A közvetítők nélküli vallások

Ez az új módszer is visszaállította az istenkirályi szerep tekintélyét, és ez is megfosztotta a papságot az istenekkel való kapcsolattartás monopóliumától, de egészen más eszközzel, sokkal bátrabban és radikálisabban lépett föl ellenük, mint a többi egyiptomi isten hatalmát megkérdőjelező Ehnaton, mégis sokkal békésebben, erőszak alkalmazása nélkül.

A világtörténelmet az új szellemi alapokból kiindulva lényegében átalakító vallási forradalmak időszaka a Karl Jaspers által tengelykorszaknak nevezett időkeretben zajlott le Kr.e. 800 és Kr.e. 200 között. Ekkor jött létre a világ vallási térképét mai is meghatározó üdvtanok többsége. A hitrendszerek világában Buddha, Mahavir, Lao-ce, Konfuciusz, Illés, Izaiás, Jeremiás és a többi zsidó próféta, a bölcselet világában Szókratész, Platón, Arisztotelész és a többi görög filozófus összemérhetetlenül jelentősebb történelemalakítók voltak, mint az ugyanebben az időszakban élt világhódító uralkodók az asszír királyoktól a perzsa nagykirályokon át Nagy Sándorig, Csandraguptáig és Csin Si Huang-ti császárig, habár nem volt világi hatalmuk, sőt többüknek az életével kellett fizetnie azért, mert gyökeresen másként mertek tanítani és gondolkodni a valóságról, valamint az embert boldogító életcélról, mint ami addig elfogadott volt. Ennek az oka az, hogy a változások mindig a szellemi dimenzióban, a gondolkodás szférájában indulnak el, a világi hatalom ehhez már csak viszonyulni tud, miután az új eszmék erőteljes társadalmi hatása miatt már nem maradhat közömbös. Ezután vagy elfogadja a vallási forradalom új gondolkodás- és cselekvésmódját, vagy erőszakkal megpróbálja elfojtani azt.

A világi hatalomnak az új vallási irányzattal negatív vagy pozitív viszonyt kiépítő beavatkozása az adott vallási szervezet számára hatalmas kihívást jelent, őt is válaszlépésre kényszeríti ez az új helyzet. Ha ugyanis ellenséges vele szemben a világi hatalom, akkor azt kell megtanulnia, hogy miként maradhat fenn valahogy az üldözés közegében, lásd a Római Birodalomban időnként és helyenként erőteljesen fellángoló keresztényüldözéseket, ha viszont elfogadja őt és szövetséget köt vele a világi hatalom, lásd a konstantini fordulatot, akkor pedig azt kell megtanulnia, hogy miként őrizheti meg az igaz hitet, a hiteles vallási tant és életmódot a hatalomközeliség új pozíciójában őt elkerülhetetlenül megkísértő világiassá válástól.

A tengelykorszak vallási fordulatának az átvezető középpontja történelmi szempontból a Kr. előtti VI. századra tehető. Valószínűleg ekkor élt a tengelykorszak legjelentősebb személyisége, a Buddha néven ismertté vált Gautama Sziddhártha. Ehhez hozzátehetjük, hogy a vallási forradalmat előidéző kulcsfontosságú események a Karl Jaspers által megadott tág időhatár középső harmadában, a Kr. e. 600 és Kr. e. 400 közötti időszakban mennek végbe. A legtöbbek által képviselt nézet szerint ekkor élt ugyanis Buddha mellett Mahavir, Konfuciusz, Lao-ce, s talán egy Zarathusztra néven emlegetett fontos perzsa vallási reformátor is. A hagyomány szerint tehát a nagy keleti vallásalapítók többsége ebbe a világlátást teljesen átformáló két századba helyezhető. Az egyistenhit kialakulására nézve is ezek a meghatározó századok, ez ugyanis a zsidók babiloni fogságának az időszaka, amikor az elhurcolt júdeai papok és írástudók megalkotják a Jahve világhatalmára alapozott zsidó egyistenhit teológia alapjait. (Korábban legföljebb júdeai henoteizmusról beszélhettünk, amely a zsidó állam és nép istenét, Jahvét, elébe helyezte a környező államok és népek isteneinek.) Ekkor tevékenykedett Izaiás, Jeremiás, Ezékiel, Ezdrás; ekkor épült fel a második templom és emelkednek föl újból a szent városnak, Jeruzsálemnek a falai, és ami legalább ennyire fontos, ekkor valamikor öntik írásos formába a Tórát, a zsidó vallás szentkönyvét. A görög szellemi életben is ez a század a fordulópont, a mítoszi gondolkodást elhagyva a milétoszi természetbölcselőkkel ekkor születik meg a filozófia, az ókor meghatározó szellemi diszciplínája a hellének és a rómaiak körében.

Hamvas Béla Az öt géniusz című esszéjében azt is megkísérli megvilágítani, hogy mi volt az a lényegi fordulat, ami az emberi gondolkodást ekkor visszavonhatatlanul átalakította: szerinte a Kr. e. 600-at követő időszakban a közösségi üdvöt – ami az archaikus kor üdvelképzelése volt – fölváltja a személyes üdv elérésének a célkitűzése. A modernitás építményének az alapja, az individuális, egyéni látásmód tehát – ami ekkor még csak egy vallási és bölcseleti szemléletmód és gyakorlat – a Kr. e-i 6. és 5. században születik meg a nagy vallásalapítók és a görög filozófusok tanításában. Az ekkor lezajlott vallási forradalom új üdvelképzelése, vallási boldogságcélja arra a radikálisan hangzó fölismerésre épül rá, hogy nincs szükség közvetítőkre – titokismerő papokra, törvénytudó papkirályokra és templomra – az istenek világa és az ember között. A végtelenre való kinyitottságában, a maga legbensőbb mélységében az ember önmaga titokfejtő papja és törvényismerő papkirálya, szíve istenfélelme és istenszeretete pedig a legszentebb templom, ami beköltözésre késztetheti magát a világmindenség Urát is. E forradalmi fölismerés szerint az egyetlen istennel megvalósítható kapcsolat nem a szentélyben és a bálványszoborban lakozik, nem a papok közvetítésével történik, hanem az ember lényének legmélyében valósítható meg, építhető fel. Éppen ezért megfelelő módszerekkel, a meditáció és az ima erejére hagyatkozva a tudásfölismerés és az istenfélelem-istenszeretet útján bensőjében – a szívében, gondolatai és érzései forráshelyén – az ember közvetlen kapcsolatba léphet az istenvalósággal. Ez ugyanakkor azt is megköveteli tőle, hogy bensőleg teljesen megváltozzon, tetteit Isten akaratának rendelje alá, ami a nyugati vallások fő követelménye, vagy azt, hogy ismerje föl önmaga valódi, isteni természetét, ami a heterodox hinduizmus vallási forradalmának a látásmódja, illetve azt, hogy ismerje föl hamis önazonosulásait és váljék el az őt világhoz kötő vágyaitól, ami pedig a heterodox indiai tanítás, a buddhizmus célkitűzése.

Ilyesmiről a közvetítők, papok által irányított korábbi vallásban nem volt szó, a külső közösségi normákat, beleértve az istenek iránti kötelezettségeket természetesen be kellett tartani, de ez senkitől sem követelte meg, hogy az erkölcsi szempontok mentén, az isteni akarat szerint bensőleg átalakuljon a követő, vagy hogy valamilyen különleges benső ráébredésre jusson önnön valóságával kapcsolatban.

A tengelykorszak kezdetén, Kr. e. 800-ban indul el az a vallási forradalom a két gócpontban, a Gangesz-völgyében és a Szentföldön, amely a korábbi papok által irányított, közösségi üdvöt és világi boldogságot ígérő hitrendszereket egyéni üdvöt és világon túli boldogságot ígérő, a bensőben realizálható üdvtanokká alakítja át. A korai Upanisadokban a legnagyobb titok, az ember legvalóbb valóságának a megismerésére tett, a papi és a papkirályi közvetítést kizáró, meditációval szerzett fölismerések nyernek írásos formát. A próféták tanításában pedig a templomban végzett papi áldozatok hiábavalóságára való figyelmeztetés hangzik el, amik semmit sem érnek az istennel a szívünkben ápolt közvetlen kapcsolat nélkül. „Mert nem az áldozat kell nekem, hanem a szeretet, nem az égőáldozat, hanem az isten ismerete” – kiált föl a Kr. e. 8. században élt Ozeás próféta (Oz, 6, 6). Ezek még csak a vallási forradalom bevezető fázisai.

A Kr. e-i 6. században következik be a fordulat: ekkor fogalmazzák meg a belső megtapasztalással megélt egyéni üdvről szóló tanaikat a nagy vallásalapítók, Buddha, Mahavir. A babiloni fogságban ugyanekkor jutnak el az egyetlen isten létezésének a hitéig az élen járó, bensőjükben a legmélyebbre hatoló zsidó vallási gondolkodók is. A ma napig ezek a forradalmi fölismerések képezik az alapját a nagy világvallások üdvtanainak, amelyek egyéni, belsőleg bejárt útnak tekintik a hitéletet.

A papok ezzel elveszítik meghatározó közvetítői szerepüket, mint az istenvilág és az embervilág közötti egyedüli közvetítők. Az üdvcélt ezekben az új tanításokban az embernek önmagában, a saját erőfeszítésével, a bensőjében kell elérnie, a papok a templomok gondozóivá és rítusvégzőkké fokozódnak le. E tevékenységük segíti az embert a megfelelő belső lelkiállapot kialakításában és fenntartásában, de nem az vezet el az üdvhöz.

A vallásnak ez a közvetlenné tétele valójában csak az adott vallás ideáltipikus látásmódja szerint ment végbe, a kezdetek kezdetén, a vallásalapító működése idején valósulhatott meg a legtisztábban, de a követők világiasságra hajló természete miatt már akkor sem tökéletes formában. A vallásalapító eltávozása után pedig nagyon gyorsan vagy az történt – mint például Indiában a brahmanákkal –, hogy a papok gyakran a világi hatalommal szövetkezve megtalálták a módját, miként őrizhetik meg legalább részben a vallási hatalmukat a belső forradalmon áthaladt hitrendszerben is, vagy az – mint például a krisztushitben –, hogy a maga vallási forradalmán véghezvitt szervezet magából termelte ki az új közvetítői osztályt, mert úgy érezték, hogy ezen tanítói-irányítói szerepet betöltő papi réteg nélkül nem maradhat fenn sokáig az egyház, sem annak a tanítása a világi környezet viszontagságai és kísértései közepette.