetteinkkel, szavainkkal, műveink hatásával befolyással vagyunk egymásra, mégis ezen állandó érintkezések ellenére önmagunkban mindannyian külön világot alkotunk. A külső hatások nem érinthetik bennünk azt a bennünket másoktól elkülönítő benső magot, ami miatt én én vagyok, te pedig te vagy. Önnön voltunkat, amit mi énünkként tudatosítunk, mások pedig másságunkként érzékelnek, a kívülről jövő befolyásolás sohasem törölheti el teljességgel. Egyedül az eksztatikus misztikus élményben történhet meg ez, amelyben az én és a te közötti határvonalak eltűnnek. Erre az egyedülálló tapasztalatra törekszik az iszlám misztika, a szúfik végcélja az, hogy én-tudatuk teljességgel megsemmisüljön az Istennel megélt egység leírhatatlan élményben. Ezt megtapasztalva énjük és az Isten közötti határvonal is eltörlődik, addig legalábbis, amíg a sokszor a zene hatására előidézett eksztatikus misztikus élmény tart. Nem egy szúfit megöltek a hitvédő, ortodox felfogású muzulmánok, amikor e bensőleg megélt misztikus tapasztalatot hangoztatva kijelentették Istennel való azonosságukat. Egyik legkorábbi és a legismertebb szúfi mártír, a kínhalált elszenvedő Manszur Al-Haládzs volt, aki ki merte jelenteni a nyilvánosság előtt: Én vagyok az Igazság (anal-Haq). Az iszlám szóhasználat szerint ezzel az Istennel való egységét hirdette. A jelképekkel élő szúfi nyelvezet ezt az általa is megélt, én-határokat eltörlő egységélményt úgy fejezi ki, hogy lehullik a fátyol, ami eltakarja a Való megismerésének a lehetőségét az emberi módon érzékelő és gondolkodó ember elől.

E sajátos szóhasználatot kialakító, metaforikus nyelvezetű misztikus költészet alapfogalmait a legnagyobb tekintélyű szúfi költő, Rumi négysorosai alapján próbáljuk ismertetni. Dzsalál ad-Dín Rumi a mai Afganisztán területén született, de bejárva az iszlám világot végül a mai Törökország területén, Konyában telepedett le. Az általa alapított dervisrend, a mevlevik, úgyszintén elsősorban a Török Birodalom területén terjedt el. Rumi ennek ellenére nem török, hanem perzsa nyelven írta költeményeit. Ez volt ugyanis a szeldzsuk törökök kultúrnyelve. Nyugaton a legismertebb perzsa költő mégsem ő, hanem Omár Khájjám, akit Edward FitzGerald angol fordításának köszönhetően mint az életöröm, a bor és a nők szerelmesét már a 19. század második felében megismert és megszeretett versei által a nyugati irodalomkedvelő közönség. Khajjám is perzsa nyelven alkotta négysorosait, már amit ő alkotott, ugyanis a neve alatt jegyzett ezernél is több vers kapcsán a mai napig nem tisztázott a szerzőség kérdése, és megnyugtató bizonyossággal valószínűleg soha nem is lesz megállapítható, hogy az Omar Khajjám szerzői név alatt megjelent költemények közül melyeket alkotta ő maga. Az sem tisztázott a mai napig, hogy Omár Khajjám szúfi költő volt-e, vagy épp ennek az ellentéte, egy hedonista életörömöket hirdető vallási szkeptikus. A mai napig viták folynak erről a kérdésről.

Vitakérdés a jelenlegi iszlámon belül a zene kérdése is. Egyes ortodox hittudósok a Korán Lukmán nevű szúrája egy versére és néhány hadíszra hivatkozva kijelentik, hogy a zenehallgatás Istennek nem tetsző dolog. Az iszlám erősödő nyugatellenessége miatt ortodox körökben jelenleg csak megszilárdult ez a nézet, Nyugatot ugyanis a vakbuzgó muzulmánok a rosszal, a sátánival azonosítják, s így mindent sátáninak minősítenek, ami a nyugati anyagias, fogyasztói társadalom a középpontba állít, így a zenét is. Hozzá kell tenni, nincs ez másként az ellenkező oldalon sem, a fundamentalista keresztények is sátáni eredetűnek kiáltják ki a muzulmán vallást, s e negatív ítéletük széleskörű elterjedését nagymértékben elősegíti, hogy a szaporodó terrortámadások miatt a felületes nyugati látásmód mindinkább egyenlőségjelet tesz a muzulmán vallás és az erőszak közé. Az iszlám jelenlegi identitászavarát tükrözi ortodox, fundamentalista irányzatainak az erőre kapása, amelyek egyebek mellett a zenehallgatás ellenségei is.

Nemcsak Nyugatot tekintik ellenségeiknek az iszlám vakbuzgó hívei és hittudósai, hanem elfogadhatatlan újításnak minősítve azt, az iszlámon belüli misztikus irányzatot, a szúfizmust is. Az iszlám bensőséges istenkerése és a vallástudósok irányítása alatt álló ortodox iszlám között mindig is feszültség volt, a hittudósok, a muftik, az ulemák veszélyeztetve érezték a vallási befolyásukat a szúfik miatt, akik nagy népszerűségre tettek szert a lakosság körében. Ez volt az egyik oka a köztük feszülő ellentétnek, a másik pedig az, hogy az iszlám hittudósoknak a Korán szó szerinti értelmezésére hajló racionalizmusa szöges ellentétben állt a Szentkönyv allegorikus értelmezését előtérbe helyező intuitív gondolkodásmóddal, ami a szúfikra volt jellemző. Egyetlen példával is jól megvilágíthatjuk ezt az interpretációs ellentétet: az iszlám hittudós szó szerinti, racionális értelmezésében a dzsihád mindenekelőtt a hitetlenek elleni harcot jelenti, a szúfi misztikus számára pedig elsődlegesen azt a benső küzdelmet, amit az ember folytat önmagával, hogy legyőzze azokat az emberi hiányosságokat, bűnöket, amik eltávolítják őt Istentől.

A szúfik viszonyulása az ortodox iszlámhoz kettős volt, amit legtalálóbban ezzel az önellentmondásos jelzővel illethetnénk, hogy elkülönülő elfogadás. Vagy: elfogadó elkülönülés. Mint Isten élő szava számukra is a Korán jelenti a mindenek fölötti zsinórmértéket, csakhogy az ő Szentkönyv-magyarázatuk, ahogy az előbb említettük, egészen más, sokkal spirituálisabb jellegű volt. Hasonlóképp viszonyultak a legfőbb vallási tekintélyekhez is: ők is Mohamedet tekintették a próféták prófétájának, ennek ellenére mégis a szúfi mester volt a legfőbb tanítói tekintély a számukra, a Mohamedre visszavezetett hadíszokat, ezeket a tanítói jellegű szent történeteket és a Koránt is az ő magyarázatai szerint építették be hitükbe.

Az elfogadás és az elkülönülés egyszerre való jelenléte jellemzi közösségi hozzáállásukat is. Tudjuk, az iszlám kifejezetten egy közösségi vallás, amelyben a saríja, a vallási törvények minden részletre kiterjedő szabályai és normái irányítják az ember életét és helyezik bele őt az iszlám közösségbe. A szúfik elfogadták a vallási törvényeket, a saríja szabályai szerint éltek, tehát e tekintetben szervesen betagozódtak az iszlám közösségbe. Mint misztikus keresők azonban az iszlám közösségtől elkülönülő kis közösségeket hoztak létre, amelyben a közösség vezetője, a sejk szava volt mindenben a döntő. Az ő utasításai még a saríja szentnek tekintett szabályait is felülírhatták. Ezek az elkülönülő istenkereső kisközösségek eleinte csak a haszonszőrűek, az istenkereső misztikusok csoportosulásai voltak, amik azonban a 13. századtól saját szabályokkal bíró rendekké szerveződtek. Ezeket ismerjük úgy, mint dervisrendeket, amelyeket természetesen nem a keresztény szerzetesrendek mintájára kell elképzelni, bár sok hasonlóság van közöttük.

A szúfik, vagy ahogy erre mifelénk jobban ismerik, a dervisek misztikus költészete is az őket jellemző meghatározó paradox életérzés, talaján született. Kettős vonatkozásban is: nyelvezete terén ugyanúgy, mint tárgyát illetően. E paradox életérzés, ami a közösséghez való hozzáállásában az elfogadás és az elkülönülés együttességeként jelentkezett, a költészetben mint a rejtett és a megnyilatkozó, a titkolt és a kinyilatkoztatott együttessége öltött formát. Nem is lehetett volna ez másként, hiszen a költészetnek a tárgya kimondhatatlan, a misztikus élmény, amit – és ebben rejlik a paradoxon – mégis kimondani, kifejezni próbál valamiképp.

A mevlevik, a kerengő dervisek tánca

Dzsalál ad-Dín Rumi, a szúfizmus legismertebb költője