Vallási forradalmak (III.)

A vallási forradalmak korszakalkotó változások elindítói: nyomukban az eddigi történelmi ismereteink szerint mindig, kivétel nélkül új civilizációk jönnek létre. Ez két módon történhet. Az egyik módszer az, ami Indiában vagy Kínában ment végbe a Kr. e-i 6 századtól a Kr. u-i 6 századig, ahol a brahmanizmust felváltó hinduizmus alulról kiinduló, békés vallási forradalma vagy az ősi kínai vallási formákat felváltó konfucianizmus, taoizmus és a többi államelméleti iskola tanítása – e kultúrkörben az állam védnöksége alatt, s ezért erőszaktól sem mentesen – mintegy ezer-ezerkétszáz éven át zajló átalakulási folyamaton keresztül teljesen megújítja a két nagy keleti civilizációt. Mivel ez a civilizációs megújulás lassan ment végbe és mivel nem járt az előző vallási rendszer nyílt megtagadásával, csak annak a radikális újraértelmezésével, ezért a kívülálló szemlélő számára, de a benne élő számára is szinte észrevétlenül zajlott, s így csak kevesen voltak, akik képesek voltak tudatosítani, hogy egy civilizációs megújulás korszakában élik az életüket.

A vallási forradalom másik következménye a civilizációváltás lehet. Erre a kereszténység és az iszlám megjelenését hozhatnánk fel példaként, amelyek a civilizációváltásnak is a két típusát jelenítik meg. Az iszlám vallási forradalom a gyors váltás metódusa, az Arábiában megjelenő prófétai hit robbanásszerű gyorsasággal terjedt a katonai hódítás módszerét ötvözve a térítés, az alulról induló átalakítás módszerével. Csak ezután kezdődött el a határaiban megszilárduló civilizáció területén belül a társadalom mélységében történő belső átalakításának a nagy munkája és a vallás szabályrendszerének a kiterjesztése a civilizáció egész lakosságára, amely a „könyv többi népeit”, a keresztényeket és a zsidókat megtérítés nélkül is képes volt betagolni ebbe az új közel-keleti kultúrkörbe. A kereszténység a civilizációváltás ellentétes útját járta be a Római Birodalom, a görög– latin civilizáció területén. Az Isten Királysága magból kisarjadó növekedésének a jézusi tanítása szerint itt eleinte a vallási forradalom tényleges és békés formája zajlott, a keresztények alulról építkezve, térítéssel, a civilizációt mind anyagilag, mind szellemileg behálózó belső terjedéssel hódítják meg lépésről-lépésre a birodalmat, ám a konstantini fordulattal, majd az államvallássá nyilvánítással, a harcos, erőszakos módszerek is döntő szerepet kapnak az eredeti jézusi szándékot beteljesítő békés térítés mellett, s ezzel a kereszténység is az erővel és hódítással terjedő iszlámhoz válik hasonlatossá még annak a megjelenése előtt.

A vallási reform a vallási forradalommal szemben a civilizáción belüli kisebb változások előidézője, amelyek viszont csak abban az értelemben kisebbek, hogy nem idéznek elő civilizációváltást vagy teljes civilizációs megújulást. Történelmi szempontból nagyon is fontos események ezek, vallásháborúk, államok kialakulásának, különválásának az okozói lehetnek abban az esetben, ha a vallási reform kilép az általa felbolygatott vallási közösség kereteiből és a fegyveres konfliktus formáját ölti, időnként pedig védelme érdekében akár saját államot is alakíthat ki magának vagy fogadhat el patrónusának. A reformáció a 16 században közismerten véres vallásháborút indított el Európában, a síiták az iszlámon belül a szunnitáktól elváló és velük háborúzó külön államalakulatokat hoztak létre, ahogy a szikhek is a hindu és az iszlám vallás uralta Pandzsábban, a tibeti buddhizmus úgyszintén megalakította a maga sajátos teokratikus, istenkirályi államalakulatát, ha lehet ezt az istenközpontú vallástípusokból származó kifejezést használni a buddhizmusra.

A következőkben a történelmi följegyzések alapján ismert első két nagy vallási reformról lesz szó, melyek mélyrehatóan átalakították a mezopotámiai és Nílus-völgyi őscivilizációkat, egyúttal előkészítették szellemi értelemben a terepet a kettejük között fekvő Izrael vallási forradalmához is, melynek a kezdetét a legnagyobbként tisztelt zsidó próféta, Mózes nevéhez köti a Biblia, és amely a keresztény értelmezés szerint ezer-ezerkétszáz évvel később, Jézussal ért el a beteljesüléséhez.

Hammurápi, a törvényhozó papkirály

Amikor a papkirályi és az istenkirályi intézménybe vetett hit törést szenved, akkor a társadalom vallási ösztöne a legkézenfekvőbb megoldáshoz folyamodik: átirányítja hitét a másik kapcsolattartási lehetőség területére. A sumérok földjén az akkád korszakkal veszi kezdetét a templom szerepének a visszaszorulása, ami párhuzamosan folyt a papkirály, az uralkodó hatalmának a fölértékelődésével, akit alattvalói mindinkább az istenkirályt megillető tisztelettel vesznek körül. A szentség aurája ezzel fokozatosan átvándorol az uralkodó személyébe, aminek nyomán megerődösödik a templom világias szerepe, az egész társadalmat maga köré gyűjtő, annak a világi és vallási életét egyaránt megszervező isten háza mindinkább papok irányította gazdasági, azaz világias intézménnyé válik. (A templomgazdaság nemcsak a mezőgazdasági tevékenység megszervezője és elraktározója, szétosztója volt, a kézművesek árui szintén itt kötöttek ki, és ez volt a kereskedés helye is.) A folyamat előrehaladásával már a templom isteni-közösségi tulajdont képező földjét is magántulajdonként kezdik kezelni a papok.

A Folyamközben az istenkirályi szerep a papkirályi hatalomra épül rá, ezért sajátos vonásokat ölt fel, nem ugyanaz, mint az egyiptomi fáraó szerepe, aki emberi alakot öltött istennek számított. Erről írja Mircea Eliade: „Azt mondhatnánk, a király osztozott az isteni létmódban, ám anélkül, hogy istenné vált volna. Az istent képviselte, ami a kultúra ősi korszakaiban magában foglalta, hogy valamiképp az volt, amit megjelenített. Mindenesetre az emberi és isteni világ közötti közvetítőként a mezopotámiai király saját személyében rituális egyesülést valósított meg a kétféle, isteni és emberi létmód között. E kettős természetének volt köszönhető. hogy a királyt, legalábbis jelképesen, az élet és a termékenység alkotójának tekintették. Ámde nem volt isten, a pantheon új tagja (ahogyan az egyiptomi fáraó az volt). A hívek nem imádkoztak hozzá, ellenkezőleg, isteneikhez imádkoztak, hogy áldják meg királyukat”. A papkirály, aki az isteni akaratnak, az isteni szónak a közvetője volt eredetileg, most istenkirályi szerepben mindinkább az isteni rend megtestesítőjeként kezd el tündökölni. Az új szerep ráépül a régire, s ez teszi az uralkodót törvényalkotóvá és az erkölcsi igazság ismerőjévé. A párizsi Louvre-ban látható Hammurápi-törvényoszlop alapján itt rögtön a Kr. e-i 19. vagy 18. században élt nagy óbabiloni uralkodóra gondolhatunk. Jelenlegi történeti ismereteink szerint nem ő volt az egyetlen és nem is ő volt az első ismert törvényalkotó király, Ur-nammu, Ur királya is az volt már, aki a sumér reneszánsz idején, a 3. évezred végén uralkodott, több száz évvel Hammurápi előtt. De az óbabiloni nagykirály törvényszövege a diorit sztélé keménységének köszönhetően, amibe vésték, csaknem teljes egészében ránk maradt. Ezekkel a szavakkal vezeti föl Hammurápi a törvényeit: „Amikor Marduk a nép helyes vezetésére (és) hogy az országot a kormányzásra megtanítsam, elküldött engem, a törvényt és az igazságot az Ország szájába helyeztem, és a nép húsát feljavítottam.” Őt tehát az isten tanítani küldte, a törvényt és az igazságot megismertetni, vagyis az Ország szájába helyezni, hogy úgy ismerje a nép és szájról-szájra úgy adja tovább, mint ahogy istentől kapott bölcsességében ő ismeri és most szavakba foglalja azt. Ez majd bőséget hoz a népnek. A Hammurápi-sztélé szövege nem mai értelemben vett törvényszabályzat, hanem mintaítéletek fölsorolása, ami irányadó volt a bírák számára, de nem kötelezte őket. A nagykirály tehát nem meghatározza, hogy ebben és ebben az esetben miként kell eljárni a bíráknak, hanem mintát ad, utat mutat erre nézve: istentől kapott bölcsességét kiárasztva a népre ítélkezni tanít. A papkirály, aki az isteni szót közvetíti, istenkirályi szerepben tehát az isteni rendet mint a törvény és az igazság szavát hozza le a világba.

Ezzel előrejelzi azt, ami csaknem kétezer évvel később Jézusban mint új törvényhozóban és tanítóban megvalósult, aki Izraelt egybegyűjtő messiás-királyi szerepét Messiás-Főpapként tevékenykedve teljesítette be úgy mint népe tanítója és a hegyi beszéd megfogalmazójaként mint annak az új Mózese.

Hammurápi törvényoszlopa