A középkori arab orvosok ismeretei

Ez abban az időben ment végbe, amikor az európai orvostudomány – különböző béklyók hatására – nem tudott kimozdulni a holtpontról. Az arab orvosok, orvostudomány, gyógyászat jelentős tudást, gyakorlati ismeretet halmozott fel a különböző civilizációk elméleti ismereteire alapozva, amelyek a mai orvoslás egyik gyökerét képezik.

Az elméleti tudás mellett azonban más úton is fejlődött az iszlám gyógyászat. Az arabok a 10. század elején bevezettek egy „általános” egészségügyi ellátást, azaz birodalom szerte, a nagyobb városokban kórházakat nyitottak, ahol képzett orvosok dolgoztak. A hippokratészi etikaszellem értelmében, ezekben a muszlim kórházakban az akkori multikulturális világ minden más vallású betegét is ellátták. A sok beteg gyógyítása lehetőséget nyitott a tapasztalati ismeretek bővülésére és a tudáscserére. Ez lett a másik gyökere az arab-iszlám orvoslás fejlődésének, és ez vezetett a széleskörű, használható gyakorlati eredmények sokaságához, valamint ezen ismeretek rendszerezéséhez.

A középkori arab-iszlám orvosi irodalom igen széleskörű volt. Az általános jellegű orvosi munkák mellet számos egyéb szakirodalom állt a tanulni vágyók előtt, pl. enciklopédikus jellegű orvosi művek, csak egy betegségre összpontosító szakkönyvek, gyógyszereket, gyógynövényeket ismertető munkák stb. A középkori arab-iszlám világ jövendőbeli orvosainak volt mihez nyúlniuk. Ezeknek a műveknek csupán egy töredéke került át az európai orvosi szakirodalomba.

Az orvoslás terén is alkotó első jelentős személy a IX.-X. század fordulóján élt Abu Bakr Muhammad ibn Zakarijja ar-Rázi vagy egyszerűbben Rhazes volt, akiről a sorozat előző részében már részletesebben írtam. Róla még csak annyit ismertetnék, hogy aggastyán korára megvakult. Kortársai ezt büntetésként értelmezték, hiszen úgy tartották, túl mélyen látott bele a teremtés titkaiba, annyira, amennyire nem lett volna szabad. Az ő nyomdokaiban számos híres orvos, gyógyító, gyógyszerész haladt, akik nem csak a testi, hanem a lelki bajok diagnosztizálásán és gyógyításán is fáradoztak.

Rhazes után, egy évszázaddal később, a X.-XI. század fordulóján élt a sebészet atyjaként elnevezett  Abu al-Kászim al-Zahrawi (latinos formában Abulcasis). A muszlimok lakta Andalúziában tevékenykedett, vagyis a mór Spanyolországban élt, a córdobai kalifák udvari orvosaként. Kitáb al-Taszríf című munkája 30 részből álló orvosi enciklopédia. Érdeklődése az orvoslás szinte minden területére kiterjedt. Ő is alkalmazott a műtéti beavatkozásoknál érzéstelenítést, továbbá ügyelt a fertőtlenítésre is. Úttörőnek számított az új sebészeti eljárások alkalmazásában és az új sebészeti műszerek bevezetése területén. Abulcasis munkája, összegyűjtött tapasztalata és szaktudása a tolmácsok toledói iskolája által, Cremonai Gerard révén jutott át az európai sebészeti elméletbe, majd gyakorlatba. Abu al-Kászim al-Zahrawi hangsúlyozta elsőként az anatómia fontosságát a hozzáértő sebészeti beavatkozásoknál: "....Aki tehát ezt (a sebészetet) akarja gyakorolni, annak először az anatómiával kell megismerkednie [...] el kell sajátítania a csontok, idegek, izmok ismeretét [....].".Ő azonosította a hemofília örökletes tulajdonságát. Fontosnak tartotta az egyedi esetek megfigyelését, valamint a minél pontosabb diagnózis felállítását. A jó orvos-beteg viszony kialakítását a gyógyulás alapjának tartotta, és arra tanította diákjait, hogy minden beteget a társadalmi, vagyoni helyzetétől függetlenül, ugyanolyan odafigyeléssel lássanak el.

Ibn al Bajtár orvos, gyógyszerész és botanikus a XII.-XIII. században munkálkodott. Életútja a spanyolországi Sevillából indult. Később É-Afrika, Kis-Ázsia majd végül Szíria területén élt. Fő érdeme a középkori arab-iszlám orvosi-gyógyszerészeti ismeretek rendszerezése volt. Számos művet írt. A legismertebb a „Kitab al-Gami”. Ebben nemcsak a gyógynövényeket nevezi meg, hanem a belőlük nyert gyógyszerekről is beszámol. Nem csak rendszerezte a leírt tudást, hanem igyekezett le is ellenőrizni azt. Évekig utazott a mór Spanyolországban, Észak-Afrikában és Kis-Ázsiában, hogy meggyőződjön a leírt növények és a belőlük készült gyógyszerek hatékonyságáról. Az arab-iszlám orvoslás alapját is a megelőzés, ezen belül a táplálkozástudomány alkotta. Ibn al Bajtár könyve átvette a Rhazes tollából származó mű jelentős részét, melynek c. A táplálékok haszna és ártalmaik elhárítása (a forrást is feltüntetve). Ibn al-Bajtár nem csak az Arab Birodalom területén volt a gyógynövénygyógyászat legfőbb szaktekintélye, hanem a középkori Európában is ismerték a munkásságát. Igen jelentősek még Ibn al-Bajtár állatorvostani értekezései is.

Ibn an-Nafísz a XIII. században volt praktizáló orvos. William Harvey előtt fedezte fel a vér keringését. Az írásaiban 1924-ben fedezték fel a következő leírást, amelyben a tüdővel kapcsolatos véráramlás módját mutatja be, miszerint: „a szív jobb oldali kamrájából a tüdőkön keresztüláramló vér a bal oldaliba áramlik”. Az orvostudományon kívül Ibn an-Nafísz jogtudományt, irodalmat és teológiát tanult. Jogi ismeretei következtében orvos-szakértőként is dolgozott.

Avicenna (Abu Ali al-Huszajn bin Abdallah ibn Szína, élt: 970-1037) minden bizonnyal a középkori arab orvoslás legismertebb képviselője a nyugati, európai világban. Legjelentősebb művét, a Kánont (al-Kánún fí Tíb = Az orvoslás törvénye) már 1279-ben lefordították héberre, később pedig latinra. E könyvet az újkor kezdetén még számos európai orvosi karon forgatták alapműként. Orvosi írásaiban fontos szerepet kaptak az egészségvédelmi útmutatások: étrendek, tornagyakorlatok, pihenés. A lélektani állapotokra is felhívta a figyelmet, amelyeket összefüggésbe hozott a testi egészséggel. Perzsiában Avicenna tudása a mai napig él a népi gyógyászat praktikáiban. Sokrétű érdeklődése kiterjedt a szülészeti, csecsemőgondozási, nőgyógyászati problémákra. Nem csak orvos volt, hanem polihisztor (filozófus, teológus, költő) is. Foglalkozott az alvászavarokkal, az epilepsziával, az emlékezetzavarokkal. A memóriateljesítmény javítására tömjént ajánlott: "Jót tesz az elmének és erősíti azt". A mai, modern orvoslás megvizsgálta ezt a „receptet” és a laboratóriumi patkányokon végzett kutatásokkal kimutatták, hogy a tömjén és a méz keveréke valóban pozitív hatással van az emlékezetre. Sokrétű művében kitért többek között a sebészetre, az égési sérülések kezelésére, a fertőző betegségekre, de foglalkozott az ellenmérgek témájával is.

A leírtakból kiderül, az arab-iszlám orvostudományt nem kötötték gúzsba a vallási előírások. A keresztény vallás szigorú előírásaival szemben az arab orvosok szabadon tanulmányozhatták az emberi test felépítését, és eközben felhasználták az ókori európai, valamint a kínai, hindu és egyiptomi orvoslás hagyományait. Az elméleti ismereteket a gyakorlatban is leellenőrizték. A kórházakban nem csak ápolták a betegeket, hanem itt képezték ki a leendő orvosokat is, ugyanis külön oktatói termek, könyvtárak és gyógyszertárak is működtek a kórházak keretein belül. Fontos még kiemelni, hogy nem csak a test, a szervek betegségeit igyekeztek felismerni és gyógyítani, hanem a lélekre is odafigyeltek. Ennek tudható be az, hogy az elme- és lélekgyógyászat terén is jelentős eredményeket értek el.