Tudta-e?
Hogy Kínában hivatalosan ötvenöt különböző nemzetiség él!

147. szám - 2016. december 1.

Vallástudomány

Európa igazi atyja

2013-ban különféle rendezvénysorozatokkal egész éven át tartottak a megemlékezések Niš városában a milánói ediktum kihirdetése 1700 éves jubileumáról.
SÁFRÁNY Attila | a szerző cikkei

8

Miért Nišben is, és miért nem csak Milánóban ünnepelték a világtörténelmi jelentőségű rendelet kihirdetésének az évfordulóját? A válasz a kérdésre az, hogy a dél-szerbiai településen, pontosabban a helyén elterülő ókori római városban, Naissusban született Nagy Konstantin császár.

Nagy Konstantin volt az, aki tárcsászárával, Liciniusszal, kiadta a kereszténységet elismert vallássá nyilvánító milánói ediktumot, miután a Krisztus-hit rohamosan terjedni kezdett a birodalomban. Emiatt nevezik őt a tizenharmadik apostolnak. Ő hívta össze 325-ben a niceai egyetemes zsinatot, ahol a többség – a császár hathatós közbenjárására – elítélte Áriusznak a Fiú istenségét vitató tanítását. Ő volt az, aki megalapította Konstantinápoly városát, a mai Isztambult, aminek bevehetetlen falai évszázadokon át védelmezték a keresztény civilizációt az előretörő iszlám hadaktól.

Az ókor legismertebb keresztény történetírója, Ceaserai Euzebiosz új Mózesként ír róla, mint arról az emberről, aki elvezette népét az Ígéret Földjére. A 303-tól 313-ig – példa nélküli nagyságú – üldözést elszenvedő keresztényeknek valóban az Ígéret Földjének tűnhetett a Konstantin által életbe léptetett új kereszténypolitika Rómája.

Az ortodox egyház szentként tiszteli őt, a katolikus – jelentősége elismerése mellett – nem. Róma fenntartásait megérthetjük. Nehéz a szentek glóriájával övezetten látni azt az embert, aki törvényellenesen, végeredményben tehát trónbitorlóként került hatalomra; aki kíméletlenül eltette láb alól politikai ellenfeleit; aki féltékenységből megölette első házasságából született fiát, majd a feleségét is; aki csak élete utolsó napjaiban volt hajlandó megkeresztelkedni.

Megérthetjük az ortodox viszonyulást is, amely a császár történelmet formáló akaratában az isteni akarat megvalósítóját ismeri föl. A keleti Krisztus-hit – a keresztény birodalom eszméjének a szellemében – a vallás ügyéért tevékenykedő uralkodók tetteiben és döntéseiben az Úr kezét és szándékait véli fölfedezni. Az ortodox egyház Konstantin szentségét is ebben látja, nem emberi hiányosságokkal és erőszakkal teli életében.

Vallási szemszögből nézve Nagy Konstantin politikai döntéseinek a hosszú távú következményei valóban azt sugallják, hogy meghozataluk és véghezvitelük nem a puszta uralkodói megfontoltságon és eltökéltségen múlott. Ezeket az új korszakot teremtő következményeket a véges emberi értelemmel lehetetlen volt előrelátni. Amikor Konstantinápolyt, az Új Rómát megalapítva Nagy Konstantin a Római Birodalom hatalmi súlypontját áthelyezte keletre, akkor nemcsak a birodalom létét hosszabbította meg a görög nyelvű területeken ezer évvel, és nemcsak az ókori görög műveltség átmentésének a középkori közegét teremtette meg, hanem az iszlám támadása ellen is olyan erős védőfalat létesített, ami nyolcszáz évig állta az útját a muzulmán hódítóknak. Az Európa ellen irányuló első nagy muzulmán támadást még az arab hódítás idején a Kelet-Római Birodalom állította meg. A megszülető keresztény civilizáció jövőjéről döntő háborúkat Bizánc és a damaszkuszi (majd a bagdadi) kalifátus vívta egymással, a két döntő csata Konstantinápoly falainál zajlott, az egyik a VII., a másik a VIII. században. A főerők e két összecsapásához mérten a nyugatközpontú történetírás részéről a kereszténység és Európa megmentéseként elénk tárt ütközet, a Poitiers-i csata csupán a birodalomszéli csatározások mellékeseménye volt. (Gallia megtartása szemszögéből nézve természetesen kulcsfontosságúnak számított.)

A Krisztus-hit tanítására nézve központi jelentőségű volt a Nagy Konstantin által összehívott I. egyetemes zsinat is Niceában. Az ott született, Áriusz tanait elvető döntésre hivatkozva győzedelmeskedhetett az akkor még egy táborba tartozó katolikus és ortodox kereszténység a IV-V. században a Jézus istenemberségét el nem ismerő ariánus hiten.

Ez csak hajszálon múlott. A IV. században, a birodalom keleti felében akkor fenyegetette leginkább a niceai hitvallást valló kereszténységet az „ariánus veszedelem”, amikor II. Constantius császár, aki 337-től 361-ig uralkodott, Áriusz követőinek a pártfogója lett. Ez az imperátor zsinatok összehívásával (I. és II. sirmiumi zsinat, riminii zsinat), valamint a hitharcos ariánusellenes püspökök száműzetésével megpróbálta az arianizmust a Kelet-Római Birodalom, majd miután 350-től egyeduralkodóvá vált, azután az egész Római Birodalom keresztény hitévé tenni. A kísérlete elbukott, véglegesen akkor, amikor az ariánusok és a pogányok ellensége, Nagy Thedosius császár 380-ban államvallássá nyilvánította a niceai hitvallást valló kereszténységet.

Az V. században a birodalom nyugati felét fenyegette ugyanez a veszedelem, a Nyugat-Római Birodalmat meghódító germán törzsek ugyanis – a még pogány frankok kivételével – ariánus hitű keresztények voltak. Rómának úgy sikerült ebben az eleinte kétséges kimenetelű hitharcban győzelemre vinnie az ariánussal szemben a katolikus hitet, hogy a megkeresztelt frankokat a pápaság oldalára állította.

Nagy Konstantin egyedülálló történelmi jelentősége a késő ókorban akkor világlik ki igazán, ha a Krisztus születése körüli időktől a kereszténység uralkodóvá válásáig eltelt nagyjából négyszáz év meghatározó eseményei tükrében szemléljük a szerepét. Ez a kétségkívül a legkiemelkedőbbek közé tartozó római uralkodó a Kr. e-i I. század közepétől a Kr. u-i IV. század közepéig végbement mindkét sorsdöntő eseménysorban kulcsszerepet játszott.

A HATALOM ÁTKÖLTÖZÉSE KELETRE

Leginkább a pólusváltáshoz hasonlíthatnánk a Földközi-tenger medencéjében ekkor végbement korszakalkotó jelentőségű eseményeket, csakhogy itt nem az észak-déli, hanem a kelet-nyugati tengely mentén zajlott le a póluscsere. (A pólusváltás a Föld mágneses mezejében – jelenlegi ismereteink szerint – többszázezer évenként végbemenő változás, amelynek során az északi és a déli mágneses pólus fölcserélődik.)

A történelemkönyvekben is jegyzett látványos történetsor négy évszázada alatt az államhatalom és a gazdasági erő fokozatosan nyugatról keletre vándorolt át. A Kr. e-i I század közepén terjesztette ki véglegesen Róma a hatalmát a Mediterráneum keleti felét uraló hellén államalakulatokra. Ezzel indult a történet, gazdaságilag rendkívül fontos területek voltak ezek, hiszen rajtuk keresztül vezettek át az Ázsia belsejébe és Indiába vivő kereskedelmi utak, de az élelmezés szempontjából is, elfoglalása után Egyiptom vált a birodalom legfontosabb éléskamrájává. A gazdasági súlypont tehát e területek elfoglalásával rögtön kelet felé kezdett billeni. A III. századtól állandósuló birodalmi válság is elsősorban a Mediterráneum nyugati felét sújtotta, mint ahogy a germán törzsek betörése is a IV-V században elsősorban ezt a térséget építette le. A nyugati nagyvárosok elpusztultak, visszafejlődtek, ezzel szemben keleten a tengerparti részeken, ha nem is régi fényében, a városi, urbanizált életmód tovább élt.

Már a IV. század elején is egyértelmű ténynek számított, hogy Róma által még mindig szilárdan uralt Földközi-tenger medencéjében a gazdasági súly keleten van, ennek ellenére az államhatalom központja hivatalosan még mindig nyugaton, a gyengülő Itáliában, Rómában volt. Ezt a hosszú távon fenntarthatatlan helyzetet orvosolni kellett.

Az egyeduralkodóvá váló Nagy Konstantin hozta meg azt az uralkodóhoz méltó, bátor döntést, hogy az államhatalom átköltözzön oda, ahol a gazdasági erő van. Egyesek szerint eleinte Sirmium (a mai Sremska Mitrovica) és Serdica (a mai Szófia) is fölmerült mint a birodalom lehetséges új fővárosa, de Konstantin császár választása végül a Boszporusz partján fekvő kisvárosra Büzantionra esett. (Innen származik a nyugati történészek által a Kelet-Római Birodalomra alkalmazott Bizánc név.) A történelem bebizonyította, hogy jó döntés volt.

330-ban avatták fel Új Róma városát, amely azonban nem ezen a néven, hanem alapítójáról Konstantinápolyként (Konstantin városaként) vált ismertté.

ÚJ HIT HÓDÍTJA MEG NYUGATOT

A Kr. e-i I. században, Róma keleti hódításával egy időben egy másik sorsfordító eseménysor is kezdetét veszi, ezt a szellemi dimenzióban végbemenő és az alsó néprétegek köréből induló nagyszabású változást a történelemkönyvek nem, legföljebb a vallástörténeti munkák jegyzik. A történet egy távoli keleti provinciában Judeában indul, amelyet a Kr. e-i I század közepén hajtanak uralmuk alá a rómaiak. A latin elnyomás hatására és az idegen kultúrával szembeni ellenkezés következtében fölerősödik a zsidók körében a messiáshit. Sok önjelölt Messiás támad ezekben az időkben, közülük azonban csak egy tesz szert valódi vallási jelentőségre: Názáreti Jézus, aki az Újszövetség tanúsága szerint mindössze három évig tevékenykedett, s akit a római helytartó, Pilátus kereszthalálra ítélt. Követői a zsidóknak megígért Messiást ismerték föl benne. Hívei föltámadását hirdették, és egy kicsiny, lassan növekvő vallási csoportosulást – ma szektának mondanánk – hoztak létre Jeruzsálemben, Galileában és más zsidók által lakott területeken. Ez ekkor még egy a zsidó vallási előírásokat szigorúan betartó közösség volt, amely Jézusról nem mint a világra jött istenről, hanem csak mint Messiásról beszélt.

A történetsorban a döntő fordulat akkor következett be, amikor egy a kis-ázsiai nagyvárosból, Tarzoszból, Júdeába érkezett zsidó, Pál – akit a jeruzsálemi egyházvezetés a pogányok térítésével bízott meg – kialakít egy olyan tanítást a Jézus-misztériumról, amely a pogányok, azaz a nem zsidó, római lakosok számára is vonzóvá teszi a Krisztus-hitet. Nem csak a teológiai alapokat rakja le, hanem térítőmunkája során Kis-Ázsiában és Hellászban keresztény kisközösségek sorát alapítja meg, amelyek a hitterjesztés fáklyavivőivé válnak. Ekkor indul meg a főként az alacsonyabb néprétegek körében terjedő új hit hódítása Nyugat felé. Hamarosan Róma városában is megjelenik a kereszténység, eleinte a görög ajkú rabszolgák és szegények körében, de fokozatosan a latinokat is kezdi megnyerni a keletről érkezett új vallás nemcsak Itáliában, hanem Galliában, Afrikában, Pannoniában is.

Az időnként föllángoló keresztényüldözések ellenére a III. században már megkerülhetetlen tényezőként kell számolni a birodalomban a kereszténységgel. A vallás a Diocletianus császár nevéhez köthető, 303-tól 313-ig tartó nagy keresztényüldözés sem tudta megtörni, éppen ezért ésszerű uralkodói döntés volt Nagy Konstantin részéről a kereszténységet a birodalom elismert vallásává nyilvánító milánói ediktum meghozatala.

A milánói ediktummal vált véglegesen a keletről érkező új vallás, a kereszténység, a Mediterráneum nyugati felének és központjának, Rómának a meghódítójává vallási értelemben. Szimbolikus jelentőségénél fogva az örök város, Róma püspöke – alapítójaként tisztelve az apostolfejedelmet, Pétert – tiszteletbeli elsőbbséget élvezett a keresztény egyházak között. Róma e tiszteletbeli elsőbbségét soha egyetlen niceai-konstantinápolyi hitvallást valló keresztény pátriárkátus sem vitatta el: sem Konstantinápoly, sem Alexandria, sem Antiochia, sem Jeruzsálem. Az egyházkormányzati felsőbbségnek, azaz a belső egyházi ügyeikbe való beleszólás jogának az elismerését tagadták meg Rómától.

A KERESZTÉNY BIRODALOM LÉTREJÖTTE

Keletnek e Nagy Konstantin döntésével véglegesült „vallási hódítása” Nyugaton nemcsak földrajzi értelemben tekinthető póluscserének a kelet-nyugati tengely mentén, amelynek során a Mediterráneumban a hatalmi súlypont keletre, a vallási súlypont pedig nyugatra költözött, hanem ugyanakkor a két alapvető létértelmezési mezőben, a szakrálisban és a profánban is póluscsere ment végbe. A konstantini fordulat néven ismert korszakalkotó átalakulással a világi állam, a birodalom vallási mezt öltött magára, azaz keresztény állammá vált, de ugyanakkor az állammal szoros kapcsolatot kiépítő keresztény vallás is elvilágiasodott.

Az utóbbi sok tekintetben megmutatkozott. Például abban, hogy az eleinte urbanizált környezetben terjedő kereszténység „elnépiesedésével”, „falusivá” válásával pogány vallási maradványok kerültek a hitletéteménybe, vagy abban, hogy az ezentúl már kivétel nélkül mindenkit bevonni igyekvő vallásban lanyhult a hit intenzitása. (Ennek ellenhatásaként alakult ki a IV. században a keresztény szerzetesi élet, a világitól való elvonulást célul kitűző hitmegélés módszere.) Bizonyos értelemben a vallás elvilágiasodását jelentette az is, hogy a keresztény hit a IV. században a pogány görög filozófia fogalomtárával kezdte el kifejezni az egyre bonyolultabb alakot öltő hittartalmait Jézus istenemberi természetéről és a szentháromságról.

Az ezekről szóló korabeli viták vallási szakítóvonalai széteséssel fenyegették a birodalmat, a császárok a keresztény püspököket egybehívó hatalmas zsinatokkal próbáltak egyességet teremteni a különböző vallási nézetek képviselői között. Az első ilyen vallási egységet létrehozni kívánó, de belőle kiindulva végül is további vitákat elindító zsinatot – mindegyik közül a legfontosabbat – Niceában maga Nagy Konstantin hívta össze. Nem csak összehívta azt, hanem császárként az ott születő döntések meghozatalában is kulcsszerepet vállalt. Az Európából világszerte elterjedt keresztény hitnek– úgy a katolikus, mint a protestáns és az ortodox egyházakban – ma is a niceai hitvallás az alapja.

Nagy Konstantinnak a világit vallási mezbe öltöztető új államminta, a keresztény állam megteremtésében is meghatározó szerep jutott. Ceaserai Euzebiosz – annak ellenére, hogy csak élete végén keresztelkedett meg – úgy mutatta be őt, mint a bibliai zsidó királyság mintájára elképzelt új keresztény királyság fejét. Nem véletlen, hogy az ortodoxok szentként tisztelik őt, mint az első keresztény birodalom uralkodóját, akárcsak a magyarok Istvánt, a keresztény magyar állam létrehozóját.

A KERESZTÉNY CIVILIÁCIÓ ATYJA

Kimondani is hihetetlenül hangzik, hogy a negyedik században élt egy Nagy Konstantinnak nevezett római császár, aki esendő emberként, de hatalmas uralkodóként minden olyan korszakalkotó eseményben kulcsfontosságú szerepet játszott, amelyek a későbbiekben alapjául szolgáltak a majd csak ezután létrejövő európai keresztény civilizációnak: Konstantinápoly és Bizánc létrehozásában, a kereszténység elterjesztésében, annak az alapvető hitvallásának a meghatározásában, a középkori keresztény államminta kialakításában. Ezek nélkül az alapok nélkül európai civilizációt elképzelni sem lehetne.

Csak a végletesen nyugatorientált gondolkodás tekintheti az Aachenhez köthető Nagy Károlyt Európa atyjának. Európa kialakulásának lezáró szakaszában Nagy Károlynak is kétségtelenül fontos szerep jutott, de csak a civilizáció nyugati felében. Igaz, e végletesen nyugatorientált gondolkodás csak a civilizáció nyugati felét tekinti Európának, e nyugatimádó elfogultság a kultúrkör keleti pólusát – mint különálló ortodox civilizációt – szellemi, kulturális értelemben nem tartja Európa részének, még ha földrajzi odatartozását nem is vitatja. E ferde látásmód Kelet-Közép-Európára (másik nevén a Köztes-Európára), ahol a keleti és a nyugati pólus hatásai keverednek, mint Európa elmaradt perifériájára tekint.

Ugyanez a gondolkodói elfogultság az alapvető létértelmezés mezején abban mutatkozik meg, hogy a szakrális pólust, a civilizációalapító vallási tartalmat – amelyet Európa esetében a kereszténység jelenít meg – megpróbálja teljesen kizárni a létértelmezésből vagy teljesen alárendelni a világinak. Ebből az intoleráns látásmódból kifolyólag, a történelmi tényekkel mit sem törődve, a kereszténységet nem hajlandó a keresztény kultúrkör alapvetéseként elismerni.

Ha képesek vagyunk túllépni ezeken a jelenleg még fősodornak számító elfogultan nyugatorientált és intoleráns nézeteken, akkor világosabb képet alkothatunk az európai civilizáció létrejöttével kapcsolatban. Akkor azt is világosan láthatjuk, hogy ha mindenképpen rá akarjuk aggatni az Európa atyja hangzatos titulust valakire, akkor az nem lehet más, mint Naissusban született Nagy Konstantin császár, aki – bár csak a pusztuló Római Birodalmat akarta megmenteni és nem egy új civilizációt létrehozni – olyan korszakalkotó és maradandó művek megalkotásában játszott főszerepet, amelyekre később egy egész civilizáció fektethette az alapjait.


Nagy Konstantint ábrázoló római szobor a IV. századból


Nagy Konstantint mint a keresztény uralkodót ábrázoló mozaik a Hagia Sophiában 1000 környékéről

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2017 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor