Az eretnekség fiziológiája

Amikor az eretnek szó keletkezését kutatjuk, akkor különféle magyarázatok közül választhatunk. A leggyakrabban fellelhető meghatározás alapján az eretnek szó eredetét a görög haireomai: választani, kiválasztani igéből származtatják. Közszájon, leginkább egy bizonyos – az általánosan elfogadottal szembehelyezkedő – filozófiai vagy vallási irányzathoz, párthoz tartozó egyénre, csoportra vonatkoztatják a fogalmat. Ám sokkal helyesebb lenne a kiválasztani helyett a kiválogatni igét alkalmazni, hiszen az eretnekek eleinte sohasem egy merőben új ideológiát, társadalmi rendet, vallási hagyományt akartak/akarnak teremteni, hanem többnyire a már meglévő eszmékből, rendszerből, rituálékból válogatták ki azokat az elemeket, amelyekből az általuk vélt igazságosabb lét alapjait szerették volna megteremteni.

Egy idő után, a régi hagyományokból kiválogatott elemek új egységbe tömörítése lassan másfajta, mélyebb összefüggésekre mutatott rá. Ez eredeti, szokatlan, újsütetű értelmezések, magyarázatok létrehozását vonta maga után, és ezek már hordozták az eretnekség sajátosságait, a megújulás csíráit. A történelmi tapasztalat alapján leszögezhető az is, hogy abban a pillanatban, amikor az eretnek tanokat magáénak valló egyén vagy csoport szembekerül a hatalommal rendelkező, véleményt formáló társadalmi réteggel és rákényszerül az ellene felvetett vádak alóli tisztázásra, akkor kezd el igazán egy adott „eretnek” tan, ideológia vagy rendszer kiteljesedni, netalán radikalizálódni. A megmaradásért vívott harc eredményezi a korábban kiválogatott elemek teljes egységgé való összeolvadását, a dolgok, állítások, összefüggések egyre precízebb letisztulását.

Vannak azonban helyzetek, amikor a rendszer elemeiből vagy az eszméből való válogatás nem jut el sehová. Mindaddig, amíg a kiválogatott komponensek, összetevők önmagukban nem jelentenek szakadárságot a már meglévő renddel, eszmével, vallással szemben, addig nem beszélhetünk igazi eretnekségről. Sőt akkor sem, ha a hatalmat gyakorlók a meglévő alkotóelemek újfajta átcsoportosításával, átértelmezésével, a saját érdekeiket védve, a fennálló válságot látványos vagy eltitkolt „átvedlésük” által igyekeznek túlvészelni. Ilyen esetben saját magukat nevezhetnék eretnekeknek, de nem ez történik, hanem épp a fordítottja, vagyis mindazok, akik nem idomulnak az újdonságokhoz, azok válnak eretnekké. Ilyenkor a régi rendet képviselők lesznek kívülállókká.

Az eretnekség többnyire egy adott ideológiai, társadalmi, vallási, politikai mítosz kigúnyolásával kezdődik, majd annak kritikájával, s végül teljes aláásásával folytatódik. Az eretnek tanok részletei, mélységei gyakorta nem jutnak el a szélesebb rétegekhez, mert a harc hevében, amit az „igazság” győzelméért vívnak, ellehetetlenítik az ilyen jellegű lépéseket. Az eretnekséggel vádolt egyén, csoport, mozgalom – ha beindul a hatalmi gépezet rombolása – nagyon gyorsan a győzelem elérése, az eszme terjesztése helyett a megmaradásáért vívja a harcot. A hatalom nem sokat gatyázik, ugyanis nem célja a probléma kiszélesedése. Minden hatalom tudja, hogy a pártütők ellen a támadás az egyedüli hatékony eszköz. Történelmi tény, hogy a két fél közötti kezdetleges, majd elmérgesedő szópárbaj, vita igen hamar tettlegességig fajul. Az eleinte kialakuló verbális harcban az eretnek tanok kiforgatása a cél, később, a fizikai leszámolás alkalmazásával pedig a nyílt és rejtett szimpatizánsok megfélemlítése. A hatalom az elkülönültek tanait azzal gyengíti, hogy értékeiket a közösség értékeivel ellentétesnek, cselekedeteiket, viselkedésüket pedig a tömegek számára veszélyesnek, ártalmasnak tünteti föl. Az eretnekekkel szemben, a régi rend őrei, az elszigetelés gyakorlatát alkalmazzák. Ezzel a stratégiával megszűnik az egyénnek, csoportnak az a lehetősége, hogy tanait, elképzeléseit népszerűsítse, hogy érveljen, kiálljon az igazság mellett, hogy saját magát vagy a mozgalom tagjait erkölcsi győztesként tüntesse fel, hanem kénytelen a védekezésre, a vádak tisztázására fordítani figyelmét. Ez leköti, majd felmorzsolja az ellenállást és belső ellentéteket szít. A elgyengülés, szétforgácsolódás pedig az egyértelmű bukás, a teljes megsemmisülés, ritkább esettben a lassú elsorvadás nyilvános jele. Ez az eretnekség felszámolásának egyik, talán a leggyakoribb útja. A másik út – amivel be lehet fojtani egy eszmét, mozgalmat – az a mártíromság, a vértanúság útja, amikor az egyént vagy a csoport tagjait különböző manipulációk segítségével arrafelé terelik, hogy „önként és dalolva” válasszák a feláldoztatást, abban az együgyű, naiv hitben élve, hogy a halál által kiváltott döbbenet a világ jobb útra való térését fogja eredményezni. A múltbéli tapasztalat megcáfolni látszik ezt a hiábavaló áldozatvállalást, ugyanis az üdvös, szép világ eljövetelére mindmáig várunk még. Bár a történelmi és erkölcsi igazságszolgáltatás, vagyis az áldozatok egy idő utáni rehabilitálása gyakorta megtörténik, ez nem sokat nyom a latban, a méltóságteljes társadalomhoz vezető változást nem tudja e késői, többnyire csak látszat-bűnbocsánat elindítani, olyan formalitás ez, mint a halott körül megjátszott olcsó jajveszékelés.

Az eretnekek helyzete egyértelműen kilátástalan, mert mindig két csoporttal kell küzdeniük egyszerre, egy szűkebb, harcias maggal, és a társadalom széleskörű, ám annál tunyább rétegével.  Az első körbe tartoznak azok a hatalmon lévő emberek, akik a saját érdekeiket őrzik, de ide sorolhatók még a hatalomból táplálkozó nyerészkedők siserahada. Ők biztosítják az eretnekek elleni harc gazdasági, politikai hátterét, katonai ütőerejét. Ők azok, akik demagógiával manipulálják a széles tömegeket. Az eretnekekkel szembenálló második csoportba tartoznak az idomított „nyáj” tagjai. Közéjük sorolhatók mindazok, akik megszokásból, kényelemből, butaságból, érdekből, megfélemlítettségből, gyávaságból vagy megfelelő információk hiányában nem akarnak, nem tudnak, mernek az eretnekek pártjára állni. Az eretnekek győzelme attól függ, mennyire tudják megmozgatni ezt a lomha tömeget. Többnyire nemigen. Hosszú távú győzelem csak akkor fordult elő a történelemben, amikor az eretnekmozgalmak keltette változások hullámait bizonyos – gazdasági és katonai hatalommal rendelkező – érdekcsoportok is meglovagolták. Az ilyen sikerek többnyire lényeges kompromisszumokkal, az eretnekmozgalom gyökeres újításainak csonkításával, tanításainak kiherélésével jártak együtt.

Bár az eretnek eszméket irtották, a mozgalmakat eltörölték, ennek ellenére mégis jelentős befolyással bírtak a múlt és jelen alakításában. Az eretnekek voltak azok, akik a fennálló rend valamivel jobb, igazságosabb változatáért harcoltak, harcolnak még ma is. Csakhogy mivel nem a nyertesek közé tartoztak a történelemben, ezért csak a győztesek szemszögéből, vádjaiból ismerjük őket, eszméiket, álmaikat, rendszereiket. Hosszabb-rövidebb ideig tartó fennmaradásuk pillanataiban mindig egy lángolásnyi „felvilágosodást” váltottak ki. Ámbár az egyének, csoportok, mozgalmak eltörlésével, megsemmisítésével átmenetileg megtisztult a terep, az eretnek eszmék, elképzelések, tanok, gyakorlatok valahogy újra és újra megjelentek a történelemben, megtermékenyítve az adott kort.

Lehet, hogy egyszer tényleg győzelemre viszi valamelyik eretnek a világmegváltó elképzelését, ahhoz azonban ismernie kell az eretnekség fiziológiáját is!