Az újkori emberkép és az istenképűség

A biblikus antropológiában a test és a szellem vagy a test és a lélek organikus, elválaszthatatlan egységet képeznek: az ember nem oszlik föl e gondolkodásmódban egymástól elszakítható kettősségekre. Ebben a szemléletmódban az ember a látszólagos kettősség valóságos egysége, nem pedig egy látszat egység valóságos kettőssége, mint a gnosztikus nézetrendszerben.

A nyugati gondolkodás – görög és zsidó alapokra építkezve – az emberből kiindulva, antropocentrikusan szemléli a világot és magát a transzcendenciát is. A világot emiatt a beállítódás miatt tekinti emberért létező organikus egységnek: élettérül szolgáló természetnek. A nyugati kultúrkör alternatív vallási megközelítésmódja, a gnosztikus gondolkodás is emberközpontú volt. A gnózis antropocentrikussága az ember valódi természetének a fölszabadítási szándékában konkretizálódott. Ebből a célkitűzésből kiindulva tagadta a világot és a testet: azokban ugyanis az ember valódi, szellemi mivoltát fogva tartó anyagi természet megnyilatkozásait látta. Az alulértékelt, megvetett világhoz való negatív viszony vagy arra sarkallta a gnosztikust, hogy egy világon túli, szellemi, tudásalapú régióba meneküljön, vagy arra, hogy a testtel és a világgal szemben megvetően és pusztítóan lépjen föl. A radikális aszkézisben, a gnosztikus beállítódás jellemző attitűdjében mindkét vonás formát öltött. A radikális aszkézis egy világon túli régió felé való irányulás a test sanyargatása és a világ iránti megvetés révén.

Tudásorientáltságával és individualizmusával az újkori szemléletmód is gnosztikus jegyeket hordoz. Filozófiai kiindulópontjában, a kartéziánus dualizmusban visszafogottabban fogalmazódnak meg a szétválasztó, kettőségre épülő gnosztikus antropológiának a látásmódbeli következményei. Az újkori dualizmus nem vágyódik valamiféle világon túlmutató szent tudás után, megelégszik annyival, hogy a gondolkodói alanynak transzcendentális és mértékadó megismerői pozíciót biztosítson, és a világgyűlölet helyett is beéri annyival, hogy a létezés terepét, a Földet az ember személyes boldogulása eszközének, neki alárendelt, kizsákmányolandó lakóhelynek tekintse.

A kartéziánus dualizmus a biblikus szemléletmódra épülő nyugati antropocentrikus gondolkodás gnosztikus vonásokkal való feltöltése, de nem gnosztikussá való átalakítása. A gnosztikus ismertetőjegyek bevonását a tudományos megközelítés körébe az antropológiai fordulat tette lehetővé. Az ember azelőtt a gondolkodásmód és a látásmód eszköze volt: a kivetítés tárgya; a valóságlátás személyes mértéke; egy tudatszint és egy érzékelésmód megtestesítője. Mögötte és/vagy fölötte kikezdhetetlen kritériumként az abszolút igazság trónolt: mint Legfőbb Idea, mint Mozgatatlan Mozgató vagy mint Isten. Az antropológiai fordulat előtti bölcselet ennek az abszolút igazságnak és a hozzá vezető útnak a megismerését tekintette legfőbb feladatának. Az antropológiai fordulat után az ember a gondolkodás (Descartes) és az érzékelés (Kant) kiindulópontjává vált. Mögötte és/vagy fölötte nem áll már abszolút igazság: ő maga Az, vagy egyáltalán nincs abszolút igazság.

Az antropológiai fordulatnak ezt a gondolkodói konzekvenciáját majd csak a 18. századtól fogva mondják ki nyíltan: előbb csak az isten, később pedig az abszolút igazság létének filozófiai tagadásaként. Az antropológiai fordulattal a bölcseletnek szükségképpen el kellett távolodnia a metafizikától: megismerése magától értetődően az érzékelt világra, valamint a gondolkodás és az érzékelés kiindulópontjára kellett, hogy korlátozódjon.

A metafizikához és az istenhez való visszatérés útja nem vihető végbe az ember szerepének az újbóli háttérbe szorításával. Ez az idő kerekének a visszaforgatása volna: visszaevezés a múltba. Az újkorban lejátszódott antropológiai fordulat végérvényesen átalakította a gondolkodást. A metafizika és az isten újbóli fölfedezése ezután már csakis az emberből mint középpontból kiindulva lehetséges.

Az antropocentrikus látásmódból kiindulva az a botrányos és logikátlannak tűnő gondolat körvonalazza a metafizika újbóli föléledését, hogy az ember egy olyan lény, aki közvetlenül tükrözheti az istent. Nem lényege szerint, mint a keleti vallási tanokban, nem általánosságban, nem is metaforikusan, hanem valóságosan (itt és most)!

Az antropológiai fordulat ezen szükségképpeni, de nyíltan nem hangoztatott következménye fényében is értelmezhetők a Biblia első teremtéstörténetének a sorai a hatodik napon, az ember létbehívása napján (1Móz 1,26): „Akkor ezt mondta Isten: alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá.”