Vallási forradalmak (I.)

A vallás mint keresésmód közismerten az örökre irányul, úgy a keleti, mint a nyugati hitrendszerek. Bölcseleti érvekkel alátámasztva az ókori görög filozófusok szintén változatlannak írták le az egyetlen létező istent, mindenek alapját és kiindulópontját. Azonban nemcsak a filozófusok istene változatlan és nemcsak a vallási keresés irányul a világon túliban megsejtett vagy megélt örökké ugyanarra, hanem a vallásalapító(k) sorsfordító személyes tapasztalata köré épülő tanítás, erkölcsrend és szervezet is a mozdulatlanság, a változatlanság jegyeit igyekszik magára venni a változó világban. Ezzel mintegy visszatükrözni próbálja a szüntelen mozgás közegében az önazonossága révén örökké változatlant és kimozdíthatatlant.

Ezt a törekvést nevezzük vallási tradicionalizmusnak, hagyománytiszteletnek, amely olyan ősrégi, egykor közhasználatban lévő, de ma már csak a vallás beavatottjai, szakértő papjai által értett formákat képes konzerválni, mint amilyenek például a használóik által szent nyelveknek tartott holt nyelvek, a latin, a koiné, az arámi, a héber, a kopt, a szír, a szanszkrit, a páli. Egyúttal olyan szertartásokat, mantrákat is, amelyek több ezer éves múltra néznek vissza, és amelyek működésébe és céljába az azokat végző és recitáló papok is jobb esetben már csak homályosan vannak beavatva, vagy egyáltalán nem ismerik hatásuk titkát, s így csak az elődeiktől megtanultakat ismétlik, játsszák el újra és újra gépiesen.

Ennek a hagyománytiszteletnek a célja, hogy lehetőleg sértetlenül megőrizze a vallási alapot, a kiindulópontot, a vallásalapító(k) sorsfordító alapélményét és a szorosan hozzá kapcsolódó üdvcélt, ami a keresztények számára Jézus személyes istentapasztalata a szerető Atyáról és az ő mennyei királyságának az eljöveteléről, a buddhisták számára Buddhának a szenvedéstől és az újjászületésektől végleg megszabadító célba érése, a muzulmánok számára Mohamed istenélménye a megkérdőjelezhetetlenül egyetlen, egyeduralkodó istenről és az érdemesülteket jutalmazó mennyországáról, a zsidók számára Mózes istenélménye a népét kiválasztó Úrról és Izrael messiási küldetésének beteljesüléséről, a párszik számára Zarathusztra látomása a rosszat legyőző jóistenről és a világ megújulásáról, a dzsainok számára Mahavir világi kötelékektől való szabadulásélménye az aszkézis útján, a hinduk számára az Upanisadok megfogalmazóinak megvilágosodás-tapasztalata vagy valamely más hindu szent istenélménye és még sorolhatnánk. De nemcsak ezt a változatlan, átvezető középpontként működő origón keresztül áradhat be a vallásba, annak tanításába, szertartásaiba, szervezetébe és sajátos életvitelébe, azaz tanúságtételébe a világon túlinak ez a változatlansága, „akit” a monoteisták az egyetlen istennek és az ő mennyei országának vagy „amit” a keleti vallások hívei az önvalóra való rádöbbenésnek és szenvedéstől mentes állapotnak hisznek.

Az élő hitrendszer tradicionalizmusa a folyamatosan változó világban az örököt tükröző változatlan, társadalmi pozíciójában pedig kimozdíthatatlan elemként próbálja fenntartani a vallási tanokat és dogmákat, erkölcsrendet és életmódot, szervezetet és rituálét. Ez a törekvés örökszerűsége miatt világidegenné, a világiságból kiválóvá (szentté), átvezető középpontisága miatt pedig világfölötti hatalommá teszi a társadalomban a vallást és a köréje épülő intézményt, olyan tartalommá, amely e két fő ismertetőjegyére alapozva civilizációalkotó tényezővé válhat. Eddigi történelmi ismereteink szerint kivétel nélkül minden kultúrkör valamely nagy vallási hagyományra építkezik, nélkülük meg sem születhetett volna: az európai kultúrkör a kereszténységre, az iszlám kultúrkör a muzulmán vallásra, az indiai a hinduizmusnak nevezett, szellemileg egységes nagy vallási konglomerátumra, a kínai kultúrkör pedig a taoizmus, konfucianizmus és a mahájána buddhizmus egymást kiegészítő összhangjára.

A fogalmi tisztázás kedvéért itt egy kis kitérőt kell tennünk. A kultúrkör szó alatt – melyből összesen négy van – a legnagyobb szellemi egységet értem, melynek alrendszerei a civilizációk, így például a keresztény kultúrkör is több civilizációt tartalmaz: a bizáncit, az oroszt, a nyugatit, amelyből később levált az észak-amerikai és a latin-amerikai. A kínai kultúrkörben is külön alrendszert alkot a japán vagy a tibeti civilizáció például. A kultúrkör ugyanakkor mint összetett szellemi és anyagi megnyilatkozás maga is egy civilizáció, így a szövegkörnyezettől függően olykor magával a civilizáció szóval erre a komplex jelenségre utalok, s nem a kultúrkör egy adott alrendszerére. (A spengleri megkülönböztetés a kultúra és a civilizáció között ezekben a meghatározásokban nem játszik szerepet.)

A vallási tradicionalizmusnak megvannak a hátrányai is. A ragaszkodás a változatlansághoz és a középponti szerephez a kultúrkör és a civilizáció válságba kerülésekor komoly feszültségeket okozhat, az idő előrehaladásával egyre nagyobbakat, mígnem fenntarthatatlanná nem válik a vallás tradicionalizmusa és a jelenkor modernizmusa közötti feszültség. E világi változásokkal szembeszegülő merev hagyománytiszteletnek végül az lehet az eredménye, hogy a vallás mindinkább elidegenedik a dinamikus ütemben változó társadalmi valóságtól, olyannyira, hogy élhetetlenné lesz a hit, és idővel akár el is halhat.

Ez az állapot két jelenségről ismerhető föl: a vallás mindinkább hit nélküli szertartásos cselekménnyé szegényedik, s aki még ennek ellenére is kitart mellette, az gyakran lélektelenül teszi ezt, nem élő, hanem langymeleg vallásossággal. A szekularizáció oldaláról látva arról a nyilvánvaló tényről ismerhető föl a vallás haldoklása, hogy tömegesen hagyják el azt az emberek, mindinkább alábbhagy annak a társadalmat közösségé formálni képes összekötőereje, nem képes többé életértelmet, belső és külső célokat adni az embereknek, lehanyatlik a hatása alatt lévő társadalmat civilizációvá formáló szellemi dinamizmusa a maga sajátos gondolkodásmódjával, erkölcsrendjével és kultúrájával együtt.

Az előbbi jelenség azzal magyarázható, hogy a civilizációalkotó vallás kezdi elveszíteni a többség szemében az örököt, a túlit visszatükrözni képes tekintélyi szerepét, az utóbbi pedig azzal, hogy kivettetik társadalmat uraló középponti pozíciójából. Személyes tapasztalatból tudhatjuk, hogy miről van szó, hiszen a keresztény kultúrkörben ma is pontosan egy ilyen korban élünk.

A társadalom vallási és világi részének kettészakadását csak egy vallási forradalom vagy vallási reform szüntetheti meg, amelynek a megújult, adott esetben teljesen átértelmezett hitrendszere már harmonikusan illeszkedik a megváltozott társadalmi valósághoz és az új emberi igényekhez.

A vallási forradalom korszakalkotó változások elindítója: vagy teljesen megújítja az adott vallás által meghatározott kultúrkört, mint Indiában vagy Kínában történt, vagy civilizációváltást idéz elő az előző romjaira, e romok alapjaira ráépülve. Az utóbbira a példa a keresztény kultúrkör létrejötte a görög–római civilizáció romjain és alapjaira ráépülve.

A kisebb változásokat a vallási reform hajtja végre. Ennek is ugyanaz a célja, a hozzáidomulás a megváltozott társadalmi valósághoz és a velük jelentkező új emberi igényekhez, ám itt kisebb feszültséget kell leküzdeni lévén, hogy még kisebb az áthidalandó távolság a dinamikusan változó jelenkor és a változatlanságra törekvő vallás mozdulatlansága között. Ennek ellenére a vallási reform is mindig felbolygatja a civilizációt, akár vallásháborút is előidézhet, mint Európában a reformáció, az éles szellemi harc kibontakozása pedig elkerülhetetlenül a velejárója, mégsem okoz soha civilizációcserét vagy teljes civilizációs megújulást.

A Kr. e-i 6. század a vallási forradalmak időszaka volt szerte a világban, ekkor éltek Buddha, Mahavir, Konfuciusz, a zsidó próféták, az egyistenhitet felfedező görög filozófusok és talán Zarathusztra is, de a vallás legősibb szövegemlékei alapján valószínűbb, hogy a párszi vallás egy fontos reformere működhetett ekkor, maga a vallásalapító pedig valamikor az előző évezred közepe táján. Nyugaton, az ókori görögök és latinok körében később következik be a vallási forradalom, csak az 1. században, a kereszténység megjelenésekor. Ennek az oka az, hogy ekkor sikerül Jézus zsidó szeretetvallására és annak Szent Pál-i értelmezésére (teológiájára) hagyatkozva létrehozni a termékeny szintézist a görög filozófusok és a zsidó próféták tanai között, amelyek még a Kr. e-i 6. századból, az úgynevezett tengelykorszakból eredeztethetők. Ugyanez a magyarázat a legutolsó nagy vallási forradalom, az iszlám kései kialakulására is a Kr. u-i 7 században, hiszen itt is meg kellett érnie a közegnek arra, hogy a szemita arab gondolkodásmód dominanciájával létrejöhessen az új arab prófétai vallás szintézise a keresztény (benne a görög és a zsidó), valamint a perzsa látásmóddal, amelyek addigra mind kitörölhetetlen szellemi nyomot hagytak az iszlám szülőföldjén, a Közel-Keleten.

Kialakulása óta a kereszténység már két jelentős belső vallási reformon is áthaladt: a negyedik században, amikor államvallássá vált és a 16. században, a reformáció idején. Mindkét esetben több száz éves késés mutatkozik a dinamikus társadalmi átalakulás kezdete és a vallási reform végrehajtása között.

Maradjunk csak a keresztény példáknál! Ha Róma alapításának föltételezett időpontját és a görög gyarmatosítás kezdetét, a Kr. e-i 8. századot vesszük alapul, akkor 8 évszázadra volt szükség, hogy megszülessen a hellén és római ember antropocenrikus világlátásához és abból fakadó szellemi igényeihez illeszkedő, emberközpontú egyistenhívő vallás, a kereszténység. Csaknem négy évszázad az időhatár a római principátus, az egyeduralkodó császári hatalom kialakulásától az egyeduralkodó hitrendszer, az államvallássá váló kereszténység vallási reformja megszilárdulásáig. A kereszténység második, újkorban lezajló vallási reformja esetében is évszázadok választották el egymástól a társadalmi átalakulást a vallásitól: Európa nyugati felén már a középkorban, a 11. században elindult a dinamikus gazdasági, társadalmi, kulturális átalakulás, de a miattuk szükségessé vált vallási reformra, a reformációra egészen a 16. századig kellett várni.

Ha pedig azt nézzük, hogy mennyi időre volt szükség, hogy kialakuljon a görög–római civilizációt egyesítő Római Birodalom romjain és alapjaira ráépülve az új keresztény kultúrkör, az európai civilizáció, akkor hat évszázadot kell megjelölni, ennyit idő telt el ugyanis Jézus és Szent Pál működésétől a (krisztusszerűen) két pólusra, nyugatira (latinra) és keletire (görögre, bizáncira) oszló európai civilizáció határozott alakot öltéséig a VII. század első felében.