Tudta-e?
Egy Ellen Church nevű fiatal hölgy meggyőzte a Boeing Air Transport embereit, hogy ápolói végzettsége és repülés iránti szeretete alkalmassá teszi őt arra, hogy az utasoknak segítsen vészhelyzetek esetén. Így aztán 1930-ban ő lett az első stewardess.

150. szám - 2017. március

ÚT A FORRADALMAKTÓL A FORRADALMAK FORRADALMÁIG (I.)

A forradalom lényege

A forradalom kísértete járja be Európát a felvilágosodás kora óta. Nemcsak Európát, hanem a tágabb értelemben vett Nyugatot, tehát minden olyan földrészt, ahol az európai életmód az újkortól kezdve meghonosodott.
SÁFRÁNY Attila | a szerző cikkei

8

Mivel a globalizációnak köszönhetően az európai-amerikai életvitel mára többé-kevésbé az egész világot áthatja, ezért ma már a forradalom kísértete az egész világon kísért. Még a nyugati életmódnak leginkább ellenálló társadalmi közegben, az iszlám kultúrkörben is képes volt otthonra lelni.

A forradalom a nem európai közegben magától értetődően hozzáalakul az adott civilizációhoz, arculata ebből következően a muzulmán kultúrkörben jelentősen eltér a nyugati típusú társadalmi fordulatokétól. Beazonosítása a nyugati gondolkodás számára éppen ezért nem mindig problémamentes feladat.

A forradalomnak tekinthető muzulmán társadalmi fordulat első ismert példája nem a közelmúlt nagyhatású eseménysorozata, a 2011-ben kezdetét vette arab tavasz volt, hanem az 1979-es iráni iszlám forradalom. Az Észak-Afrika és a Közel-Kelet államait fenekestől felforgató arab tavasz azt igazolta, hogy a Gene Sharp, az „erőszakmentesség Machiavellije” munkáiból eltanult hatalomszerzési módszer, a Slobodan Milošević megdöntésénél is alkalmazott színes forradalmak módszere iszlám közegben is működőképes. Az újságírók találmánya, az arab tavasz kifejezés egyébként az 1848-as európai polgári forradalmakra, a népek tavaszára utal, ami fölöttébb megtévesztő, ugyanis az Észak-Afrikán és a Közel-Keleten végigsöprő arab tavasz nem országokon átívelő forradalmi mozgalom volt, hanem a demokráciaexport jegyében zajló hatalomszerzési kísérletsorozat. Különösen Szíria esetében látszik ez egyértelműen.

A modernitás végével, a posztmodern kor megszületésével a 20 század végétől kezdődően a forradalmak is forradalmi változásokon mentek át. Ezeket a modernitás utáni korhoz illeszkedő, újfajta társadalmi fordulatokat – amelynek tipikus példája az éppen napjainkban lendületet vevő gender-forradalom – posztmodern forradalmaknak nevezzük a továbbiakban.

Ha már a Gene Sharptól tanult erőszakmentes hatalomszerzési módszer, a színes forradalmak témája fölmerült, akkor nem kerülhetjük el, hogy letisztázzuk a fogalmakat, a szóhasználat ugyanis félreértésekhez vezethet.

Mit ért ez a szöveg a forradalom kifejezés alatt?

A klasszikus forradalom, ahogyan a latinból vett revolutio szó üzeni, egy olyan gyökeres társadalmi fordulat, melynek során a hatalomgyakorlásból kiszorított alsó rétegek átveszik az uralmat az uralmon lévő felső rétegtől. A politikai hatalomátvétel a társadalmon belül zajló gyökeres átalakulásnak csupán a zárófejezete, és nem annak a lényege. Az első ilyen általunk ismert klasszikus forradalom a több szakaszban lezajló angol forradalom volt a 17. században. Az ezt megelőző korokban csak a hatalomból kiszorított alsóbb rétegek – rabszolgák, jobbágyok – lázadásairól beszélhetünk. A forradalom az újkori felvilágosodás, a modernitás gyermeke.

A klasszikus forradalom győzelmével az uralomra jutó „alsó réteg” nemcsak az állam irányításának a kiváltságát szerzi meg, hanem a saját elkülönülő nézetrendszerét, világnézetét, életvitelét is uralomra juttatja. Ez a világnézet- és életvitelcsere jelenti a forradalmi mű teljes diadalát, de ez még mindig nem a forradalom lényege.

A forradalom lényege a valóság erőszakos hozzáalakítási kísérlete az eszméhez. Az igazi forradalmár sohasem arra törekszik, hogy a jelenvalósághoz igazítsa az eszméit, gondolkodását, amint azt az ésszerűség és a gyakorlatiasság követeli az embertől, ehelyett őt az a cél lelkesíti, hogy valamely kigondolt, általa nagyszerűnek vélt eszméhez, ideológiához alakítsa hozzá erővel a valóságot, az egész társadalom arculatát.

A pragmatizmus, a gyakorlatiasság ellentétes oldalon áll az idealizmussal. A gyakorlatias ember idealista hajlamát, eszméit, hitét alárendeli az ésszerűség elvének, az idealista ember a fordított utat járja. A vérbeli forradalmár ízig-vérig idealista ember, aki a benne lakozó észerőt és gyakorlatias hajlamot arra használja, hogy elősegítse és felgyorsítsa a forradalmi cél, a „nagy és szent idea” össztársadalmi győzelmét. Ebbéli törekvése az igazi forradalmárt harcos lénnyé teszi, aki – a cél szentesíti az eszközt elve jegyében – az erőszakot sem veti meg, szükséges rossznak tekinti azt a cél elérése érdekében. Egyébiránt miként is lehetne győzelemre vinni a valóság hozzáalakítását az eszméhez, ha nem erővel, aminek az emberi eszköze, ahogy azt a magyar nyelv tökéletesen kifejezi, az erőszak. Máshogyan nem is megy, merthogy a gondolkodó és szabad akaratú emberekből álló társadalom nem igazán veszi jónéven, hogy egy fellegekben járó, önjelölt messiások gyülekezetéből álló kisebbség minden harminc-negyven évben – így van ez a tágabb értelemben vett Nyugaton a francia forradalom óta – fáradhatatlan hevülettel azon mesterkedik, hogy valamiféle légből kapott eszméhez alakítsa hozzá a társadalmat fenekestől felforgatva eközben az egész közösség életét. A kéretlen „boldogítást” csakis erőszakkal lehet lenyomni a másként gondolkodó vagy az életüket egyszerűen csak élni akaró emberek torkán.

A forradalmár emberi jellemének a függvénye, hogy ezen törekvése során megelégszik-e az erőszak békésebb, vér nélküli formáival, az intellektuális és a verbális erőszakkal, a tüntetéssel, a polgárpukkasztással, a nyomásgyakorlás különböző erőszakmentes módozataival, vagy fegyvert fog a kezébe és gyilkol, ha a cél elérése érdekében annak látja a szükségét.

A posztmodern forradalmak jellegüknél fogva – eddig legalábbis – megelégedtek az intellektuális erőszak és a nyomásgyakorlás különböző formáinak az alkalmazásával. A klasszikus forradalmak forradalmárai ezzel szemben sohasem riadtak vissza a véres erőszaktól. A Franciaországot polgárháborúba taszító francia forradalomban többen haltak meg, mint ahányan a napóleoni háborúk összes csataterén. A 20. század két nagy forradalmi ideológiája, a nácizmus-fasismus és a bolsevizmus-kommunizmus volt. Ezeknek a politikai vallásként működő, totalitárius államokat működtető forradalmi rendszereknek a koncentrációs táboraiban és gulágjaiban úgyszintén sokkal többen pusztultak el nyomorult körülmények között, mint ahányan az I. és a II. világháború összes csataterén. Arról nem is szólva, hogy a II. világháború legvéresebb csataterén, a keleti hadszíntéren folyó küzdelem voltaképpen az ellentétes oldalon álló forradalmi ideológiák, a nácizmusnak nevezett jobboldali forradalmi eszme és a kommunizmusnak keresztelt baloldali forradalmi eszme leszámolási kísérlete volt egymással.


A ma már télbe forduló arab tavasz: tüntetés a kairói Tahrir-téren

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2017 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor