Tudta-e?
A számítógépes merevlemez feje adatrögzítéskor egészen közel kerül a lemezhez. Hogy mennyi is ez a távolság? Nos, az emberi hajszál vastagságának négyezred, a vörösvérsejt átmérőjének háromszázad, s cigarettafüst részecskéjének 250-ed része.

157. szám - 2017. október

ÚT A FORRADALMAKTÓL A FORRADALMAK FORRADALMÁIG (VIII.)

A Kim-dinasztia

Az előző rész a forradalmi Messiás halálról szólt, amely után törvényszerűen a Vezér személye köré épülő totalitárius rendszer (lassú vagy azonnali) bukásának kell bekövetkeznie.
SÁFRÁNY Attila | a szerző cikkei

4

Ez alól egyetlen kivételt ismerünk, az észak-koreai Kim-dinasztia létrejöttét, amely a Nagy Vezető köré kiépített személyi kultusszal kétségkívül egy forradalmi messiásdinasztiának számít. Az általuk felépített rendszer minden egyes vonásában visszatükrözi azt, amit az előbbi részekben a forradalmi totalitárius berendezkedésekről leírtunk, épp csak a neveket kell kicserélni: Sztálin helyett például Kim Ir Szent kell írni vagy gulág helyett észak-koreai koncentrációs tábort, kommunista kasztrendszer helyett pedig szongbunt, és minden egyes állítás meg fogja állni a helyét. Ebben a részben ezért csak azt vizsgáljuk, hogyan jöhetett létre Észak-Koreában a messiási szerepátörökítés immár három generáción végighúzódó sajátos rendszere.

A vezérkultusz kialakulását a szovjet gyámkodással létrejött kommunista országban a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben két tényező segítette elő. Az egyik, hogy az ország társadalma – a békeszerződéssel sohasem lezárt koreai háború után is – szakadatlanul a háborús készültség állapotában él, a háborús helyzet pedig ősi emberi ösztönből vezérkeresésre és vezérkövetésre késztet. A másik ok, hogy a „továbbra is töretlenül „a Marx és Engels kijelölte úton haladó” két vezető kommunista ország, a Szovjetunió és Kína a hatvanas évekre már ellenkező utakon kezdtek el járni. Ez választási kényszer elé állította a mindkét kommunista birodalommal szomszédos Észak Koreát, a szovjetek által hatalomba helyezett, de a koreai háborúban a hatalomban Kína katonai beavatkozásával megtartott Kim Ir Szen nem akarta meghozni ezt a másik oldaltól szükségképpen eltávolító döntést. Tipikus távol-keleti, konfuciánus szellemű gondolkodásmóddal ahelyett, hogy valamelyik oldal mellé állt volna, ő azt választotta, hogy Észak-Korea a továbbiakban a saját, önálló útját fogja járni. Ezzel a döntéssel bizonyos értelemben mindkét kommunista nagytestvértől eltávolodott, de elsősorban a sztálinista módszereket ekkoriban levetkőző Szovjetuniótól.

Ezt az észak-koreai „kommunista elnemkötelezettséget” dzsucsénak nevezték el. Mai napig ez a marxi-lenini-maói kommunista tan továbbfejlesztett változatának tekintett ideológia a vezéreszméje a totalitárius rendszernek. A dzsucse melletti választás be is jött Kim Ir Szennek, hiszen a hintapolitika nagymestereként a hatvanas évek közepére sikerült helyreállítania kapcsolatait Moszkvával.

A DZSUCSE

Kim Ir Szen szerint a dzsucse „a másoktól való függés megtagadása, az egyén erejének használata az ember saját erejébe vetett hitével és az önellátás forradalmi szellemének kimutatása”.

Az 1955-ben meghirdetett és a hatvanas években kibontakozó eszme jegyében távolították el a hatalom közeléből szovjetbarát politikusokat. Eleinte elsősorban ezt szolgálta a dzsucse, de a hatvanas években a Szovjetunió és Kína között kiéleződő viszály miatt, ami a két kommunista birodalomból érkező segélyek elapadásával járt, szükségessé is vált az ország önfenntartói képességeinek az erősítése. Ehhez ekkor már készen állt az észak-koreai szellemben legyártott, egyébként nem Kim Ir Szen, hanem a későbbi disszidálásáról ismertté vált Jang-yop Hwang fejében megszületett ideológia, amely sok tekintetben a koreai kultúrát mélyen átható konfuciánus gondolkodásmódot tükrözi. (Kína évszázadokon át e konfuciánus szellemiség miatt volt „önmagának elég”, magába zárkózó ország egészen addig, amíg a nyugati hatalmak fegyverrel ki nem kényszerítették a nyitását a világ felé.)

A Kim Ir Szen vezette kommunista állam a dzsucse jegyében arra törekedett, hogy önfenntartóvá váljon gazdasági és katonai szempontból, és természetesen ideológiailag is. A dzsucse 1972-ben a marxizmust-leninizmust és a maoizmust kiütve a nyeregből Észak-Korea hivatalos ideológiájává vált, 2009-ben a kommunista szót is a törölték az ország alkotmányából. Marx Tőke című főműve Észak-Koreában, akárcsak a Biblia, a tiltott könyvek közé tartozik.

Az ellentétek szembeötlőek. A dzsucse nem internacionalista, hanem nacionalista eszmeiség. Marx tanait „meghaladva” azt vallja, hogy a történelem fő mozgatói a modern korban már nem az osztályok, hanem a nemzetek. Az ideológia egyesíti a koreai nacionalizmust a történelem üdvhozó beteljesítését célzó baloldali forradalmisággal, amivel kísértetiesen emlékeztet a fasiszta eszmeiségre.

Az dzsucse központi eleme a személyi kultusz, az üdvhozó, népet boldogító Messiásként imádott Nagy Vezető feltétlen tisztelete, ami miatt a dzsucse sokakat a vallásra emlékeztet. Valójában az is, egy valláspótlékként működő, istentagadó és túlvilághit nélküli, de – igaz, be nem vallottan – messiáshívő és eszkatológiával rendelkező, a történelem evilági beteljesítését hirdető materialista vallás.

A dcsucsénak ez az ismertetőjegye sem mondható a marxi filozófia sajátosságának.

A MESSIÁSDINASZTIA

A dzsucséra a koreaiak úgy tekintenek mint a kommunista filozófiai alapokat továbbfejlesztő tökéletes ideológiára. Szemükben Marx és Engels zsenialitása semmiképp sem vetekedhet Kim Ir Szenével, akinek a dzsucse kigondolását tulajdonítják. Ez nem is lehet másként egy olyan országban, ahol a sztálinista személyi kultuszt a legmagasabb szintre „fejlesztették”, Ennek eredményeképp – egyedülálló módon a kommunista országok közül – alig észlelhető minimálisan változtatásokkal sikerült három generáción, azaz három „Nagy Vezetőn át” fenntartaniuk a sztálinista-maoista típusú – bizonyos vonásaiban a fasiszta berendezkedésre is emlékeztető – észak-koreai totalitárius rendszert. Ez nem sikerült sehol másutt, Sztálin halálával vagy Mussolini bukásával velük együtt múlt ki a szekularizált messiáshitre épülő rendszerük is, hiszen a Nagy Vezért, a kommunista vagy fasiszta Messiásként imádott embert nagyon nehéz helyettesíteni egy új vezetővel.

Észak-Koreában ismét csak koreai szellemben megtalálták a megoldást, hogy miként lehet az ország élén a Nagy Vezető helyébe egy újabb Nagy Vezetőt állítani: úgy, hogy egyik fiát választják ki örökösének és teszik személyét az imádat újabb célpontjává.

A vezetésre kiválasztott – és Kiválasztottnak tekintett – fiú a messiáshit vallási logikája alapján természetesen nem emelkedhet az apa fölé, szellemiségében, gondolkodásban és tetteiben annak a tökéletes kópiájának kell lennie, az apa egyfajta reinkarnációjának. A személyi kultusz hívei ennek megfelelően a mai vezérre Kim Dzsongunra úgy tekintenek, mint az apa, Kim Dzsongil tökéletes megfelelőjére, aki ugyanazt teszi, ugyanazt gondolja, mint amit az apa cselekedne és gondolna a helyében. Kim Dzsongil és apja, Kim Ir Szen viszonya is ugyanilyen a messiáshit logikája szerint.

Ezt a látásmódot híven kifejezi, Kim Ir Szen és Kim Dzsongil negyvenméteres szobra Phenjanban, amely előtt a külföldi turistáknak is kötelező tiszteletüket tenni. Kim Dzsongil jobboldalán áll Kim Ir Szen, az apa, és jobb kezével a nagy forradalmi cél felé mutat, bal kezét csípőre teszi, és elégedetten mosolyog, fia ugyanolyan üdvözült mosollyal néz, a bal kezét ugyanúgy a csípőjére téve, jobb keze azonban a teste mellett lóg. A szocreál művészi üzenet egyértelmű: a nagy és szent célt az apa mutatja, a fiú csak követi a kijelölt utat.

A három vezér közötti hierarchikus viszonyt jól szemlélteti a nekik adományozott címek is: Kim Ir Szen Korea örökös elnöke, fia, Kim Dzsong Il pedig a dzsucse „egyházaként” működő Koreai Munkáspárt örökös elnöke. Az ő fia, a jelenleg hatalmon levő Kim Dzsongun ebből kifolyólag már csak a Koreai Munkáspárt első elnöke lehet. (E címadások nemcsak a vezetők közötti hierarchiát fejezi ki világosan, hanem azt a vallási üzenetet is közvetítik a személyi kultusz híveinek, hogy a meghalt Kim Ir Szen és Kim Dzsongil szelleme ma is él és örökké élni fog.)

Ebben a messiáshitbe jól beilleszthető látásmódban a konfucianizmus apa-fiú eszménye is visszatükröződik, a hatalom-átörökítési rendben pedig a buddhizmus reinkarnáció tana, amely a Nyugaton tévesen elterjedt vélekedéssel ellentétben nem a lélek, hanem az elme-magstruktúra, a gondolkodói alap és cselekvői kiindulás újjászületését tanítja.

A Kimek dinasztialapítása ismét a konfucianizmus császárkultuszát idézi. Kínában minden egyes dinasztiaalapításra úgy tekintettek, mint egy új korszak eljövetelére, amelytől az időszámítás a kezdetét veszi. (Ennek a szellemében az Észak-Koreában használatos dzsucse-naptár Kim Ir Szen születésnapját veszi az időszámítás kezdetének.) Ezen belül minden egyes trónra lépést úgy fognak fel mint az adott császárdinasztia egy alkorszakának a kezdetét. Ugyanez a szemlélet határozta meg a konfucianizmus és a kínai császáreszmény hatása alatt álló koreai uralkodóképet is, és ugyanez érhető tetten a Kim–dinasztia „trónutódlásában” is.

Lévén, hogy az észak-koreai rendszer egy forradalmi rendszer, ezért minden egyes alkorszakát egy újabb forradalmilag mozgósítani képes ideológia cél, nagy és szent eszme meghirdetése jellemzi. Maga a dinasztia a dzsucse eszmeiségének a jegyében fogant, amit a dinasztialapító Kim Ir Szen személyéhez kötnek. A mai napig ez a forradalmi gondolkodás alapja Észak-Koreában. A kínai császáreszmény jegyében amíg létezik a forradalmi dinasztia – márpedig a személyi kultusz hite szerint örökké létezni fog –, addig a dzsucse útjáról letérni nem lehet.

Kim Dzsongil, a Kedves Vezető uralkodói alkorszakára a szongun meghirdetése nyomta rá a pecsétjét. A dzsucse önállósult katonai hatalmat célul kitűző ideológiájába jól beilleszthető ez az eszmeiség. A szongun jegyében a hadsereg az észak koreai társadalomban az első és legfontosabb. Ez nemcsak abban ölt konkrét formát, hogy minden erőforrást a hadsereg szolgálatába kell állítani és a társadalomnak minden gazdasági és emberi erejével a haderő fejlesztésén kell dolgoznia, hanem abban is, hogy a hadsereg tagjaira a társadalomban úgy tekintenek, mint egy felsőbb kasztra. Kiváltságosságuk az élet minden területén megmutatkozik.

A kilencvenes évek éhínsége idején hatalma megtartása érdekében a hadseregre hagyatkozó Kim Dzsongil mindenáron arra törekedett, hogy nukleáris hatalommá tegye Észak-Koreát. Ebben is hatalma megőrzésének az esélyét látta, miután tapasztalnia kellett a kilencvenes években, hogy az atomfegyverekkel nem rendelkező országok diktátorait milyen könnyedén dönti meg a hagyományos fegyverzetben is megmutatkozó elsöprő amerikai katonai fölény.

Ezt az utat folytatta a fiatalon hatalomra került fia, a legújabb észak-koreai forradalmi Messiás, Kim Dzsongun, akinek „trónra lépése” után Észak-Korea nagy előrehaladást tett nukleáris és rakétaprogramja kifejlesztésében. 2013-ban ő is meghirdette a maga dzsucséba és szongunba jól illeszkedő politikai irányvonalát, amely a pjongdzsin nevet kapta. Ennek a célja a gazdasági-technológiai fejlesztés, amivel párhuzamosan együtt jár az ország nukleáris hadipotenciáljának az erősítése.

E program megvalósításának lehet a rémült szemtanúja ma a világ az egyre szaporodó észak-koreai kísérleti nukleáris robbantásokkal és rakétatesztekkel.


Kim Ir Szen és Kim Dzsongil negyvenméteres szobra Phenjanban


Kim Dzsongun a rakétakísérletet figyeli

A cikksorozat első része itt olvasható.

A cikksorozat második része itt olvasható.

A cikksorozat harmadik része itt olvasható.

A cikksorozat negyedik része itt olvasható.

A cikksorozat ötödik része itt olvasható.

A cikksorozat hatodik része itt olvasható.

A cikksorozat hetedik része itt olvasható.

Kapcsolódó cikkek

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2017 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor