Vallási forradalmak (II.)

Az igaz forradalom mindig a szellemi színtérből kiindulva támad fel. Csak a forradalom kezdetpontjává és cselekvésre ösztönző állandó forrásává tett szellemi mozgatóerő képes mélyrehatóan és tartósan átalakítani a társadalmat. Ez kétirányú folyamat: egyrészt (mindig az örök tükrében) a szellemi színtér, a gondolkodásmód és a világlátás hozzáalakítása az idő előrehaladásával törvényszeren bekövetkező világi változásokhoz, másrészt a világi színtér, az életmód és a társadalomalkotó szerkezet hozzáalakítása az (az örököt más pozícióból visszatükröző) új vallási hithez.

Az újkori forradalmak is ilyen a szellemi színtérből kiinduló és mozgatott mélyreható átalakítási kísérletek voltak, lényegében ugyanúgy működtek, mint a vallási forradalmak azzal a nagyon fontos különbséggel, hogy nekik a szellemi mozgósító erőként ható új vallási tant valamely új forradalmi ideológiával kellett megpróbálniuk helyettesíteni. A szellemi színtéren azonban nem létezik nagyobb mozgósító erő az embert a maga legmélyebb valójában megérintő vallási hitnél. Emiatt, a mozgósító erőt megszerzendő hajlanak a modernitás korának a klasszikus forradalmai, de a modernitás utáni kor posztmodern forradalmai is arra, hogy egy világi, isten nélküli vallás mintájára építsék fel magukat, az Európából jövő klasszikus forradalmak elsősorban a kereszténység és a judaizmus, a posztmodern forradalmak pedig a gnosztikus vallási irányzatok mintájára. A totalitárius irányultságú, politikai vallásokat létrehozó forradalmaknak, mint amilyen a bolsevizmus és a nácizmus volt, ez a legfőbb ismertetőjegyük. Ha kisebb mértékben is, a polgári–nemzeti forradalmak is hordozták ezeket a jellemzőket, bár az utóbbiaknál a meghatározó törekvés mégis a forradalom általános feladatának a teljesítése volt, a társadalom szellemi és világi színterének a hozzáalakítása az idővel bekövetkezett változásokhoz, amelyek miatt már áthidalhatatlanul nagynak látszott a szakadék a régmúlt önmagát konzerválni igyekvő rendszere és a jelenkor valósága között. Ez a magyarázata a polgári–nemzeti forradalmak egyház- és vallásellenességének, hiszen részben a vallás eredendő tradicionalista hozzáállása miatt, részben pedig saját kiemelt pozíciója megőrzése érdekében a keresztény egyház ezen szükségszerűnek látszó társadalmi átalakulások kerékkötőjének bizonyult.

AZ ŐSTÁRSADALMAK VALLÁSI FORRADALMAI

Szellemi mozgósító erő nélkül nincs forradalom. Így lehetett ez már az ősember idejében, a vadásztársadalmak korában is, de az akkor végbement vallási forradalmakról semmit sem tudhatunk csak a gyér tárgyi emlékekből, a régészeti leletekből következtethetünk megtörténésükre, például a temetkezési szokások megváltozásáról vagy a barlangrajzok megjelenéséről. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy az őskor emberének is volt vallása, ami egy mágikus, a szellemi, lelki és a világi tartalmak között összefüggést kereső értelemkeresés lehetett. Sokféle megnyilatkozást ölthetett ez a hit attól függően, hogy az őskor embere éppen miben látta meg az ok-okozati kapcsolatot, a totemizmustól (állatszellem-törzs) kezdve, a mana-hiten (életerő-ember) vagy az animizmuson (lélek-élőlény) át egészen az ősmonoteizmusig (szellem-életerő-világ) és a mágiáig (szellem-életerő-ember). A 19. században a vallástudósok között ádáz vita zajlott, hogy a fölsoroltak közül melyik volt a legősibb vallási forma, de ez a fejlődéselméletet a vallásra rávetítő téves nézőpont nemcsak, hogy eltorzítva láttatja a vallástörténetet, hanem ráadásul a hitrendszereket ostoba módon fejletlenekre, fejlettebbekre és legfejlettebbre osztja.

Nincs létjogosultsága ennek a megkülönböztetésnek. A letelepedett, földművelésre és állattenyésztésre áttért ember hitrendszere nem fejlettebb szakaszba lépett a mellettük élő vadászó törzsek vallásával összehasonlítva, hanem hitük egyszerűen, a maga vallási forradalmain és reformjain áthaladva, a túlival, az örökkel való kapcsolattartásában új pozíciót elfoglalva másmilyenné lett, hozzáidomult a megváltozott életmód új társadalmi valóságához. A neolitikum emberének az élete a természettől, a termény beérésétől és jószágaik szaporodásától függött, ezért vallásuk is ebbéli kötődésüket fejezte ki: a természeti ciklusokhoz kötötték a vallási ünnepeiket, a természet pusztító és éltető erőit pedig megszemélyesítve istenekként tisztelték.

A megszemélyesítés alatt itt nem azt kell érteni, hogy embernek képzeltél el azt, ami nem emberi, hanem azt, hogy kapcsolatba lépve vele önmagukhoz hasonlóként élték, tapasztalták meg azt adott erőt. A megszemélyesítés tehát itt nem elgondolást, elképzelést, hanem megélést jelent.

Azt is tudni kell, hogy nem volt még a maihoz hasonlítható rendszerezett, racionalisztikus vallási tanításuk, hitüket mítoszaikban fejezték ki, a mítoszok pedig nem vizsgálhatók a mai racionális gondolkodásmód szabályai szerint. A mítoszra is érvényes, hogy megérteni azokat a racionális gondolkodás félretéve csak megélve lehet.

AZ ŐSCIVILILIZÁCIÓK VALLÁSI FORRADALMAI

Az újabb korszakváltó lépést, a civilizáció megszületését, az első államok létrejöttét az istenkirályokról és papkirályokról szóló nézetrendszer kialakulása követte, aminek az egész vallás alárendelődött. (Némi történelmi fáziskéséssel valami hasonló alakult ki az amerikai civilizációk, a maják, az aztékok, az inkák körében is.) Egyiptomban az államot megjelenítő istenkirály, a sumér városállamokban pedig a papkirály volt az összekötő kapocs a közösség és az isteni akarat, valamint az isteni rend között. Emiatt voltak képesek ezek a társadalmak olyan, az egész közösséget egy emberként mozgósító elképesztő teljesítményekre, mint amilyen a piramisépítés: az istenkirály parancsa isteni parancsként hangzott.

Az őscivilizációk gondolkodásmódja szerint két módon valósulhatott meg a kapcsolattartás az isteni, égi világgal: az istenek fia istenkirályként közéjük születve vagy leereszkedett az emberek közé az égi magasságból, vagy a neki megépített templomba az isteni jelenlét költözött le mint a maga világi házába, ahol tetszésének kedves szolgájával, a kiválasztott emberrel, a papkirállyal tartotta a közvetlen kapcsolatot. Isteni igényeit a templom kiszolgáló személyzete, a papság elégítette ki élén a legfőbb isteni szolgával, a főpappal, aki e kivételes szerepénél fogva a templomállam feje. Mint papkirály ő nemcsak a templom legelső szolgája, akinek egyedül van bejárása a szentek szentjébe, ahol isten világi jelenléte összpontosul, hanem e kiváltságos (szentemberi) helyzetéből kifolyólag ő az isten szócsöve, az isteni akarat kinyilvánítója is. Az isten legfőbb szolgája emiatt az emberek legfőbb ura, akinek a szava az élő isten szava.

Az istenkirály az égből leküldött, a papkirály az emberek közül kiválasztott, erre a szent és a világi kapcsolattartás lehetőségéről szóló két gondolatra alapozódnak az őscivilizációk vallási elképzeléseitől messze eltávolodott jelenkori hitrendszerek is. Ez a szentség kétféle megnyilatkozásmódja: a pap az isteni küldetésre kiválasztott személy, akit az istenek mintegy kiemelnek a világból, az emberi közösségből és mint kapcsolattartót beemelnek a maguk isteni világába. Ennek ellentétpárjaként a fáraó, az istenkirály az isten emberi alakban történő megtestesülése, aki isteni származásánál fogva számít szentnek, az isteni szférához tartozónak itt a világban. A két szentségtípus közötti ellentétpári szerep abban is megmutatkozik, hogy az égből, az istenvilágból a fáraóval az isteni rend ereszkedik le a világba, az emberek közé, az állam fejeként ennek az isteni rendnek a megtestesítője magának az istenkirálynak, a fáraónak, Ré (a Nap) fiának az élő személye, aki uralkodó tetteivel, parancsaival, ítélkezésével ennek az isteni rendnek a világi akaratközvetítője. Emiatt mindenkinek kérdezés nélkül alá kellene rendelnie magát ennek az istenkirályi akaratnak, különben a sivatag istenének, Széthnek a kaotikus világa uralja el Egyiptomot, a két királyság földjét. A kiválasztott, a papkirály vele szemben az égiek akaratának, isten szavának a közvetítője Mezopotámiában, Sumérban és Babilonban is, aki uralkodói szavával, parancsaival az örök isteni rendet valósítja meg a mindig változó világban, amely e nélkül az eligazító szó nélkül káoszba zuhanna, amint azt mindenkor meg kellett élniük, ha a sivatag felől érkező vad népek ideiglenesen megdöntötték a papkirályi hatalmat a Folyamközben.

AZ ŐSCIVILIZÁCIÓK VÁLSÁGA

Az őscivilizációkban vallási forradalmuk gondolkodásmódja szerint az uralkodóra úgy tekintettek, mint istenkirályra vagy mint papkirályra, azaz úgy, mint világi trónusán ülő átvezető középpontra a világon túli régió istenvilága és a változó világ között és mint olyan világban élő emberre, aki kivételes (világiból kiemelt, azaz szent) személyében az örököt tükrözte vissza és jelenítette meg a mindig változóban.

A vallási forradalomnak ez az alapgondolata azonban nem volt örökké fenntartható. A világ átalakulásával az uralkodóra először csak az őt hozzájuk hasonló, esendő embernek megismerő szűkebb környezete, majd idővel a nép is mindinkább úgy néz, mint egy közülük való, nagyhatalmú halandóra. Ez Egyiptomban és Sumérban is súlyos válságba juttatja az államot.

A Nílus-menti ősbirodalomban a vallási forradalom e közvetítői szerep kiiktatásával ment végbe, szertartásaikkal és szent tudományukkal mindinkább a papok vették át a közvetítői szerepet az egyik oldalról a közösség és az ember, a másik oldalról az istenek akarata és az isteni rend között. A Folyamközben, Mezopotámiában ezzel ellentétes folyamatok mennek végbe, a templom szerepe mindinkább visszaszorul, ami az uralkodó szerepének a megváltozásához vezet, a papkirály mindinkább istenkirályi szerepben kezd el tündökölni, ami megnöveli a hatalmát és kibővíti a hatáskörét.

Az elindult társadalmi átalakulást fölgyorsítja és véglegessé teszi a kívülről jött, erőszakos hatás. Új, rettenetes hadi erővel támadó népek tűnnek föl a történelem színpadán az időszámításunk előtti 2. évezredben, a szemiták és az indoeurópaiak, akik átrajzolják a változhatatlannak hitt ősi politikai rendet, s véghezviszik a lehetetlennek tűnőt, még a papkirályok és az istenkirályok földjét, a sumérek és az egyiptomiak országait is meghódítják. Ezek a legyőzöttek civilizációs vívmányait átvevő népek visszavonhatatlanul átalakítják a Folyamközben és a Nílus mellett élő társadalmak gondolkodásmódját, s ez abban az időben, amikor még minden szellemi megnyilatkozás szigorúan a vallás keretén belül létezett, elsősorban a vallási látásmód megváltozását jelentette. Az egyébként is már ezer sebből vérző istenkirályi és papkirályi intézménybe vetett hit a szégyenletes katonai vereség után végleg elveszíti minden eszmei támpontját.