Az eretnekség kialakulásának folyamata

A hellenizmus korában kialakuló kereszténység a születése pillanatában szembetalálta magát egy igen képlékeny vallásos helyzettel, ahol a római, a görög és az ókori keleti istenek, a velük kapcsolatosan kialakult hiedelmek, szokások folyamatosan egymásba fonódtak. Róma államapparátusa mindaddig megtűrte a különféle vallások, nézetek, irányzatok jelenlétét, ameddig azok nem vonták kétségbe a birodalom hatalmát. Sőt a birodalom befolyásos emberei, csoportjai maguk is terjesztették azokat a vallási nézeteket, misztikus tanokat, szokásokat, amelyek beleillettek Róma politikai és politeista elképzeléseibe.

Amikor a kereszténység megszületett, számos nyitott kérdés maradt még fenn, amelyeket különféle szempontok alapján: teológiai-vallási, gyakorlati, erkölcsi, filozófiai, jogi, egyházszervezési nézőpontokból kiindulva kellett minél hatékonyabban megoldani. A keresztény egyház megszervezésében keletkező kezdeti bizonytalanságot az okozta, hogy az első keresztények még nem születtek bele egy „kikövezett”, szilárd alapokra helyezett egyházba, vallásba, amiből az következett, hogy az új vallást hirdetők Jézus tanításait a saját társadalmi helyzetükből, neveltetésükből, előző vallásos nézeteikből és egyéb magukkal hozott örökségekből kiindulva próbáltak magyarázni, értelmezni, terjeszteni. Ebből fakadt a korai kereszténység sokszínű értelmezése, ami csak idővel kezdett letisztulni, amikor a kereszténység megerősödött és kialakultak a kereszténység első jelentős központjai, ahol már megindult a felmerülő kérdések letisztázása valamint az egyházi tanítások egységesítése, egyértelműsítése. Persze ez azzal járt, hogy mindazok, akik nem fogadták el a többség, vagyis a központ által kihirdetett elveket, azok kívül rekedtek a hivatalos egyházon, és hamarosan szembetalálták magukat azzal, hogy az ő, korábban még elfogadott vallásos elképzeléseiket, szokásaikat, tanaikat, hiedelmeiket eretneknek bélyegezték.

Mint ahogy a korai kereszténység idején, úgy manapság is folyamatosan jelentkeznek újabbnál újabb kérdések, amelyeket az egyháznak meg kell oldania, hiszen a társadalmi, technikai-technológiai változások, az újfajta eszmék és értékrendek mind-mind visszatükröződnek az egyház tevékenységére, amire válaszokat kell találni. Egy-egy probléma kialakulásakor mindig az a kézenfekvő, hogy a már meglévő teológiai-vallási, filozófiai, erkölcsi, jogi viszonyok tárházából próbálnak rálelni a felvetődött kérdés megoldására. Ilyenkor mindig visszanyúlnak a már meglévő írásokhoz, korábban bevett gyakorlatokhoz, ahonnan különféle ötletek, gondolatok kerülnek elő. Ez az ókorban, a középkorban sem volt másképp, amikor a különböző „pogány” ókori művek szerzői vagy korai keresztény tanok hirdetőinek iratai a feledés homályából újra a felszínre kerültek. Az említett művekben megfogalmazott elképzelések, gondolatok mindig megihlettek egyházi személyeket, akik ettől kezdődően vagy ügyesen beépítették ezeket a hivatalos egyház nézeteibe, vagy más utakra léptek, és lassan, de egyre határozottabban eltértek a központilag elfogadott tanoktól. Ez volt az egyik útja az eretnek tanok kialakulásának és terjedésének. A korai kereszténység idején számos, a kereszténység elemeit magába foglaló, olvasztó irányzat alakult így ki, mint például a gnoszticizmus, amely az ókori görög, egyiptomi, babiloni, zsidó és keresztény elméletek, hagyományok, gyakorlatok keveredéséből jött létre. Eltérő nézeteik ellenére, a II. században kiteljesedő gnosztikus közösségek meg sem próbáltak elkülönülni a keresztény egyháztól, hiszen a keresztény hívőkből verbuválták újabb és újabb tagjaikat. E jelentős veszély és veszteségek hatására indította el a később történelminek nevezett keresztény egyház a kitaszításukat, és kezdte el a velük való leszámolást.

 Az eretnekség kialakulásának egy másik útja onnan ered, hogy egy idő után a keresztény egyház bemerevedett. Ez főleg abból a félelemből adódott, hogy a kereszténység elveszik a különféle értelmezések hatása alatt, és számos kisebb irányzatra, közösségre bomlik. Ettől kezdődően a kereszténység már nem csupán vallási közösségek egyre jobban szerveződő együttese volt, hanem mindinkább egy központi irányzatot kiszolgáló egyházi szervezetté vált, s mint ilyen, politikai tényezőként már nem csak a lelki-szellemi élet ügyes-bajos dolgaival és teológiai, erkölcsi kérdésekkel foglalkozott, hanem egyre hangsúlyosabban az egyházszervezet megszilárdításával, továbbá minden pogány, gnosztikus vagy a kereszténységet egyedien magyarázó vallási hagyaték eltakarításával, eltüntetésével. Továbbá az egyház vezetőinek a vallási előírások eldöntésénél az állam, vagyis a Római Birodalom politikáját is figyelembe kellett venniük, ha akarták, ha nem. A II. században a korai keresztény egyház egyre inkább szervezetté alakult, amelynek már nem csak a teológiai, hanem a politikai-hatalmi arculata is mindjobban körvonalazódott. Ismerjük az emberi gyarlóságot. Mindig akadnak, akik a saját javukat nézve végrehajtják a hatalom érdekeit, kívánságait saját közösségük, ebben az esetben a keresztény közösség érdekei ellenében is. Hogy ezek a lépések mikor szükségszerűek és mikor fölöslegesek vagy károsak, az mindig az adott helyzettől, a megalkuvást jelentő kompromisszumtól függ. A lényeg viszont az, hogy a hatalmi szervezetté is alakuló egyház előbb-utóbb szembekerül a saját híveinek egy részével. A leggyakoribb ilyen jellegű összetűzés alapját többnyire a kialakuló társadalmi ellentétek képezik: a szegény-gazdag szembenállás, vagyis pontosabban a gazdaságilag, politikailag tehetetlen ember és a közösséget meghatározó, hatalmat befolyásoló ember, csoport vagy szervezet ellentéte.

Az eretnekség kialakulásának egy harmadik útja a hívők, igehirdetők, hitszónokok egy szűk csoportjának vallásos, néha naiv átszellemültségéből, a keresztény vallás mély és ösztönös átéléséből fakadt. A belső megérzéseikre, hangokra hallgatók ilyenkor nem a fentebb említett társadalmi szinten (szegény-gazdag) kerültek összetűzésbe a keresztény egyházzal, mint szervezettel, hanem aszketikus életvitelük, valamint a keresztény tanítások sajátságos, érzelmi alapú értelmezése alapján. Az ilyen eretnek emberek és a később keresztény szenté avatottak között borotvapenge-vékony határ húzódott és húzódik. Ugyanis a szentekben és az ilyen eretnek emberekben igencsak közös – az átszellemültség mellet – a világi hívságokról való lemondás, az aszexualitás, a jótét lélek, a zord körülményekhez való alkalmazkodás, a mély lelki akarat stb.. Eretnekké akkor váltak az ilyen „túlbuzgó” lelkek, amikor az egyház nem tudta igába törni őket, és akiknek a tanításai, életvitele olyan mély benyomást gyakorolt az emberekre, hogy óriási tömegeket tudtak magukkal vonzani. Ilyen személy volt Markión, akit a történelmi egyház eretneknek nevezett, annak ellenére, hogy a megváltó Isten végtelen szeretetét hirdette. Ő azzal a szemléletével vált eretnekké, hogy elvetette az Ószövetséget, mivel annak istenét zordnak, rosszindulatúnak, esküszegőnek tekintette.

Bármilyen forrásból is fakadt ki egy-egy eretnekmozgalom, legyen az teológiai, társadalmi vagy érzelmi indítatás, minden mozgalomba idővel politikai érdekek is vegyültek. A más értékeket, tanokat, életvitelt hirdetők ugyanis előbb-utóbb szembekerültek azokkal, akik a „normális” élet normáit meghatározták, vagyis a hatalmat gyakorlókkal. A kereszténység megerősödésének korai szakaszában végül a mai keresztény közösség, a történelmi egyház maradt talpon az ellenfeleivel szemben, de ez akkoriban még egyáltalán nem volt egyértelmű. Végül is a gnosztikusok, a markioniták, vagy a manicheusok, később az arianizmus hirdetői is kikerülhetett volna e harcokból győztesként.

A „mi lett volna, ha” feltételezés azonban csak a gondolkodó ember egyik kedvenc játéka. A kérdést sokszor érdemes és érdekes felvetni, hiszen rejtett ok-okozati összefüggésekre bukkanhat a kutató. Mindig megéri lejátszani a különböző képzeletbeli forgatókönyveket, de mindenképpen a valódi, feltárt, igazolt tényeknél és ezek magyarázatánál kell maradni, bár azokat még a tárgyilagosságra való hajlandóság ellenére is többféleképpen lehet, és szokták is értelmezni.