A fogyatkozó félhold
A Magas Porta gondjai megsokasodtak, amikor egyszerre több hadszíntéren kellett felvennie a harcot az ellene szövetkező közép- és kelet-európai hatalmak Szent Ligájával. Az 1699-es karlócai béke végre szentesítette a magyarországi török hódoltság megszűntét. Temesköz kivételével a törökök valamennyi korábbi hódításukról lemondtak. Ettől kezdve a töröknek vajmi kevés köze volt Magyarországhoz.
A Rákóczi vezette szabadságharc kezdetén a bécsi udvar ugyan felvette a kapcsolatot a törökökkel, és arra próbálta rávenni a szultánt, hogy támadja meg Rákóczit. A fejedelem pedig ugyanakkor ugyanott a fordítottjára szerette volna rábeszélni a Magas Portát. Bár a császári koalíciónak sikerült a törököt a beavatkozástól és a kurucok nyílt támogatásától visszatartani, a veszély nem múlt el, mert Sutton isztambuli angol követ azt írja, hogy sok török és keresztény állt Törökországból Rákóczi mellé s, hogy a portának nagy a hajlandósága arra, hogy a magyarországi zavarokat a maga hasznára fordítsa. A Porta azonban – a közelmúlt súlyos vesztességei után – nem akart új háborúba bonyolódni Béccsel, mindössze csak arra utasította a szultán a nándorfehérvári és temesvári pasákat, hogy Rákóczi fegyver-, lőpor- és ruhavásárlásai elé ne gördítsenek területükön akadályt s a Rákóczihoz átálló török katonákat ne keressék; ugyanerre kérte a fennhatósága alatt álló két oláh vajdát, a havasalföldit és a moldvait; megengedte, hogy a Thököly emigráció a temesi bánságon át Rákóczihoz mehessen; végül beleegyezett, hogy Szentiványi Besszarábiában tatárokat fogadhat fel Rákóczi zsoldjára.
A felkelés szabadságharccá válásának nemzetközi feltételeit két nagy háború biztosította: az 1700 és 1721 között zajló északi háború és az 1701-től 1713-ig tartó spanyol örökösödési háború. Ez utóbbi, mely francia-Habsburg összecsapást eredményezett Magyarország számára kedvező állapotokat teremtett, a Habsburgok katonaságuk nagy részét kivonták az országból.
A spanyol örökösödési háború
A 17. század második felében Spanyolország gazdasági elszegényesedésével párhuzamosan előrehaladt európai politikai súlyának visszaesése is. Európában területi vesztességeket szenved, és a tengerentúlon mint birodalom lényegében a századfordulóra széthullik, e folyamatot lezárja az európai hegemóniáért folyó örökösödési háború.
Az 1665-ben trónra került II. Károly (1660–1700) a Habsburg-ház spanyol ágának utolsó sarja volt. Az egész életében beteges, a kormányzáshoz mit sem értő uralkodó épp úgy rokonságban állt a francia Bourbonokkal, mint az osztrák Habsburgokkal. Első felesége, Mária Lujza, XIV. Lajos öccsének a lánya, második felesége neuburgi Mária Anna I. Lipót császár sógornője volt. Mindkét házassága gyermektelen maradt. Kié legyen hát a spanyol trón és a spanyol birodalom? A bécsi Habsburg-ág legfeljebb annyiban számíthatott elsőbbségre, hogy a kihaló madridi dinasztia is Habsburg származású volt. Ráadásul a spanyol örökség szerfelett csábító volt a Habsburgok számára, hiszen a dunai monarchia államadóssága már tetemes összegekre rúgott. Tekintettel arra, hogy a tengerentúli birtokokról még mindig hozták a nemesfémeket, igaz már távolról sem olyan bőségben, mint korábban, de okos gazdálkodással még így is sokat ki lehetne belőle hozni.
II. Károly királlyal több egymásnak ellentmondó szövegű végrendeletet írattak alá, mindig az éppen legerősebb udvari párt érdekei szerint. Volt azonban mindegyik végrendeletnek egy közös vonása: a trónutódlás nem jelentheti a spanyol birodalom felosztását. Ezzel ellentétben a nagyhatalmak a birodalom felosztását vették célba, hogy senki se erősödjön meg túlságosan. A kompromisszumos megoldás, József Ferdinánd bajor herceg trónutódlása, ennek 1699-ben bekövetkezett halála miatt sikertelen. A francia párt az utolsó pillanatban elérte, hogy II. Károly a halálos ágyon, 1700. október 2-án aláírta új végrendeletét, amellyel a feloszthatatlan birodalom trónját a XIV. Lajos második unokájára, a tizenhét éves Bourbon Fülöp anjoui hercegre hagyta, azzal a kikötéssel, hogy Fülöp, mint spanyol király, sohasem lehet francia király, vagyis a két monarchia nem léphet perszonálunióra. A békesség kedvéért ajánlta, hogy V. Fülöp spanyol király vegyen feleségül osztrák főhercegnőt. I. Lipót kereken elutasította II. Károly végrendeletét, leszögezte csakis úgy lehet fenntartani az európai egyensúlyt, ha osztrák főherceg ül a spanyol trónon.
Mindkét tábor számára óriási tét forgott kockán: melyik legyen Európa vezető dinasztiája, a Bourbon-e, vagy a Habsburg? Ki ragadja magához a döntő gazdasági pozíciókat a spanyol gyarmatbirodalomban? Franciaország, vagy a tengeri hatalmak (Anglia, illetve Hollandia)?
Fülöp a francia csapatok élén bevonul Madridba. 1701. szeptember 7-én Hágában megalakul a franciaellenes koalíció: Anglia, Hollandia, a Habsburg Birodalom és a brandenburgi választófejedelem. A háború 1702. május 15-én robbant ki, miután Anglia és Hollandia hadat üzent Franciaországnak.
II. Rákóczi Ferenc reálisan mérte fel az európai hatalmi viszonyokat, már a szabadságharc megindítása előtt világosan látta, hogy Bécsnek Franciaország lesz a fő ellenfele. Számítva XIV. Lajos támogatására 1700. novemberében felvette vele a kapcsolatot: „Ez a remény volt egyetlen alapja annak, hogy belefogtam a háborúba, amelynek nehézségeit nagyon is előre láttam.” – írja Emlékirataiban. A francia uralkodó eleinte udvariasan elzárkózott Rákóczi támogatásától, de miután belátta, hogy Franciaországnak csakis haszna lehet abból, ha a Habsburgokat keletről is támadja valaki, hatalmas ügynökhálózatán keresztül havi 30 ezer livre pénzügyi támogatást folyósított. Ugyanis amíg a magyar szabadságharc számára a francia támogatás szinte létkérdés volt, addig Rákóczi a franciák számára csak egy „másodrangú sakkfigurát jelentett, amely némelykor kisebb, némelykor nagyobb szerepet kapott a stratégiai elképzeléseikben, de mindig a tábla távoli sarkában állt s bármikor feláldozható volt”.
A spanyol örökösödési háború váltakozó eredménnyel folyt a két trónkövetelő között. 1710-re azonban a Habsburgokat kivéve, Európában mindenki megcsömörlött a háborútól. Angliában a toryk szerezték meg a hatalmat. Az új kormányzópárt szerette volna mihamarább befejezni a háborút, mivel úgy vélekedett, hogy Anglia elérte a célját? Nemcsak fontos stratégiai pontokat (pl. Gibraltárt) és gyarmatokat ragadott magához (a rabszolga-kereskedelmet angol monopóliummá nyilvánították), hanem megakadályozta Spanyolország és Franciaország egy kézbe kerülését. A háború folytatása végképp feleslegessé vált miután 1711. április 17-én a himlő váratlanul elragadta I. József császárt. A Habsburg háznak egyetlen férfi sarja, aki örökölhette a császári trónt Károly főherceg. Vagyis ugyanaz a veszély fenyegetett, mint tíz évvel korábban, a háború kitörésekor, csak éppen ellenkező előjellel. A Habsburg és a Spanyol Birodalom perszonáluniójára éppúgy senki sem vágyott Európában, mint 1701-ben egy spanyol-francia egyesülésre. Végül is a trónöröklést az általános európai viszonyok döntötték el. Az 1713-ban megkötött utrechti béke, majd az 1714. évi rastadti béke fölosztotta a spanyol birodalmat. Spanyolország másodrendű hatalommá süllyedt. Ausztria megkapta spanyol Németalföldet, Milánót, Nápolyt és Szardíniát; Anglia New-Foundlandet, a Hudson öböl területét és Gibraltárt, Franciaország lényegében semmit sem vesztett a Habsburgokkal szemben, továbbra is a Rajna maradt a határ. Európában – leszámítva az északkeleti térséget – ismét béke honolt.
A nagy északi háború (1700–1721)
A spanyol örökösödési háborúval párhuzamosan még egy nagy háború folyt Európa észak-keleti táján, az északi háború, XII. Károly svéd király hódító háborúja Lengyelország és Oroszország ellen. melynek célja a svéd nagyhatalom feltámadása volt. Eleinte sikert sikerre halmozott az oroszokkal és a lengyelekkel szemben, emiatt egyelőre nem akart beavatkozni Nyugat-Európa ügyeibe. A svédek állásfoglalása mindkét fél számára fontos volt, először úgy látszott, Károly lengyel hódításai inkább a franciáknak kedveznek. A fejedelem, amikor 1706-ban látta, hogy egyrészt a bécsi udvar miatt nincs kilátás békére, másrészt a francia szövetség egymagában kevés és még bizonytalan remény is, élénk diplomáciai műveletekbe fogott. Követeit ismét elküldte északra a svéd és a lengyel udvarba s azokban bonyolult tárgyalásokba bocsátkozott. Európa egyetlen uralkodója mutatkozott hajlandónak Rákóczival egyenjogú szerződést kötni: I. Péter cár, aki azért tartotta fontosnak Rákóczi szövetségét, hiszen ettől remélte, hogy közelebb juthat Franciaországhoz. Számítása azonban nem vált be, sőt a törökök – francia buzdításra – éppen 1711-ben üzent neki hadat. XIV. Lajos e lépéssel észak-európai szövetségesét, Svédországot kívánta tehermentesíteni. Ha I. Péter gondolt is a szabadságharc fegyveres segítésére, a háborús előkészületek között ez mindenképpen elveszítette aktualitását.
Az északi háború 1721. szeptember 10-én aláírt nystädti békével ért véget. Oroszország megtartja hódításait, kivéve Finnországot. A két háború eredménye Anglia, Ausztria és Oroszország Európa vezető hatalmai, míg Lengyelország, Svédország, Hollandia és Törökország megszűntek aktív szerepet játszani a nemzetközi politikában. Kialakultak a 18. századi európai politika fő erővonalai: az angol-francia ellentét, Poroszország és Oroszország emelkedő szerepe és a lengyel kérdés.
Irodalom
Asztalos Miklós: II. Rákóczi Ferenc és kora, Budapest, é. n.
Ifj. Barta János: A kétfejű sas árnyékában. Budapest, 1984.
Bánkúti Imre: A szatmári béke, Budapest, 1981.
Gonda Imre – Nieredhauser Emil: A Habsburgok, Budapest,1987.
Köpeczi Béla – R. Várkonyi Ágnes: II. Rákóczi Ferenc, Budapest, 1976.
Papp Imre: A Napkirály, Budapest, 1989.
II. Rákóczi Ferenc fejedelem Emlékiratai, Budapest, 1979.
Nording, Steve: II. Rákóczi Ferenc magánélete, h.n. 2002.
Živojinović, Dragoljub R.: Uspon Evrope (1450–1789), Novi Sad, 1985.
.jpg)
