Tudta-e?
Ha az összes eddig legyártott mobiltelefont összegyűjtenénk a világon, akkor a Föld minden egyes lakójának jutna 138 darab telefon.

143. szám - 2016. augusztus 1.

A nácizmus, a modern(ista) álvallás

A nácizmus több volt a valláspótléknál. Nemcsak a keresztényellenes korszak, a modernizmus ordító valláshiányát volt hivatott bepótolni, s ennek nyomán nemcsak a vallási érzések kiélésének a terepe volt.
SÁFRÁNY Attila | a szerző cikkei

4

Fejlődése során ettől a kezdeti ponttól sokkal tovább jutott: maga is egyfajta istent nélkülöző, modern(ista ál)vallássá vált. Az általa kiépített totalitarizmus a Vezér vallásos imádattal körülvett személye köré épült, akibe híveik belevetítették a messiási ősképet. Tudattalan, ösztönös hiánypótló cselekedete volt ez a kereső embernek. Tudatosításával azonnal szertefoszlott volna a Führert övező mágikus vonzerő.

Leni Riefenstahl propagandafilmjeinek nyilvánvaló üzenete, hogy Hitler a nép Megváltója, az égből alászállott német Krisztus. E nélkül a nem igazán hangoztatott tulajdonítás nélkül lehetetlen volna megérteni a hitleri jelenség tömegformáló hatását. A Führer sokszor emlegetett mágikus befolyása azzal magyarázható, hogy a propagandisztikus manipuláció segítségével a tömegek a modern kor német Messiását ismerték föl benne.

Miként lehetett a keresztény Messiás-képet kivetíteni egy olyan destruktív személyiségre, mint amilyen Hitler volt? Történelmi okok vezettek el idáig. A reneszánsszal induló mélyreható gondolkodásmódbeli fordulat egyik legfontosabb ismertetőjegye a középkori, kifelé irányuló, önfeláldozó keresztény szeretetfölfogás befelé fordítása volt. Ennek az eszmei introverziónak keresztény szempontból is pozitívan értékelhető hozománya az embernek (mint személynek) és a világnak (mint az embert boldogítani hivatott léttérnek) a fölértékelődése volt. A befelé fordulás azonban az (ön)szeretet bezáródott formáinak, az önzésnek és közösségből való kiszakadásnak keresztény szempontból már elítélendő lehetőségeit is magában hordozta. E két emberi megnyilatkozás fokozatosan meghatározó életideállá vált. A feudalizmus gyámolító, kollektivista társadalmi berendezkedésének a széthullása, majd az azt követő új rendszer, a szabad versenyes kapitalizmus farkastörvényeinek tapasztalatai az embereket egyre inkább egoizmusra és individualizmusra nevelték.

A felvilágosító és vallásellenes eszméket győzelemre segítő francia forradalommal tovább erősödött az önmagába záruló magatartásformák hatása. A XIX. század második felében jelentkező fajelmélet ennek a folyamatnak a modernitás keresztényellenes hagyományát továbbörökítő ellenreakciója volt. A faji kizárólagosság szembeszegül az individualizmussal. Ezt nem az önzetlenségre támaszkodva teszi, mint a keresztény tanítás, hanem az önzést kollektivizálva. A fajelmélet módszerében az önzés egy eleddig ismeretlen, új pozíciót foglal el: kivetődik a fajra és a nacionalizmussal összekapcsolódva a nemzetre. A faj és a nemzet az, amelynek önzőnek kell lennie, amelynek érdekeit kíméletlenül kell érvényesítenie a többi fajjal és nemzettel szemben a megmaradásért folytatott könyörtelen harcban. Az individuumot faja és nemzete iránt határtalan szeretetérzés tölti el, ami arra ösztönzi, hogy teljesen alárendelje magát azoknak. Ez a nézőpont világosan kiolvasható Hitler írásos vagy szóbeli megnyilatkozásaiból.

Egymásra talált a nép és a Vezér

A fajelmélet feje tetejére állított érvrendszere szerint az a népvezér lehet „az égből alászállott nemzeti Krisztus”, aki szenvedélyesen, önmagáról lemondva, egész lényével szereti népét és faját. A propaganda róla és Hitler is magáról pontosan ezt állította. Természetesen a modernizmus neveltje nem a csodatévő, betegeket gyógyító Krisztust kereste a fölismerni vélt német Messiásban. A két lábbal a földön járó, modern, tudomány által kioktatott ember már nem hisz a csodákban. Nemzeti Messiásában a népéért, annak érdekeiért mindent megtevő, kivételes képességű, sziklaszilárd akaratú, a faji, nemzeti önzést kielégíteni képes Vezért szerette volna látni. A propaganda hathatós közreműködésével ezt is láthatta.

A médiakampány mellett Hitler hatalomra kerüléséhez elengedhetetlen volt a kedvező, történelmi szituáció is. Egy háborút vesztett, a győztesek által méltóságában mélyen megalázott nemzet, a kapitalizmus mindeddig sohasem látott válsága, valamint a kormányzat immár állandósult instabilitása, mindezeknek a tényezőknek az együttese szinte kiáltottak az erőskezű Vezér iránt. Hitler beteges, küldetéstudatot dédelgető önszerelmes hiúsága és a nép kimondatlan vágya ezen a ponton egymásra találtak. A nácizmus genezisének központi elemévé vált az a megíratlanul maradt náci „evangélium”, amelynek diadalmas végkövetkeztetése, hogy a Führer az új kor német Messiása. Amint dokumentált szavaiból egyértelműen kiviláglik, ezt nemcsak Hitler szerette volna hinni magáról, hanem miként azt a történelem mutatja, az elámított és önámított német tömegek is róla.

E hitben a tudatos és a tudattalan az egyéni és a közösségi határvonalán különül el egymástól és ugyanazon a határvonalon át(járva) hatotta át egymást. A Führerben csak a kollektív tudattalan „ismerhette föl” tudattalanul az új kor német Messiását, a tudatosság – azaz az ember gondolkodó énje – az egyeduralomra törő államfőt láthatta meg benne, akit személyes beállítódástól függően ítélhetett meg: föltétlen csodálattal is körülrajonghatta, de megvetéssel is szemlélhette tevékenységét. A nemzeten eluralkodó tömeghipnózis miatt azonban, amit a háború állapotok miatti veszélyérzet nagymértékben fölfokozott, az egyéni és a közösségi közötti határvonal mindinkább elmosódott. A Messiás-Király, a megszabadító Vezér ősképét idézte föl a tudatosnak és a tudattalannak ez az elmosódása. Éppen ezért ebben az elmosódottságban a kollektívból és a tudattalanból az egyéni és a tudatos térfelébe is behatoló, félig-meddig tudatos tulajdonítás lett a nemzet Messiásának, a Vezérnek látni Hitlert.

Álvallási szerkezet

A nácizmusban a Vezér, a Führer, a németség nemzeti Messiásaként tűnik fel, s ebben a formában a rá vetülő kivetítés egyszerre foglalja magába a zsidó és a keresztény Messiás-eszményt. A középkori Német-Római Birodalom hatalmának helyreállítójaként a zsidó Messiás-Király szerepében tündökölt; úgy pedig, mint aki „végtelen szeretettel szereti népét”, a nemzeti „Krisztus” szerepét öltötte fel.

A nácizmus a nemzeti, faji azonosság nevében egyesítette és tette egységessé, homogén egésszé a népet. A valláspótlékként működő, szociáldarwinista ihletésű fajelméletet használta fel a modern(ista) álvallás „tanrendszeréül”. Ez azonban korántsem számított egy olyan jól kifejtett, egységes filozófiai rendszernek, mint amilyen a marxizmus volt a bolsevizmus szolgálatában. Ebből a hiányosságból kifolyólag a Führer szavait mint (náci) kinyilatkoztatást kezelték. A társadalom a nemzeti hovatartozás szerinti egységesülése a totalitárius rendszert szükségképpen az idegen nemzetek ellen fordította: azokat vagy ellenségnek tekintette (zsidók, cigányok), vagy a németek szolganépeinek (lengyelek, oroszok stb.). Az előbbiekre eltávolítás vagy megsemmisítés, az utóbbiakra, értelmiségi rétegük kiirtása után, az elbutított nép rabszolgasorsa várt volna. A totalitarizmus azonban a fajelmélet nevében a nemzeten belül is érvényesítette hatalmát: abban is kijelölte az eltávolítandó réteget és a szolgaelemet. A megsemmisítendők, koncentrációs táborokba küldendők a kommunista elemek, a bűnözők, homoszexuálisok, gyengeelméjűek stb. voltak, mindazok tehát, akik rontották a „faji színvonalat” vagy politikailag veszélyeztették a náci állam fennmaradását. A német népen belül az uralkodó nemzetrészt, a „nemzet elit rétege” alkotta, azok, akik a nemzetszocialista pártban tömörültek, különösképpen annak elit egységében, az SS-ben. A nemzet fennmaradó része arra volt hivatott, hogy kiszolgálja ezt az élgárdát (persze messze nem azon a leszegényített szinten, mint az erre a célra kijelölt szolganépek). A totalitarizmust megteremtő és fenntartó elit réteg a nácizmusban az NSDAP (a Nemzetszocialista Német Munkapárt) volt. Azon belül kimagasló pozíciót élveztek az SA rohamosztagok, később az SS. A társadalmi egységesülés programja megfelelt az indoeurópai népek Dumesil által leírt háromfunkciós társadalmi felosztásának: a Munka Frontja a termelői, a Wehrmacht a katonai, a Nemzetszocialista Párt pedig az irányítói szervezet volt. Az utóbbi mint ideológiai szerv a modern(ista) álvallás „papi” szerepkörét is betöltötte. A nemzet volt a nácizmus egyházi közössége, a náci párt pedig az egyházi rendje.

A szent háború

A fajelmélet elferdült logikája alapján a nácizmus központi elemévé vált a harc eszménye. Hitler még a békés időszakban intenzív haditermelésre állította át az országot. A harc szent küldetéssé vált, a keresztény szentség-eszményért folyó belső küzdelem elvilágiasított szerepét vette át. Az előbbi belső küzdelme önnemesítésre ösztönözte az embert, ez viszont a faj hő szeretetében a nemzet ellenségeivel szembeni külső harc felé hajszolta. A jóság keresztény etikáját fölváltotta a náci erkölcsrend: a győzelem kíméletlen etikája, ami nem válogatott az eszközökben. A cél érdekében ez az eltorzult erkölcs semmitől sem riadt vissza. A megszentelődött harc tanának Bibliáját a nácik az ugyanilyen néven szereplő hitleri műben, a Mein Kampf-ban olvashatták. És a Vezér minden kinyilatkoztatásnak számító szavában. Az egységesített társadalom három csoportosulása is a szentháború szolgálatába lett állítva: a Wehrmacht vívta a háborút, a Munka Frontja a haditermelés mellett mobilizálódott. Az irányító és „papi” funkciót betöltő NSDAP mindkét szerepkörben példamutató szerepet vállalt. Aki nem szónokolt, az dolgozott vagy harcolt. Az SS lett a harcterek rettegett, elit hadosztálya. A Führer pedig, ahogyan az egy „Messiás-Királyhoz” illik, ténylegesen is átvette a hadsereg vezetésének a pozícióját.

A Szovjetunió ellen megindított, végsőnek hirdetett küzdelemmel a keresztes háború jellemzőit öltötte magára a háborús erőfeszítéseket igazoló retorika. Hitler még a vallásháború fő céljára is megtalálta az indokot. Jeruzsálem helyett a tiszta germán fajnak most a szlávok által érdemtelenül birtokolt hatalmas orosz élettérért kellett küzdeniük. A Führer és a nácizmus világosan fölismerte a sztálinizmusban a maga ideológiai ellenfelét, a vele rivalizáló másik modern(ista) álvallást, amit miként a keresztesháborúk korban a kereszténységnek az iszlámot, le kellett söpörni a föld színéről. Az elbizakodottság mellett legnagyobb valószínűséggel ezzel a „fölismeréssel” magyarázható, hogy a Führer vezette Wehrmacht kétfrontos háborút nyitott a világ akkori legerősebb szárazföldi haderejének, a Szovjetuniónak a megtámadásával. Hitler paranoiás félelmei azt sugallták, hogy Sztálin hamarosan megtámadja Németországot, s ezért a németeknek addig kell lépniük, míg a másik paranoiás Vezér, Sztálin hadseregromboló ámokfutásából nem konszolidálódik az orosz haderő. Ennek a racionálisnak tűnő érvnek a hátterében is ott húzódtak azonban a vallási fanatizmus és a gyűlölködés kétségbeesett tettekre sarkalló félelme. Az ideológiai szembenállás vallási projekcióra visszavezethető irracionalitása irányította Hitler és a Párt sokszor érthetetlen döntéseit.

Az ezeréves birodalom

A keresztes háborús cél mellett a nácizmus más kereszténységből származó kivetítéseket is fölmutatott. A mise, istentisztelet szerepét a náci tömeggyűlések és parádék vették át. Az utóbbiba a maga pompájával a nyugati vallás kultikus jellegét lehetett belevetíteni, az előbbibe a prédikációt. Ha a kettőt összevonták, máris adva volt a szentmise teljes projekciója a maga ige- és áldozati liturgiájával. Hasonló szerepet töltöttek be a harci játékok modern formái, a sportrendezvények, így az 1936-os berlini olimpia is, amely a tömegek előtt a német faj elsőbbségét volt hivatott bebizonyítani. A kereszténység a szentet, a vallási erények csúcsteljesítményét megvalósító személyt és a hitéért életet adó mártírt szemlélte azzal a csodálattal, mint amilyennek most a német olimpiai győztest lehetett.

A nácizmus jövőképe szintén keresztény kivetítésnek tekinthető. Az új államalakulat meghonosodott elnevezése a Harmadik Birodalom Joachim de Fiore elképzelését hordozta magán a három isteni személy világi uralmáról, melyek közül a Szentlélek harmadik korszaka lesz a legfényesebb korszak. A Reich számos vezetője osztotta a khiliasztikus keresztény elképzelést is, miszerint Krisztus második eljövetelét a szentek ezer éves országlása fogja követni. Megvalósultnak tűnt a német Krisztus, a Führer eljövetele, és kezdetben úgy látszott, hogy a Harmadik Birodalom ezer éves világuralma is kialakulóban van. Szerencsére nem így történt.

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2017 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor