Az 1440-es nándorfehérvári csata

Luxemburgi Zsigmond király 1437-es, év végén bekövetkezett halála után, II. Murád szultán úgy mérte föl a helyzetet, hogy megkezdheti a Magyar Királyság és a Török Birodalom között ütközőzónaként húzódó Szerb Despotaság felszámolását, amely egyszerre volt magyar és török vazallusi viszonyban. 1437 nyarán a török szultán már megpróbálkozott a szerb főváros bevételével, de Zsigmond király seregei akkor még a szerbek segítségére tudtak sietni. Halálával azonban megváltozott a helyzet. A törökök már 1438-ban súlyos támadást mértek Erdélyre. Két város, Medgyes és Szeben is áldozatul estek a hadaiknak, és a térség lakosságának egy jelentős része török fogollyá vált. A helyzetet az új magyar királynak mielőbb rendeznie kellett.

1439-ben II. Murád megindult Szerbia és apósa, Brankovics György (Đurađ Branković) ellen.  A szerb despota által épített új vár és egyben szerb székváros, Szendrő (Smederevo) a törökök számára eleinte bevehetetlennek tűnt. Falai ellenálltak a török tüzérség támadásainak. Csakhogy a várvédők nem voltak felkészülve egy hosszú ostromra. Szerbia ura, Brankovics György még a támadás előtt elhagyta a várat, amelyet fia, Brankovics Gergely (Grgur Branković) és Toma Kantakuzen védtek. Brankovics György nem gyávaságból hagyta el a várat, hanem annak reményében, hogy a szomszédságban támogatókra talál a törökök elleni harchoz. A magyar királytól remélt segítséget, hozzá fordult szorult helyzetében, de Habsburg Albert a fellázadt budai magyar polgárság követeléseinek rendezésével volt elfoglalva, így nem indulhatott azonnal szerb vazallusának megsegítésére.

Augusztus kezdetén az új magyar király a hadaival végre délre vonulhatott. El is jutott a titeli révig, de Szendrő várát már nem tudta felmenteni, mert az 1439 augusztus 18-án megadta magát. Nem a törökök győzték le a várvédőket, hanem az éhínség. A várban elfogytak a raktárkészletek.

Szendrő várának ostroma így is 3 hónapig tartott. A török szultán valószínűleg úgy vélte, hogy gyorsabban a kezére kerül a vár, hiszen Szerbia nagy részét jelentősebb ellenállás nélkül tudta elfoglalni, egyedül a Novo Brdo-i vár tartotta magát a törökökkel szemben. Nándorfehérvár védői tehát sejthették, hogy a szultán előbb-utóbb ellenük is megindul. És, hogy ez nem 1939-ben történt meg, hanem csak 1440-ben, az az elhúzódó szendrői ostromnak és a közelgő ősznek volt betudható.

Magyarország királya, Habsburg Albert a történtek ellenére úgy döntött 1439 nyarának végén, hogy biztos, ami biztos alapon október elejéig a déli végeken maradt hadaival, nehogy a törökök mégis megpróbálkozzanak szokásos rabló hadjárataikkal. Csakhogy a király ez alatt csúnyán megbetegedett. Antonio Bonfini, Mátyás király krónikása erről így számolt be munkájában: „Megtudták, hogy a város (Szendrő) elfoglalása után a törökök elmentek onnan, és csak őrséget hagytak hátra, azonban a király maga is kénytelen volt feloszlatni a tábort, és vissza kellett térnie Budára, mert a seregben zendülés támadt, mivel a nagy hőség miatt kegyetlen hasmenés gyötört mindenkit. A rekkenő hőség következtében, ami e hadjárat idején uralkodott, őt is veszedelmes kólika és vérhas támadta meg. A betegség okául a sárgadinnye zabálását hozták fel, mert míg bensejét torka gyönyörűségére hűsíteni igyekezett, életét hozta veszedelembe.

A király tehát, ha már a fosást nem tudta megállítani, halálát érezve Bécs felé vette az útját, hogy odahaza haljon meg. Esztergomba ment, ahol gyengesége miatt egy darabig elidőzött, de miután Esztergomból útnak indulva egy Neszmély nevű faluba érkezett, betegsége súlyosbodott, végrendelkezett, majd november hatodik kalendáján eltávozott az élők sorából. Néhányan azt írják, hogy Simon és Júdás ünnepén lehelte ki a lelkét. Két évet sem tölthetett el a királyságban, hanem egy évet, kilenc hónapot és huszonnyolc napot uralkodott. Meghalt pedig az üdvösség négyszázharminckilencedik esztendejében az ezredik után.” (Antonio Bonfini: A magyar történelem tizedei. Kulcsár Péter fordítása)

Habsburg Albert halála polgárháborús állapotokat gerjesztett Magyarországon. 1440 januárjában az országnagyok küldöttséget menesztettek III. Ulászló lengyel királyhoz, hogy neki ajánlják fel a magyar koronát. A magyar küldöttség Krakkóban Ulászlót meg is választotta királynak. Az özvegy Erzsébet királyné eközben ellopatta a koronát, majd hamarosan fiút szült, aki Utószülött Lászlóként ismer a történelem. Az 1440-es esztendő tehát igen bizonytalan viszonyokat szült Magyarországon.

A Magyar Királyságban uralkodó belpolitikai ellentétek kedveztek II. Murád szultánnak, aki 1440-ben Magyarország déli kapujának, Nándorfehérvárnak az ostromába fogott. A törökök már májusban támadás alá vették a területet. Szendrő új ura, Iszák bég indította el a térség fosztogatását, és az első rohamokat. A nyár derekára megérkezett a teljes török had. Az erősséget Tallóci János vránai perjel védte a többszörös túlerővel szemben. A törökök a létszámfölényükkel és tüzérségükkel elképesztő pusztítást végeztek. A várvédők azonban éjt nappallá téve nemcsak védekeztek, hanem éjszakánként újjáépítették, megerősítették a vár lerombolt részeit.

A védők hajítógépek és ágyúk bevetésével állták a sarat. A török szultán, II. Murád végül parancsot adott, hogy ássanak alagutat a vár alá. A vár védői megtudták a szultán tervét és titokban ellenalagutat ástak. A magyar védők telirakták az általuk ásott alagutat lőporos hordókkal és a kellő időpontban berobbantották. A füst, a kéngáz és a légnyomás által rengeteg, állítólag 17 ezer török veszítette el az életét, miután rájuk omlott az alagút, amit ők ástak. Tallóci János és katonái így védték meg a várat. Tettüket azonban a tizenhat évvel későbbi 1456-os nándorfehérvári diadal egyre inkább elhomályosította. Viszont, ha 1440-ben a vár hős védői nem álltak volna helyt, nem győzték volna le a törököket, akkor az 1456-os hőstett bizonyára be sem következhetett volna.

II. Murád szultán

Zsigmond király