A 997. év Szent István számára két súlyos traumát hozott: elvesztette apját, Géza nagyfejedelmet és nevelőjét, Szent Adalbert püspököt is. Géza még életében Istvánt jelölte ki utódául, a hatalomátvétel elé azonban komoly akadály tornyosult. A nagyfejedelmi címnek ugyanis már a Taksony–Géza uralomváltás idején vissza kellett volna szállnia az Árpád-leszármazottak idősebb ágára, Tarkacsu (Árpád vezér másodszülött fia) vonalára. Akkor azonban Géza (Árpád legfiatalabb fiának, Zoltának az unokája) kiegyezett a hatalomra a nomád öröklési rend szerint jogosan igényt tartó Tar Szerinddel (Tarkacsu unokájával), és a Balatontól délre eső vidéket, Somogyot átengedte neki kormányzásra, amin akkoriban a mai Zágrábig nyúló területet kell érteni.
Addig a magyarok feletti főhatalom az Árpád nemzetség egyes ágai között felváltva öröklődött, ezzel az alkuval viszont az ötödik Áprád-ivadék, Zolta nagyfejedelem örököseinek kezében maradt.
Géza halálakor Tar Szerind már nem élt, viszont fia, Koppány nyíltan bejelentette igényét a trónra. A kitört harcban végül István győzött és megszilárdította az új keresztény magyar államot, aminek kiépítését apja, Géza kezdte el.
Pogányság kontra kereszténység
Koppány pogányságát ugyan kifejezetten egyik kútfő sem említi, de tervei és céljai arra vallanak: aligha lehetett keresztény. A nagyobbik István-legenda (1077) homályos célzást tett mind Koppány, mind a neki szolgáló nép pogány voltáról: „a pogányok vonakodtak nyakukat a keresztény hit igájába hajtani, és főembereikkel együtt azon igyekeztek, hogy kivonják magukat István uralma alól”.
Koppány már Géza életében is mozgolódott, szervezkedett rokonai, a nagyfejedelmi család ellen. A feszültséget jelzi, hogy Géza a saját és Koppány területének a határára a besenyő falvak láncolatát telepítette. A besenyők ekkoriban határőrizeti feladatokat láttak el, ezért rendszerint az országhatárra helyezték őket.
Somogyot más oldalról is körülkerítette Géza, Baranya felől székely falvakkal, Zala, Tolna, Fejér és Veszprém felől pedig befogadott katonai segédnépekkel.
Összesen három történelmi forrás maradt fenn Koppány felkeléséről, és kettő annak ugyanabban a tényezőben jelöli meg. A pannonhalmi kiváltságlevél (1002) István nevében fogalmazva arról írt: „egy bizonyos, Somogy nevű megye el akart engem űzni az atyai székből”. Az eseményről a legrészletesebben tudósító 14. században íródott krónikák szerint „Géza fejedelem halála után Koppány vérfertőző házasságot akart kötni Szent István király anyjával, meg akarta ölni Szent Istvánt, hercegségét pedig saját hatalma alá akarja vetni”.
Koppány egyértelmű tervét – az ország egésze feletti hatalom megszerzését – jól szimbolizálja az a terve, hogy feleségül vegye Saroltot. A nomád öröklési rendben (az ún. levirátus értelmében) ugyanis a megözvegyült asszony kezére az elhunyt nagycsaládjának legidősebb férfi tagja tarthatott igényt. E házassági tervben Koppány hatalmának legitimitását láthatta. És terve nem is kelthetett különösebb megütközést, hiszen 997-ben az ősi szokások még aligha kerültek komolyan veszélybe, és a királyi törvények prése sem szorított senkit – mivelhogy azok utóbb keletkeztek.
A későbbi krónikák ezúttal nem ferdítették el az eseményeket
A krónikák sokszor legendákba vesző eseményeket említenek, máskor az aktuális hatalom szája szerint íródtak, de ez esetben mégis hűek maradtak az események ábrázolásához, hiszen akad egy kortárs által írt, máig fennmaradt dokumentum, amely hónapra pontosan rögzíti az eseményeket: Aurillaci Gerbert reimsi érsek, aki II. Szilveszter néven rövidesen római pápaságra emelkedett, 997 júliusában arról írt III. Ottó császárnak, hogy „nyugtalanító gondokkal terhesen telnek napjaim és éjszakáim. Szkítia csak növeli gondjaimat, Itália sokasítja; a gondolatra, hogy cserbenhagyjuk a szkítákat, és nem megyünk Itáliába, megborzongok.” (A nyugat-európai írásbeliség a magyarokat már a 10. század eleje óta a szkítákkal hozta kapcsolatba.) Eszerint Koppány felkelése 997 első hónapjaiban robbanhatott ki, ha az év közepén Nyugat-Európában már tudtak róla.
Miért érdekelte a magyar trónutódlás fél Európát?
Felmerül a kérdés, hogy miért érdeklődött a reimsi érsek meg a német-római császár ennyire Magyarhon iránt. Ennek oka egyrészt, hogy III. Ottó elhatározta, birodalma biztonsága érdekében az eddigi jobbára védekező magatartás helyett, ezúttal aktívan befolyásolni fogja a keleti határvidékein történő eseményeket (ennek a politikának az alakításában pedig Adalbert püspök mellett éppen a császár korábbi tanítómesterének, Gerbert
érseknek volt igen jelentős szerepe), ugyanakkor – a Scheyernben megtartott esküvőt követően – immár a magyaroknál tartózkodott Gizella hercegnő, II. Henrik császár húga, így egy, máskor tisztán „magyar ügy” (a trónutódlás kérdése) ezáltal bajor–német üggyé, sőt az egész kereszténység ügyévé is vált. Nem lehetett közömbös Nyugat-Európa számára, hogy a félpogány-félkeresztény Géza után a régihez ragaszkodó Koppány vagy a kereszténységet szívvel-lélekkel magáénak valló István lesz-e a nagyfejedelem.
A pannonhalmi kiváltságlevél a konfliktust egyenesen úgy jellemezte, mint „a németek és a magyarok között támadt igen nagy viszályt”. Ezek szerint reguláris német császári sereg bevetésére is sor került István oldalán Koppány ellenében.
A csatát Veszprém közelében vívták meg
A lázadást Koppány szította, a háborút is ő indította. Kizárólag magyarokból – méghozzá az új rendtől visszarettenő, az idegenek iránt ellenséges, a pogányságot feladni nem akaró földijeiből, köztük a Gézától még korábban elpártolt Vérbulcsú nemzetség tagjaiból álló csapatai a kisebbik Szent István-legenda (12. sz. eleje) tudósítása szerint „ostrom alá vették a közkeletű néven Veszprémnek mondott várost, hogy ezzel Istvánnak még nagyobb gyalázatára legyenek, amennyiben székhelyüket épp arra a helyre tennék, ahol a király megszállni és tartózkodni szokott, s ahonnét a többi erősség elfoglalásához is könnyebb út nyílott”. Abban az időben Veszprém volt mind az özvegy Sarolt fejedelemasszony, mind Gizella – a későbbi királyné – székhelye, valamint itt működött az ország egyetlen püspöksége.
Valószínű, hogy útban észak felé Koppány csapatai akkor sem kerülhették volna el ezt a Bakony alji várost, ha akarták volna, de bizonnyal nem is akarták. Számukra Veszprém (majd északabbra Esztergom) testesítette meg mindazt a „rosszat”, ami ellen fegyvert fogtak, vagyis István hatalmát, az idegenek uralmát, a kereszténységet.
István Esztergomból indult délre. A 14. századi krónika szerint a fejedelem, az akkor mindössze alig 16-17 éves gyermekember, „összehívta előkelőit, Szent Márton hitvalló közbenjárásával az isteni irgalom segítségéért könyörgött”. István főemberei Pázmány, Hont és Orci vezérek és Domokos, a későbbi első esztergomi érsek voltak.
István seregének fő erejét főleg besenyők és Kér törzsbeliek, valamint a kabarok alkothatták. A nehézfegyverzetű német testőrségben skandináv–varég eredetű zsoldosok is szolgálhattak, akiknek a nyugat-tolnai Várong falunévben maradt nyoma.
A kisebbik István-legenda is kiemeli, hogy az egymás ellen vonuló két sereget egészen más eszmények hevítették. „A király az isteni kegyelem irányításával indult ellenük. Ő társaival együtt a hitben, míg amazok puszta fegyvereikben bizakodtak.” A krónika szerint midőn István „összegyűjtvén a sereget ellensége ellen vonult, előbb a Garam folyónál karddal övezték”. Ez a szertartás Nyugat-Európában a Karoling-kor óta szokásos eljárás volt: a kard ünnepélyes felkötésével kinyilvánították, hogy viselője érett a fegyverforgatásra.
István közeledtének hírére Koppány felhagyott Veszprém ostromával, és István serege felé indult. A döntő ütközetre valahol Veszprém és Várpalota között, valószínűleg Sólyon került sor. A csata előtt István fejedelem Szent Márton segítségét kérte, és fogadalmat tett, hogy adományokat tesz az előző évben alapított pannonhalmi apátság javára.
A krónika szerint „mindkét oldalon sokáig és bátran harcoltak, de az isteni irgalmasság segítségével Szent István fejedelem dicsőséges győzelmet aratott”.
A lázadó testét négyfelé vágták
A csatában a bajorországi Vecelin ispán megölte Koppány vezért, amit követően őt István fejedelem bőséges javadalmakkal adományozta meg. Vecelintől eredt a magyar Rád genus, amely közel két évszázadon át egyike volt a legbefolyásosabb magyarországi nemzetségeknek.
Egy 14. századi krónika így tudósít Koppány sorsáról: „István a megölt Koppány holttestét négy részre vágatta: az első részt az esztergomi, a másodikat a veszprémi, a harmadikat a győri kapuhoz küldte, a negyediket pedig Erdélybe, Gyulafehérvárra”. Ha ez igaz, a keresztény István pogány büntetési módot választott pogány ellenfelével szemben. Ettől elvonatkoztatva István a tetem egyes részeinek szétküldésével valószínűleg azt kívánta kinyilvánítani: ura a helyzetnek, és keményen leszámol mindenkivel, aki ellene fellépni merészel.
A kisebbik István-legendából felsejlik, hogy István először igen szigorúan járt el Koppány népével is: „Őket és utódaikat mind a mai napig az egyház szolgájává tette. Később főembereinek közbenjárására fontolóra vette, hogy a javakból csupán tizedet adjanak, nehogy nyomorúságukban a föld színéről is kivesszenek.” István tehát kevés kétséget hagyott a tekintetben, hogy igen kemény kézzel lát hozzá a pogányság felszámolásához, a kereszténység elterjesztéséhez, és az ellenszegülőket személyes szabadságuk (a nomád ember legfőbb büszkesége) elvételével sújtja, és járulékok fizetésére kényszeríti.
A felsorolt négy hely közül Erdély 997-ben bizonyosan nem tartozott István fennhatósága alá, hiszen ott Gyula (Sarolt testvére) önálló hatalmat gyakorolt. István ezzel a gesztussal akár azt is üzenhette nagybátyjának, hogy ő mint nagyfejedelem és mint Sarolt fia mindkét jogcímen igényt tart Erdélyre, de azt is üzenhette, hogy megvédte anyját, a keresztény Saroltot a pogány Koppány által kikényszerített házasságától.
Mindenesetre eme véres bosszút követően István ezután elismert nagyfejedelem lett, 6 évig nem kellett újabb lázadás miatt fegyverhez nyúlnia.
Ez a tudósítás még egy fontos történelmi tényre rávilágít: azzal, hogy István a három testrészt éppen Esztergomba, Veszprémbe és Győrbe küldte, egyben kijelölte azt a terület is, amelyen tényleges fennhatóságot gyakorolt. Ez meglehetősen kicsiny terület volt, hiszen csak a Dunántúl északi része, valamint a nyugati Felvidék déli sávja tartozott hozzá. Koppány lázadásának leverése után ehhez járult még Somogy, ám a Kárpát-medence többi részével ezek szerint 997-ben István még nem rendelkezett, ott önálló, a nagyfejedelemtől legfeljebb elvi szinten függő, ténylegesen azonban tőle teljesen független törzsi hercegségek (törzsi államok) terültek el.
István győzelmével az új rend, az új típusú államiság és a kereszténység győzött
István és Koppány összecsapása az Árpád-törzsön belüli harc volt, amelynek arról kellett döntenie, hogy milyen irányban haladjon Géza után az ország. Ebben István egy új rendet képviselt, az új típusú államiságot és a kereszténységet, Koppány pedig a törzsiséget és a pogányságot. Az, hogy István – hite szerint – Isten segítségével győzte le ellenségét és rokonát, megerősítette mély elkötelezettségét a keresztény hit iránt.
Géza fejedelem (Österreichische Nationalbibliothek, Bécs)
István király névjegye a pannonhalmi alapítólevélről
Koppány vezér lefejezése (Képes krónika)
Koppány vezér szobra Szóládon
Koppány feltételezett szálláshelye, Kupa vára
Koppány vezér (Bicskey Zsolt festménye)
Szent István király és Boldog Gizella királyné szobra Veszprémben (Ispánki József alkotása)
Szent István (Törley Mária bronzszobra)
Szent István szobra a Halászbástyán (Stróbl Alajos alkotása)
Szent István király (Korényi János munkája)
.jpg)
