Tudta-e?
A Földön található sós víz mennyisége a 38-szorosa az édesvízének.

136-137. szám - 2016. január, február

Napóleon a mítoszgyártó

A híres emberek becsvágya gyakran nagyobb az átlagnál. Sokkal tudatosabban dolgoznak a róluk kialakuló kép megformázásában. Ilyen ismert személyiség volt Napóleon Bonaparte…
WILHELM Józef | a szerző cikkei

13

Mindenkiben ott él egy önmagáról alkotott kép. Vannak, akiknél ez reális, mások túlvagy
alábecsülik önmagukat. A saját önképünk úgy alakul ki, hogy az ember a környezetéhez
viszonyítja magát, azaz az embertársaitól származó véleményekből és a belső világából építi
fel a saját magáról alkotott képét. A legtöbb emberben ott él annak a vágya, hogy kissé jobb
fényben tüntesse föl magát. Mai szóhasználattal élve, mindenki igyekszik az image-án
javítani, és ehhez a „propaganda” eszközeihez nyúl akarva, akaratlanul.

A híres emberek becsvágya gyakran nagyobb az átlagnál. Sokkal tudatosabban
dolgoznak a róluk kialakuló kép megformázásában. Ilyen ismert személyiség volt Napóleon
Bonaparte, aki kitűnő érzékkel használta az elferdítés, meggyőzés, a vélemények
befolyásolásának, a félelemkeltésnek az eszközeit, hogy kiépíthesse egyeduralmi rendszerét.
Az előző mondatban felsoroltak a propaganda technikái közé tartoznak, és ezen eszközök
közé sorolhatjuk még a nép nyelvén való retorikát, a sztereotipizálást, a jelmondatok
(szlogenek) gyártását, a birkaszellem kialakítását stb. Ez utóbbiakat is szintén remekül
használta a forradalom fia, Napóleon.

A propagandának, a népszerűsítésének a legismertebb formája a politikai és a háborús
hírverés, ám ezen kívül még létezik kultúr-, sport-, állami-, reklámpropaganda is. A politikai
propaganda célja, hogy meghatározott módon eszméket, személyeket, új társadalmi normákat
tegyen közkedveltté. Lényege, hogy lágyan vagy diktatórikusan, de minél hatékonyabban
hasson az emberek meggyőződésére, világképére.

Korábban a történészek nem nagyon tanulmányozták Napóleon propagandatevékenységét.
Újabban azonban egyre többen foglalkoznak ezzel. E téma kutatói elsősorban
azzal támasztják alá állításukat, hogy Napóleon rengetegszer különféle diadalmas pózokban
lerajzoltatta, megfestette magát, de nemcsak így, hanem az általa cenzúrázott újságokban is
csupán olyan szövegek jelenhettek meg, amelyek kedvező képben tüntették őt fel. Sőt, a
párizsi szalonokban róla terjedő mendemondák hátterében is sokszor maga Napóleon álhatott.

A mesterkélt póz, az egyszerű tábornoki egyenruha, az önmagáról alkotott jelmondatok mindmind
egy tudatos image kialakítására utalnak. Azt viszont nem lehet tudni, hogy már a
kezdetektől fogva tudatosan alkalmazta-e a propaganda eszközeit, vagy csak ösztönösen érzet
rá erre a lehetőségre a touloni diadala után, és, hogy csak ezt követően kezdte-e el személyes
érdekeinek eszközéül használni?

Ahhoz, hogy a fenti felvetést átláthassuk, ismernünk kell a francia forradalom
korszakát, ami által megérthetjük, Napóleon semmi újat nem hozott azzal, hogy a propaganda
eszközeihez nyúlt. A népszerűsítés eme demagóg, és néha erőszakos formája nagymértékben
használatos volt ekkoriban, ugyanis a francia forradalom kitörése előtt teljesedett ki a
felvilágosodás, az ész, a ráció korszaka, ami nagyban befolyásolta a hírverés tudatos
használatát. Az újkor kezdetére már igencsak megtépázódott az egyház helyzete, főleg a
katolikusé. A XVIII. század végi Európában szinte mindenhol összefonódott az egyház az
abszolutisztikus államformával. Ebből kifolyólag a forradalmi népharag nem csak a
teljhatalmú uralkodók ellen irányult, hanem az egyházak, és ezen egyházak kiemelkedő
vezéregyéniségei, sőt maga a vallás ellen is. Csakhogy, amikor a forradalmakkal
megfosztották a népet addigi isteneitől, akkor egy hatalmas és rémisztő űr keletkezett, amit ki
kellett tölteni. A múlttal, s a múlt jelképeivel való szakítás új ideológiák és
szimbólumrendszerek táptalaja lett, és beindult a propaganda. A megszokott igényeket illett
mihamarabb kielégíteni, mert különben a tömeg maga kezd el valami új, és a hatalmasoknak
nem tetsző ideák, istenek gyártásába. Így kerültek Isten helyére az ész, a szabadság, az
egyenlőség, a testvériség. Ettől kezdődően már nem a királyban, hanem ezen eszmék abszolutizmusában kellett hinni. A francia forradalom idején folyamatosan váltakozó
kormányoknak új, eszményíthető, a közimádatnak kitehető szimbólumokra volt szükségük a
köztereken, a középületekben, hiszen az istenítés kivonult a templomokból a nép közé. Így
lett a forradalmi új rend erényeinek megtestesítője a francia trikolórt szorongató és az Emberi
Jogok okmányát kezében tartó Szabadságszobor. Ettől kezdődően dicsérik és imádják a
szabadságot a vele összefonódó államformával, a demokráciával együtt. A Szabadság,
Egyenlőség, Testvériség szimbolikus alakjai a forradalmi ünnepségekről nem hiányozhattak.
Napóleon előbb ügyesen becsempészte magát ezen allegorikus személyek közé, amivel máris
kisajátította a forradalom vívmányait, majd hamarosan fölébük emelkedett, pontosabban a
személyével, az uralmával kapcsolta össze e fogalmakat.

Napóleon propagandájának talán a legjelentősebb „eredménye” az egyiptomi hadjárat
vereségének eltussolása volt. Valószínűleg saját maga is meglepődhetett hírverésének sikerén,
amikor 1799-ben kikötött a francia partoknál. Lehurrogható, leköphető vesztes helyett
dicsőséges hősként ünnepelték Franciaország szerte, aminek köszönhetően megerősödhetett
benne az elhatározás, hogy nem kell tovább várnia egyeduralmának kiépítésében.
A nagy armada vezére leginkább a képzőművészetet rendelte alá a saját image-ának
növelésére, de az újságok cenzúrázásával is nagymértékben hatott a kortársaira. A Szent Ilona
szigetén megírt emlékirataiban is igen ügyesen alkalmazta a torzítás, öndicséret eszközeit.
Például az 1815-ös waterlooi csatát dicsőséges verességgé nyilvánította, önmagát pedig a
szabadság bajnokának, a katonák egyszerű vezetőjének, valamint a szegények császárának
mutatta be.

A XXI. században sokkal finomabban, lágyabban, észrevétlenebbül igyekeznek
manipulálni bennünket. A szappanoperák, a bulvár, a valóságshow-k, az óriásplakátok, a
blogok, a zeneszámok szövegei, a viccek, a színházi darabok stb. hatására sokan még azt is
beveszik, hogy a citrom édes, mint ahogy azt a közmondás is tartja. Ha egy mítosz
megszületik, akkor azt nehezen lehet reális megvilágításba helyezni, mint ahogy az a NAGY
Napóleon esetében és manapság is így van. Nem arról van szó, hogy Napóleon nem lett volna
jelentős hadvezér vagy államférfi, hanem arról, hogy nagyon ügyesen használta már kétszáz
évvel ezelőtt a PR-t, vagyis a néppel való - kissé eltorzított – állandó kapcsolattartást! Ő a
propaganda műfajában, a mítoszgyártásban is nagyágyú volt! Sokan tanultak tőle!

Kapcsolódó cikkek

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2017 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor