Vallási forradalmak (IV.)

Egyiptomban az istenvilág és az embervilág közötti közvetítés szerepe a Kr. e-i harmadik évezred második felében az istenkirályoktól fokozatosan átkerül a papok kezébe. A főpapra úgy kezdtek el tekinteni, mint aki helyettesíti a királyt kultikus tevékenysége végzésében. A Kr. e-i második évezredben, a középbirodalom és az újbirodalom idején a fáraó elsődlegesen már világi uralkodónak, az állam fejének számít, többé nem az a kulcsszereplő, akin az istenekkel fenntartott viszony áll vagy bukik. E küldetés terhe és a vele járó tekintélyi szerep az Ámon papságra és a többi papi rendre ruházódik át.

Az ellentétes oldalnak ugyanaz a ráépülése, ami a mezopotámiai papkirályt istenkirályként a bölcsesség szóbeli közvetítőjévé, törvényhozóvá tette, az egyiptomi papokat az isteni titok ismerőjévé avatta, azaz egyfajta pót-istenkirályi szerepbe emelte. A kimondott isteni szónak, ami a lény lényegi magvát fejezi ki, teremtőerőt tulajdonítottak az egyiptomi papi fölfogásban. Ha az isten néven nevezi a szívében (a tudatközpontjában) megszületett gondolati alakot, akkor az a valóságba lép. Ptahot, Memphisz Istenét, az újbirodalom idején erre a gondolatra épülve tekintették a kezdetpont ősistenének, aki szavával az összes többi istent életre hívta. Ugyanezt a gondolatot visszhangozzák Ré napisten teremtőerői is, amelyek a szia (megismerés, mindentudás) és a hu (teremtő szó, akarat). A papok hite szerint valósággá lesz, életre kel az, aminek a lényegét a gondolkodó lény fölismeri a szívében, tudata középpontjában, ott tehát, ahol a gondolat születik – nem az eszével tehát.

Az istenekkel való kapcsolattarás szerepének a papokra való átruházódásával az egyiptomi papok isteni titkok ismerőivé, a tudás őrzőivé váltak, aki titokismerőként, a teremtői szavak, a titkos nevek kimondóiként még az isteneket is befolyásolni képes varázserővel bírtak, ám ettől is sokkal többek voltak ők a társadalom szemében, az egyiptomiak számára a legértékesebb tudással és legnagyobb hatalommal szintén ők rendelkeztek, a túlvilágba való átvezetés tudománya és a halál utáni élet is az ő féltve őrzött tudásbirtokuk volt. A kezdetponton, a teremtő szón át-látva ugyanis a pap, és senki más, az öröklét isteni világába is betekintést nyerhetett. Ezt a rettenetes hatalmat és páratlan tudást csakis hosszú évek tanulásával és beavatások sorozatával lehetett megszerezni, ahol az állandó ismételgetéssel való tanulás az általános tudnivalókba vezetett be, a beavatások pedig az isteni titkok egyedül személyesen, legbelül megélhető mélységeibe.

A kapcsolattartói szerepkör rájuk való átruházódásával a papi réteg egy titokőrző zárt kaszttá változott. A nyitott mezopotámiai templomokkal szemben, amelyek mint politikai, gazdasági és kultikus centrumok a társadalom emberektől nyüzsgő központi életterét jelentették, az egyiptomi templomok magas falakkal őrzött, zárt kultikus központok voltak, ahol a papok fő feladata az isten földi megjelenésének, az istenszobornak az ellátása volt és természetesen a titkok megismerése. Ezt fejezte ki az egyiptomi templom építészeti filozófiája is. Ezek a turisták által ma is látogatott monumentális építmények, amelyek kivétel nélkül az újbirodalom idejéből maradtak ránk, kőformában megörökítve a teremtés szigetét jelenítették meg. Központi helyük, a szentély az istenszoborral és az oltárral – a legmélyebb titok helye – szintén egy sötét, fénytelen, zárt helyiség volt.

A közvetítői szerep áthelyeződése a szentségi szerep tekintetében másodlagos fontosságúvá váló szereplők kapcsolattartási módszerét is átalakítja. A babilóniai papok, a mágusok, az imától az elmélkedés felé fordulnak, a fő kutatási területük ezután az lesz, ami eredetileg az egyiptomi társaiké volt: az égből leereszkedő világrend megismerése. Az égi rendet a csillagokban és a bolygók járásában fedezik föl, és annak a leereszkedésére úgy tekintenek, hogy az, ami fönt, a csillagok között történik, annak lent, a földön is be kell következnie. A káldeus csillagvizsgálók erre a hitre alapozva fejlesztették ki az asztrológia, a jövőbe látás tudományát.

Egyiptomban a kapcsolattartási szerepek cseréje az uralkodói képet alakítja át, az eredetileg az égi rendet megtestesítő passzív szereplő, a társadalmat az egyetlen nagy közösségi célnak, a piramisépítésnek alárendelő istenkirály mindinkább a mezopotámiai papkirályokra hasonlít. Ennek a jegyében az isteni akarat, az isteni hatalom közvetítőjeként kezd a fáraó magára tekintetni és rá a nép. E szerepét leginkább a katonai erővel, a hódításokkal lehetett alátámasztani. Ennek a jegyében lassan abbamaradnak az egész társadalmat megmozgató piramisépítkezések, s helyükbe a hódítások lépnek. A fáraó az égi rend, a maat megszemélyesítőjéből katonai vezetővé, piramisépítőből templomépítővé válik. Az újbirodalomban, a romjaikban ma is fenséges monumentális templomok létrehozásának az idején és a nagy hódítások korában teljesedik be a kapcsolattartási szerepeknek ez az átrendeződése.

Ehnaton elbukott vallási reformja

Ekkorra az Ámon-papság már a fáraóval fölérő hatalommal rendelkezett. Ez váltotta ki Ehnaton vallási reformját, a papok isteneit lekicsinylő fáraó ugyanis a régi királyi szerep visszaszerzéséről álmodozott.

Ehnaton vallási reformjáról úgy szokás beszélni, mint az egyistenhit bevezetésének első kísérletéről, tehát mint egy korát meghaladó, előremutató vallási célkitűzésről. Ez az Egyiptomra rengeteg szenvedést hozó kísérlet azonban a múltba visszatérni kívánó restaurálási szándékként is értelmezhető, amely arra törekedett az erőszaktól sem visszariadva, hogy a papok hatalmát visszaszorítva visszaadja a fáraónak az istenkirályi közvetítői szerepet, amit egy évezreddel előtte élvezett. Emiatt volt szüksége e vallási mozgalomnak egy a napkorongban megtestesülő absztrakt, elvont, a többi isten hatalmát elhomályosító istenségre, akivel egyedül a fáraó, az istenkirály tarthatta a közvetlen kapcsolatot. (A nap kultusza mindig is a fáraó személyéhez kapcsolódott.) A múltba visszavágyódva paradox módon azonban olyan vallási törekvéseknek is teret adott ez a hamvába hullt kísérlet, amik csaknem ezer évvel később válhattak uralkodó jeggyé a prófétai hitrendszerekben. Ekkor lesz meghatározó vallási törekvéssé a henoteizmus átlényegülése monoteizmussá, ami kezdetben még nem a többi isten létének a tagadását jelentette, csupán azt, hogy az állam istene, azaz a mi népünk istene hatalmasabb a többi nép és állam istenénél. Nem valószínű, hogy Ehnaton egy olyan zseni lett volna, aki ezer évvel meghaladta volna a korát, sokkal valószínűbb, hogy a fáraók régi hatalmának a visszaállításáról álmodozó restaurátor volt, aki paradox módon visszatérési igyekezetében olyan vallási eszméket fogalmazott meg, s tett magáévá legszűkebb környezetével együtt – naphimnuszából erre következtethetünk –, amik ezer évvel később válhattak csak uralkodó nézetekké.

A papok közvetítői hatalmát az istenek felé, ami a nép fölötti hatalmat is biztosította számára, Ehnaton csak úgy semlegesíthette, hogy magát teszi meg a legfontosabb istennek kinevezett Aton egyetlen közvetítőjévé, azaz istenkirályként papkirályi szerepkör ellátójává nevezi ki magát.

Ezzel kísérlete előképévé, egyúttal antikrisztusi mintájává vált annak a műnek, amit ezerháromszáz évvel később Jézus teljesített be, aki Messiás-Királyként messiás-főpapi szerepet vállalt, kereszthalálával helyettesítő áldozatot hajtott végre ahhoz, hogy megalapíthassa Isten Királyságát, ami nem e világból való. (Ehnaton kísérlete azért volt antikrisztusi minta, mert a világban kívánta megvalósítani az ideális, isteni államot, társadalmat, amely kizárólag csak a világ végén valósulhat meg. Ez pedig szó szerint azt jelenti, hogy magában a világban sohasem létezhet ideális társadalom, csak a feléje való törekvés.) A kereszten az elítélésének okát jelző feliraton azt írta, a zsidók királya, ami végtére is, szellemi-vallási szempontból igaz volt, itt azonban mégsem egy Messiás-Király ült a trónján, hanem éppen a messiás-főpapi áldozat, a megváltás műve zajlott keresztre szegezetten pontosan abban az időpontban, amikor az egyiptomi szabadulásra emlékezve a zsidók feláldozták a húsvéti bárányt. És abban az üdvtörténeti kulcspillanatban, amikor a Messiás-Főpapként életét adó Messiás-Király istenhalála bekövetkezett, akkor e visszafordító üdvtörténeti pillanatban a megváltás átvezető középpontjává, kapujává vált az Isten Királyságába való belépésnek.

Ehnaton kísérlete azért volt eleve kudarcra ítélve, mert a világban akarta megalkotni a maga vezetése alatt ezt az isteni királyságot. Ezt az ideális országot még az új fővárosában, Amarnában sem sikerült megalkotni, nemhogy Egyiptom-szerte, amelyen nem utolsósorban a hatalmukat féltő, lázadásra bujtogató papok miatt nagy fölfordulás lett úrrá. Halála után vallási reformkísérlete is a sírba hullt, amelynek az ideális földi állam létrehozását vágyó alapvető tévedése ellenére is voltak ámulatba ejtő eredményei. Ilyen például Ehnaton fáraó Atonnak írt gyönyörűséges himnusza és ide sorolható az amarnai művészeti alkotások törekvése az emberben látott isteni ábrázolására. Ennek a törekvésnek a ránk maradt mintapéldája az egyetemes művészettörténet egyik legkiemelkedőbb alkotása, Nofertiti mellszobra.

A lukszori templom

Nefertiti mellszobra