Tudta-e?
A repülőhalak képesek akár 6 méter magasan 300 métert is repülni a víz felett.

163. szám - 2018. április

Mit ünnepelünk húsvétkor?

A keresztény vallás legnagyobb ünnepe, húsvét, hosszabb ideje, legalább már fél évszázada a kiüresítés és az elvilágiasítás áldozata. Így van ez mindenütt a nyugati világban, ahol a kereszténység volt egykoron a meghatározó, civilizációt teremtő vallás.
SÁFRÁNY Attila | a szerző cikkei

7

Talán egy kicsit szentségtörően hangzik, de ki kell mondani: a kiüresített, „vallástalanított” húsvétnak nem Jézus Krisztus és műve a főszereplője, hanem a húsvéti nyuszi, a festett tojás, a húsvéthétfői locsolkodás és a vásárlás a csokoládéval és a húsvéti sonkával a középpontban.

Mi a gond a húsvéti nyúl hiedelméhez kötődő gyermekfolklórral, a locsolkodás népszokásával, a húsvéti ebéddel és ajándékozással? Az égvilágon semmi. Gond csak akkor és azzal van, ha húsvét idején a kétezer éve változatlan vallási üzenet helyett ezek kerülnek a középpontba.

A középpontot vissza kellene helyezni a középpontba. Jézus megváltói műve nem fokozódhat le a húsvét egyik elemévé a sok közül, a megváltás az egész keresztény hit egyetlen és kizárólagos középpontja, tengelye, origója, világoszlopa, amelyik kifejezés a fölsoroltak közül a leginkább tetszik. Ugyanazt jelzi mindegyik: a helyettesíthetetlenséget és az egyetlenséget, amihez semmi sem párosítható.

NAGYPÉNTEK MISZTÉRIUMA

Mit ünnepelünk húsvétkor? Jézus föltámadását, azaz a halál fölött aratott győzelmet. Ezzel vált a keresztény hit szerint teljessé a megváltás műve. A föltámadást azonban meg kellett előznie Jézus kereszthalálának, amiről nagypénteken emlékezünk meg.

Az emberré lett isten áldozatával történt meg a megváltás. Mit jelent a megváltás? Az istenember győzelmét a bűn fölött az istentől eltávolodott (bűnbe esett) emberek megmentéséért. Jézusnak nem önmagán belül kellett legyőznie a bűnt a Szent Pál-i teológia szerint, hiszen ő maga bűntelen volt. A bűn fölött aratott győzelem az emberek bűne fölött aratott győzelem volt.

Mivel győzte le a Megváltó a bűnt? Az áldozattal, de ő Krisztusként (Messiásként) nem valamely más élőlény – galamb, bárány vagy bika – vérét ontott ki isten oltárán a nép megtisztításáért, mint a papok tették a vallási iratok parancsait követve, hanem önnönmagát áldozta fel. Jézus, az istenember az életét adta oda a (bűnben élő) emberek életéért. Halála a passióban leírtak szerint türelemmel elviselt kegyetlen kínhalál volt.

A megváltás lényegét természetesen nem a kínhalálban kell keresni, az csak Jézus próbatétele volt, amit a sátáni erők rendeztek meg olyan szörnyűnek, amilyent csak a született gonoszság képes kitervelni. A megváltói mű lényege az, hogy az istenember, a Fiú, az életét adta oda az emberek életért, a saját életével váltotta meg az istentől eltávolodott, bűnben élő emberek életét. Képi nyelven kifejezve, odaadta a saját élő lelkét a halál urának cserébe azért, hogy az szabadon engedje a bűn miatt meghalt emberek élő lelkeit. (A héber Jehosuára visszavezethető Jesua név, amit magyarul Jézusnak mondunk, azt jelenti: az Úr megszabadít.) Erről mondja a hiszekegyként ismert niceai-konstantinápolyi hitvallás régies nyelvezetű magyar fordítása, hogy „leszállt a poklokra”, amit mai nyelven egyszerűen úgy fejezhetnénk ki: az istenember meghalt.

Mielőtt a megváltástan magyarázatával továbbmennénk, előtte meg kell világítani egy nem igazán kifejtett keresztény teológiai gondolatot, amit a hívők közül sem mindenki tart szem előtt, ismerete nélkül viszont a keresztény megváltáshit homályban marad.

„A bűn zsoldja a halál” (Róm 6,12) – írja Szent Pál a Rómaiakhoz írt levelében. Ez a mondatrész azt jelenti, hogy az ember azért hal meg Ádám és Éva ősbűnétől fogva, mert eltávolodott istentől, azaz mert bűnbe esett és bűnben él. „Az Úr parancsot adott az embernek: A kert minden fájáról ehetsz, de a jó és a rossz tudása fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz.” – írja a Teremtés könyve (1Móz 2, 16) az egyetlen parancsról, amit isten az édenkertben az első emberpárnak adott. Ennek a ősparancsnak megszegését nevezzük ősbűnnek, amelyet a keresztény hit szerint áteredő bűnként megörököl minden születő ember.

Az áteredő bűntől és a személyesen elkövetett bűnöktől mentesen örökké élhetne a Biblia szerint az ember. Az Ószövetség szerint Hénókhot és Illést életútjuk végén a mennybe emelte az Úr, őket ugyanis bűn nélküli emberekként nem győzhette le a halál. A katolikus hit szerint az áteredő bűntől mentes, azaz szeplőtelen Szűz Máriával is ez történt, de az ő mennybevétele – mivel az ősbűn sem terhelte a lelkét– már egyenesen az üdvözült állapotba való belépés volt.

Hogyan halhatott meg akkor az istenember, ha ő a keresztény tanítás szerint bűntelen volt? Úgy, hogy magára vállalta az emberek bűnét: az összes ember bűnét. Erre csak az istenember lehet képes, hiszen egy közönséges ember legföljebb egy másik közönséges ember életét válthatja meg a sajátjával, ha megteheti ezt egyáltalán, az (emberré lett) isten azonban – aki mindenkinek és mindennek a létalapja – amit tesz, azzal kivétel nélkül mindenkire és mindenre hatással van. Erről írja Szent Pál a Korinthosziakhoz írt első levelében: „Mivel egy ember idézte elő a halált, a halottak is egy ember révén támadnak fel. Amint ugyanis Ádámban mindenki meghal, úgy Krisztusban mindenki életre is kel.” (1Kor 15,21-22)

Ezt alátámasztó bibliai szövegrészt nem ismerek, de a keresztény teológiából egyértelműen következik, hogy ha Jézus nem lett volna isten, aki emberré lett, akkor a megváltás sem valósulhatott volna meg.

A két kifejezés – az, hogy életét adta másokért és az, hogy magára vállalta az emberek bűneit – ugyanaz az egy és oszthatatlan megváltói mű, amit azonban ezekkel a szavakkal kifejezve különböző szemszögből láttatunk az emberi nyelvnek a misztériumok leírására többnyire szegényesnek bizonyuló eszköztárával. Amikor azt mondjuk, Krisztus magára vállalta az emberek bűneit, akkor a halál (a pokol) és a bűn szemszögéből látva beszélünk a megváltói műről, amikor pedig azt mondjuk, Krisztus az életét adta az életünkért, akkor az örök élet és a menny szemszögéből látva szólunk ugyanarról az istenemberi cselekedetről.

A keresztény hithirdetést is meghatározza ez a két szemszög. A középkor óta a megváltásról szinte kizárólag a halál és a bűn szemszögéből beszél a hithirdetés. Ehhez a látásmódhoz párosult a kereszten szenvedő Krisztus ábrázolása, amely viszonylag késő jelenség, a gótika terméke. Ez a látásmód egy érzelmekre ható, de komor látásmód, amely a mai napig uralja a keresztény evangelizációt. Véleményem szerint a ma emberét jobban meg tudná szólítani a hithirdetés, ha a másik szemszögből láttatná a megváltásművet, az életadó és a feltámadó Krisztus szemszögéből szólva róla.

HÚSVÉTVASÁRNAP MISZTÉRIUMA

Krisztus halál feletti győzelme a Szent Pál-i teológiára épülő keresztény tanítás alapköve, a feltámadás ugyanis a megváltás bevégzése, ugyanakkor végbementének a bizonyítéka is. Egyik első levelében Szent Pál így ír erről a feltámadásban kételkedőknek. „Ha tehát hirdetjük, hogy Krisztus feltámadt a halálból, hogyan állíthatják némelyek közületek, hogy nincs feltámadás? Ha nincs feltámadás, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem.” (1Kor 15, 12-14)

Ugyanaz a Jézus támadt fel a halálból, mint aki meghalt? Ezt a kérdést kevesen teszik fel, pedig az Újszövetség választ ad rá. Ugyanaz, de megdicsőült formában, húsvétvasárnap misztériuma szerint minőségi ugrás történt.

Mit jelent ez a minőségi ugrásként érzékelt transzcendensbe való határátlépés? A megértéséhez két fontos állítást kell szem előtt tartanunk. Az első, hogy a keresztény tanítás szerint Jézus személyében isten emberré lett. Ugyanúgy jött isten a világra mint bármelyikünk, nem a felhőkből alászállva, nem „transzportálva” magát a mennyből, hanem egy nő méhéből megszületve. Ezt az üdvtörténeti eseményt ünnepeljük karácsonykor. Nem jelképesen értve lett isten emberré vagy látszólagosan, mint a gnosztikusok állítják, nem csak ember alakot öltve, és nem is részlegesen, hanem – kiüresítve magát – teljesen és valóságosan: ugyanolyan sérülékeny emberré vált, mint te vagy én. A hit szerint ennek az ellentéte ment végbe megdicsőülésekor, ekkor ugyanaz, aki korábban valóságosan és teljesen emberré lett, majd érettünk meghalt, harmadnapra feltámadt és megistenült. Ezt a megistenülést nevezzük a Biblia nyelvén megdicsőülésnek.

Előtte azonban meg kellett halnia. Nagyszombaton emlékezünk meg arról, amikor az istenember holtan feküdt a sírjában. A keresztény hit szerint az emberré lett isten nem tetszhalott volt, hanem valóságosan és teljesen meghalt, ugyanolyan halál volt ez, mint ami egyszer majd minden embert utolér.

Pénteken meghalt, szombaton, a zsidók pihenőnapján a sírban feküdt holtan, a következő nap, vasárnap – ami a zsidóknak a hét első napja volt, a rómaiaknak pedig a legfontosabb mozgó égitest, a Nap napja – feltámadt. Életre kelt nemcsak a lelke, a teste is. Erről bizonyosodhattak meg mennybemenetele előtt a vele találkozó tanítványok, a kételkedő Tamás apostol még sebeinek a helyét is megtapogathatta.

A feltámadás Jézus Krisztus megdicsőülésének, azaz megistenülésének a kezdete volt. Az evangéliumok és az Apostolok Cselekedetei negyven napos folyamatként írják le a megdicsőülést a feltámadástól a mennybemenetelig.

A Biblia nem ad magyarázatot arra, hogy miért kellett bekövetkeznie a feltámadásnak és a megdicsőülésnek azon a Szent Pál-i érven kívül, hogy ha Jézus nem támadt fel, akkor mi sem reménykedhetünk a feltámadásban. A szentírók azt hangoztatják, hogy isten feltámasztotta Jézust és a jobbja mellé ültette, azaz megdicsőítette őt. A Biblia intellektuális kíváncsiságot ki nem elégítő válasza a kérdésre ennyi: mindez az Úr akaratából történt, az Úr döntéseit pedig hívő ember nem kérdőjelezheti meg.

A megváltástan azonban ad olyan támpontokat, amelyek a kérdésre valamiféle választ adhatnak. A megváltás első feltétele az volt, hogy osztozva az emberlétben az istenek valóságosan és teljesen emberré kellett válnia, azután pedig valóságosan és teljesen meg kellett halnia. Mint a föntiekben szó volt róla, ez a jézusi halál áldozat volt, amelyben az emberré lett isten magára vállalta az emberek bűneit és életét adta az életükért cserébe.

Az isteni mű, ha itt végződött volna, akkor befejezetlen maradt volna, olyan lenne akkor, mint egy rajzolás közben félbehagyott kör. Hiányzik a harmadik, lezáró momentuma. A lezárás, a körbeérés azzal történik meg, hogy az, aki istenből emberré lett, majd áldozatot hozva meghalt, annak a mű befejezéseként végül meg kell dicsőülnie, azaz meg kell istenülnie. Jézus esetében ez azt jelentette – mivel nála a kiindulópont az istenlét volt –, hogy vissza kellett térnie valóságosan és teljesen istenségébe, mindennek azonban úgy kellett végbemennie, hogy előző emberi állapotát se veszítse el. Valóságos és teljes istenségében is meg kellett maradnia valóságos és teljes embernek. Ez az istenemberség misztériuma.

AZ ISTENEMBERSÉG MISZTÉRIUMA

Egy személyben isten és ember, tanítja az istenemberségről a khalkedóni dogma. Ebben az esetben is érvényes, hogy csak az emberi szemszög láttatja különbözőnek ugyanazt az oszthatatlan egységet, az istenemberséget, hol mint emberséget, hol mint istenséget. A kereszténység első időszakában, amikor többnyire még a zsidó származásúak voltak a hit zászlóvivői – akik hitük szerint átléphetetlennek tekintették az isten és ember közötti választóvonalat –, a keresztény tanítás elsősorban Jézus emberi oldalát domborította ki, föltámadásáról és mennybemeneteléről ezért beszéltek ekkor még úgy, mint megdicsőülésről, amelyet azzal a mindennapi életből vett képpel próbáltak ábrázolni, hogy az Úr a jobbja mellé ültette a feltámasztott Jézust mint Messiást (Krisztust). Ezt a látásmódot tükrözik a szinoptikus evangéliumok (Márk, Máté Lukács) és a szentírásban olvasható levelek többsége. A későbbiekben kezdték kidomborítani a hithirdetésben Jézus isteni természetét, már akkor, amikor – az elvont, filozófiai gondolkodásban, valamint a meghaló és feltámadó istenekről tanító misztériumvallásokban jártas – görögök kerültek többségbe az egyházban. Ez a másik szempont először János evangéliumában és egyes, talán nem is az apostoltól származó Szent Pál-i levelekben tűnik fel. A két látásmód konfrontációja a későbbiekben a Jézus természetéről szóló heves teológiai viták okozója lesz. A khalkedóni zsinat tett pontot erre a vitára 451-ben, az itt elfogadott dogmát vallják a katolikusok, a protestánsok és az ortodox egyházak. A miafiziták és a nesztoriánusok némiképp eltérő teológiai értelmezést adtak az istenemberség misztériumára.

A HIT MISZTÉRIUMA

János evangéliuma így ír az istenember megváltói áldozatának minden emberre kiterjedő hatásáról: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert az Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön a világ általa. Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre, aki pedig nem hisz, már ítélet alatt van, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében. Az ítélet pedig azt jelenti, hogy a világosság eljött a világba, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert a cselekedeteik gonoszak.” (Jn 3,16-20)

Miről szól ez a negyedik evangéliumra jellemző nehézkes megfogalmazású, de nagyon mély vallási üzenetet közvetítő szövegrész? Arról, hogy az istenember, a Fiú áldozata általános érvényű, minden ember bűnét elvette, de mivel az isten szabad akaratot adott a gondolkodó lénynek, ezért senkire sincs rákényszerítve semmi, még az üdvösség sem. Az ő szabad döntése, hogy elfogadja azt vagy elutasítja. Ebből egyenesen következik, hogy az ítéletet az emberek maguk mondják ki a saját fejükre azzal, hogy elutasítják az üdvösséghozó Krisztust.

Hogyan lehet elfogadni az istenember műve által elérhetővé vált üdvösséget? Hit által, tanítja János evangéliuma a Szent Pál-i teológia útján haladva. Van itt azonban egy megértési probléma, az első keresztények nem egészen azt értették a hit szó alatt, amit a ma embere. Számukra a hit nem csupán gondolati úton történő elfogadása volt egy állításnak – ma ezt értjük a szó alatt –, tehát számukra nem csupán egy passzív intellektuális aktus volt a hit, hanem aktív befogadás is, amely a hittartalmak szerinti cselekvésre sarkallja az igazi hívőt. A hit ebből kifolyólag a teljes életfordulat, görög szóval a metanoia felé vezette őket, aki tehát valóban hívővé válik a szó eredeti keresztény értelmében, az többé már nem folytathatta a régi életét, annak a hittel együtt Krisztust is be kellett fogadnia magába, és ezután olyan életvitelre kellett törekednie, amilyent Jézus megkövetelt a tanítványaitól. Az életfordulat a jele, a bizonyítéka az igaz hitnek, akinél nem következik be a metanoia (héberül a tesuva), az csak látszólag hívő. Rájuk kétszeresen is vonatkozik az, amit az evangélium mond, hogy jobban szeretik a sötétséget, mint a világosságot: egyrészt azért, mert nem tudnak hinni a bűnöket elvevő, halált legyőző üdvözítőben, a világ világosságában, másrészt azért, mert azt hazudják, hogy hisznek benne. Az evangéliumokban a farizeusok képében az ilyen álhívőket ostorozta a legkeményebb szavakkal Jézus.

A kereszténység szélesre tárta a vallási képmutatás, az evangéliumi értelemben vett farizeusság előtt a kaput attól kezdve, hogy az életfordulatot már nem követelte meg a megkeresztelkedőtől és a magát Krisztushívőnek mondótól. A vallási képmutatástól pedig egyenesen vezetett az út a vallási tartalmak kiüresedése felé.

Kapcsolódó cikkek

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2018 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor