Tudta-e?
A legnagyobb ismert csillag 2.9 milliárd kilométer átmérőjű, a Napnál 2000-szer nagyobb.

120. szám - 2014. szeptember 01.

Történelemfilozófia

Az új tudomány

Giambattista Vico, (1668-1744), Az új tudomány (La nouva scienza) írója Nápolyban született és ott is halt meg, észrevétlenül, ünneplés és megemlékezések nélkül. A történelemfilozófia atyjaként tarthatjuk őt számon az arab Ibn Khaldun (1332-1406) mellett, de hosszú időnek kellett eltelnie, amíg ezt a nyugati tudományos élet is fölismerte
SÁFRÁNY Attila | a szerző cikkei

6

Szerény tudósemberként úgy halt meg, hogy maga sem volt teljesen tudatában korszakalkotó műve jelentőségének, amely számos területen a gondolkodás új útirányait jelölte ki: a történelembölcselet mellett a nyelvtudományban, a jogfilozófiában, a vallástudományban, a tudományfilozófiában, a hermeneutikában.

Karl Löwith írja Vicoról: „Nemcsak Herder, Hegel, Dilthey és Spengler alapvető gondolatait előlegezi meg, hanem Niebuhr és Mommsen rendkívüli felfedezéseit is a római történelem területén, Wolf teóriáját Homérosszal kapcsolatban, Bachofen mitológia-interpretációját, az antik élet rekonstrukcióját, ahogy Grimm etimológiájában találkozunk vele, Savigny történeti jogfelfogását, Fustel de Coulanges Cité Antique-ját, valamint Marx és Sorel osztályharcról szóló tanítását.” Eredeti gondolataival megelőzte korát, de talán helyesebbnek tűnik úgy jellemezni őt, hogy olyan magányos személyiség volt, aki kívüle vagy fölötte állt kora eszméinek. Ez a mindenkori zseni ismertetőjegye.

Elismerésének az útja, akárcsak művének megértése, hosszú, kalandos utat járt be, és valószínűleg a mai napig sem zárult le véglegesen, mivel mint minden zseniális, jövőbe látó alkotás állandóan újraolvasásra és újraértelmezésre kínálja magát, és minden ilyen alkalommal új szempontokkal gazdagodhat megértése és befogadása.

Az Itáliába látogató Goethe vitte el a történelemfilozófus és műve hírét Nápolyon túlra, később Herder és Karl Marx is elismerően írt Az új tudomány-ról. Az igazi áttörést a La nouva scienza Michelet-féle francia fordítása jelentette, ennek az átültetésnek köszönhető, hogy végre elismerték őt és művét, mégis igazi fölfedezésére egészen a 20. század elejéig kellett várni, amikor Benedetto Croce megírta a róla szóló monográfiáját.

Descartes kritikusa

Giambattista Vico gondolatait kora szellemi áramlatainak a tükrében lehet értékelni. A nápolyi történelembölcselő újragondolta Descartes eszméit, és vitába száll velük. A korszakot uraló karteziánus szemlélet szerint csak a természettudományok – a matematika és a geometria – a voltaképpeni tudományok, a humán tudományoknak nem elégítik ki a tudománnyá válás mércéit. Descartes szerint egy korabeli római szakács több ismerettel rendelkezik a római történelemmel kapcsolatban, mint amennyit egy mai történész tudhat róla. Vico visszaköveteli a humán tudományokat megillető tekintélyt, és ehhez a descartesi filozófiai alapvetéssel vitába szálló filozófiai érvet is megalkotja. A nápolyi történelembölcselő szerint csak azt tudhatjuk biztosan, amit mi magunk hoztunk létre. A természetet Isten teremtette, ezért azt igazából csak ő ismerheti, az ember nem. A matematikai, geometriai tényeket is azért ismerhetjük meg, mert azokat is mi hoztuk létre az elménkben. Ebből az alapállásból kiindulva Vico furcsának találja, hogy kora filozófusa természeti, teremtett világ megismerését állítják a középpontba. A történelemről ugyanakkor rendelkezhetünk biztos tudással, ugyanis az az emberek műve, mi magunk hoztuk, hozzuk létre azt. Ezt a vicoi elvet – „factum et verum converturtur” – nevezik a factum (tény) és verum (igazság) fölcserélhetőségének, vagyis csak azt ismerhetjük meg biztosan, ami belőlünk származik.

A történelem alapelveit, annak a megalkotója, az emberi szellem módosulásainak, magatartása törvényszerű változásának a megismerésével tárhatjuk fel. Az emberi természetet vizsgálva egy hármas felépítésű, ciklikus történelemszemléletet rajzol föl Vico, amelyet az isteni gondviselés irányít. Ez alatt a központi vicoi fogalom alatt azonban nem az „Isten kezének a közvetlen belenyúlását” kell érteni a történelem menetébe, a vicoi gondviselés természetes módon hat, szinte azonos a történelmi fejlődés polgári törvényeivel, merthogy a mindenható Istennek nem szükség külön beavatkozásokat végrehajtania.

A nápolyi történelembölcselő az emberi civilizáció fejlődését három szakaszra osztja. Az egyiptomiak korszakolására hivatkozva az első korszakot az istenek, a másodikat a héroszok, a harmadikat az emberek korának nevezi.

1. Istenek kora (teokratikus állam időszaka, amelyben a pogányok isteni uralkodók hatalma alatt éltek. Az időszakot a mitikus tudat és a költői nyelvhasználat, valamint a hieroglifákat használó szent írásmód jellemzi.

2. Héroszok kora (az arisztokratikus alkotmányok időszaka, melyet az erősebb joga a gyengébb felett és a heroikus nyelvezet, valamint a szimbolikus írásmód jellemez).

3. Emberek kora (az emberi természet egyenlőségének a hite tölti be, az ennek megfelelő demokratikus államformák, a szabad köztársaságok és monarchiák, valamint a racionális gondolkodásmód és a profán írásmód jellemzik.)

Az istenek korában minden hatalom az istenek és földi képviselők kezében van. Az erkölcsök durvák, a kultúra alacsony színvonalú. A héroszok korában a félistenek uralkodnak és viszik véghez hőstetteiket. Ekkor alakul ki a költészet. Az emberek korában az emberek öntudatra ébrednek, igyekeznek az istenektől és héroszoktól megszabadulva a saját lábukra állni. Ekkor jön létre a prózairodalom.

A történelem útja, akárcsak az emberé, haladás és hanyatlás. A felemelkedést (corso) a barbárságba való visszaesés (ricorso) követi. Vico szerint az egy ilyen teljes ciklus már végbement, a római civilizáció utáni kort, amit ma sötét középkornak ismerünk, Vico a barbárságba való visszaesés koraként írja le.

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2017 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor