A 15 éves háború előzményei, és a háború kialakulása

Az Oszmán Birodalom hanyatlása nem volt egy egygenerációs, látványos összeomlás, hanem egy igen lassú folyamat, ami már közvetlenül Nagy Szulejmán szultán halála után megindult, és egészen a Balkán háborúk koráig tartott. A hanyatlás elindulásában belső és külső tényezők egyaránt szerepet játszottak. A külső támadások, mint a folyamatos háborúskodások a perzsa Iránnal, a Habsburg Birodalommal, a magyarokkal, Velencével, majd később az erősödő Orosz Birodalommal a belső gazdasági és társadalmi válságokat mélyítették tovább, és ez a belpolitikai bomlás pedig fokozatosan a külső támadókkal szembeni védekezést gyengítette.

Csakhogy a XVI. században még az Oszmánok bizonyultak erősebbeknek a keresztény Európával szemben, úgy vízen, mint a szárazföldön. A Földközi-tenger vizeit a fent említett században még döntően a török flotta uralta, hiszen Algéria elfoglalása után kiterjesztették hatalmukat a Gibraltártól egészen Ciprusig. Ez utóbbi sziget 1570-ben való elfoglalása azonban felébresztette a földrajzi felfedezésekkel elfoglalt keresztény nyugatot, hogy sürgősen tenniük kell valamit a terjeszkedő törökökkel szemben. 1571. május 25-én Rómában a pápa, Spanyolország, Velence, Genova, Toscana, Savoya, Urbino, Parma és a Máltai Lovagrend kihirdette a Szent Liga megalakulását, melynek célja Ciprus, a Szentföld és Észak-Afrika visszafoglalása volt a törököktől. A hatalmas hajóhad augusztus 25-én, Messina városa mellől indult el Ciprus felszabadítására, ám már október 7-én, a mai Patrasz közelében fekvő Lepantói-öbölnél összefutott a törökök hajóhadával, amit Müezzinzade Ali pasa vezetett. Bár a törökök túlerőben voltak, Don Juan de Austria mégis vállalta az összecsapást, ugyanis felmérte, hogy tűzerő tekintetében a keresztény armada helyzete felettébb kedvezőbb. A lepantói csata az Oszmán Birodalom első súlyosabb veresége volt, hiszen a török flotta szinte megsemmisült. Ennek ellenére a keresztények nem erőltették tovább a törökökkel való harcot, megelégedtek a szerzett babérokkal. Bár II. Szelim szultán már a következő évben kiállított egy újabb flottát, a törökök támadó kedve is elmaradt, és a tengeren lévő fölényük érezhetően visszaesett. Talán a lepantói vereség, az új flotta kényszerű, költségeket nem kímélő megépítetése is hozzájárulhatott ahhoz, hogy az Oszmán Birodalomban megkezdődött a pénz elértéktelenedése, ami kihatott a katonák zsoldjának vásárlóerejére, és ennek csökkenése a hadseregben ekkoriban meginduló züllésben nyilvánult meg. Az ellenség ellen felvonuló szpáhik már nem csak a meghódítandó területek kifosztásában látták a zsákmányszerzés lehetőségét, hanem bandákba verődve a vidéket, annak lakosságát fosztogatták jövedelem kiegészítésként. A leigázott lakosság helyzetét tovább súlyosbította az infláció mellett az adók folyamatos és csillapíthatatlan növekedése, különösen a hosszú küzdelem, a 15-éves háború tette látványossá a törökök által meghódított térségek lakosságának életszínvonal csökkenését.

Szulejmán szultán 1566-ban bekövetkezett halála után két évvel lassan megváltozni látszott a magyar (Habsburg) - török viszony. Isztambul és Bécs 1568-ban megkötötte a drinápolyi békét. I. Miksa magyar király és II. Szelim török szultán képviselői hosszú tárgyalások után fogadták el a szerződést. I. Miksa eredetileg 10 évre szerette volna megkötni a békét, de a szultán csupán 8 évre volt hajlandó a fegyverszünetet megkötni, bár beleegyezett, hogy a szerződés lejárta után azt meg lehet újítani. A szerződés jelentősebb pontjai előírták, hogy: mindkét félnek tilos további területszerző hadjáratokat folytatnia, ezzel kölcsönösen garantálták a kialakult határok fenntartását; hogy egyikőjük sem támadhatja meg Erdélyt, ugyanakkor Erdély sem támadhatja meg sem a Habsburg Birodalmat, sem az Oszmán Birodalmat; a követek szabadságot, sértetlenséget élveznek; valamint a császár évi 30 ezer magyar aranyforint adót fizetett a szultánnak.

A törökökkel kötött béke a határ menti térségekben nem biztosított fegyvernyugvást. A szultánok ugyan nem vezettek hadjáratot a Habsburg területek ellen, ám a szembenálló felek végvári katonái között rendszeres összetűzések zajlottak. A portyázások, a másik fél területeire való benyomulások megszokottaknak számítottak. A határon túli területek lakosságának sarcolása, foglyok ejtése és kiváltása gyakori jelenség volt, ami időnként nagyobb konfliktusokat is eredményezett. 1591-ben a boszniai pasa, a Száva és a Kupa folyók találkozásánál elhelyezkedő Sziszek városa ellen indult. 1592-ben folytatódott a pasa újabb hadjárata. Először elfoglalta Bihács várát, majd újra megpróbálta bevenni Sziszeket, és az ellene felvonuló horvát bán, Erdődy Tamás seregét is legyőzte. A Habsburgok válaszul a Portának nem fizették ki az éves 30 ezer aranyforintnyi adót. Az isztambuli Porta, a perzsák támadásától nem tartva, az összetűzés folytatására készülődött.

III. Murád szultán 1593-ban Szinán pasát nevezte ki nagyvezírré, aki háborúval fenyegette meg a magyar királyt, ha az a két éve nem fizetett adót meg nem téríti a Porta számára. Ezzel párhuzamosan Hasszán pasa újra kísérletet tett Sziszek elfoglalására, de a felmentő császári haderő legyőzte, és az ütközetben maga a boszniai pasa is elesett. Ez a vereség adott ürügyet a háború megindításához. 1593-ban Szinán pasa a török birodalmi sereggel bevette Sziszek várát, majd benyomult a Dunántúlra. Ezzel az 1591-ben elkezdődött határ menti összetűzés igazi háborúvá vált.