A mohácsi csata magyar hadvezére

Maga az összecsapás a háromszoros túlerőben levő török hadak ellen két napon át tartott, és három ütközetben ment végbe. Ha a Szerémségbe betörő törökök létszámát nézzük (10-15 ezer), akkor mérete a kenyérmezei csatához hasonlítható. A kenyérmezei csatáról és győztes hadvezéréről Kinizsi Pálról mindenki hallott, a szávaszentdemeteri csatáról már sokkal kevesebben tudnak, mint ahogy Tomori Pálról is, akinek a hadai 1523-ban diadalmaskodtak, pedig ugyanazt a tisztet viselték, az alsó területek főkapitányai voltak mindketten, az ő feladatuk volt a magyar végvárrendszer központi részének a megvédelmezése, ami a mai Vajdaságot és a részben Romániához tartozó Temesközt jelentette a magyar végvárrendszer legfontosabb várával, Nándorfehérvárral középütt.

A MOHÁCSI CSATA

A mohácsi csatát Keresztelő János fejvétele napján vívták 1526. augusztus 29-én. Ezen a dátumon is emlékezünk meg róla minden évben, de mivel ez még a Gergely naptárreform előtt volt, ezért a csata pontos évfordulója valójában szeptember 8-án lenne, ami szintén katolikus ünnepnap, kisboldogasszony, Szűz Mária születésének a napja.

Ha Tomori Pál neve felmerült a csata kapcsán, még az irodalmi művekben is, mint például Dobó száján az Egri csillagokban vagy Kisfaludy Mohács című versében, akkor – mérhetetlenül igazságtalanul – leginkább bűnbakként szerepelt. Ő volt ugyanis a sorsdöntőnek bizonyuló vesztes csata egyik kinevezett hadvezére Szapolyai György mellett, aki pedig az erdélyi hadakkal még meg nem érkező testvérét, Szapolyai Jánost, a későbbi királyt helyettesítette. Még életrajzírója, Fraknói Vilmos is negatívan ír Tomorinak a mohácsi csatában játszott szerepéről 1881-ben megjelent könyvében.

Kettejük kiválasztása hadvezérré, mármint Szapolyai Jánosé (helyette pedig testvéréé) és Tomori Pálé kézenfekvő volt, hiszen a Jagelló-korszak hosszabb békeidőszakában szinte csak ők ketten voltak a hadvezetésben járatosabb magyar urak.

A köznemesi származású Tomori Pál hevesen tiltakozott, nem akarta elvállalni a rettenetes felelősséggel járó tisztséget, de becsületére váljék, miután nem mondhatott ellent a királynak, a nehéz terhet magára véve úgy tett, ahogy a felelősségteljes emberekhez illik, a legjobb tudása szerint igyekezett megfelelni a szerepnek és a hátramaradt korabeli feljegyzések alapján, úgy tűnik, nem is végezte rosszul feladatát. Ésszerű hadvezetési javaslatok származtak tőle. Ő volt az, aki a Drávánál akarta megállítani az átkelő törököt, ha lett volna erre elegendő ereje, majd szintén ő volt az, aki Mohácsnál, miután már visszavonulásra nem gondolhattak, részeiben próbált csapást mérni a két-háromszoros túlerőben levő, de még felvonulóban lévő török had ellen. Brodarics leírása szerint ő figyelt fel Báli bég lesállásba vonuló seregére, és küldte ki a királyi testőrséget Ráskay Gáspár vezetésével a kikémlelésükre, mert más „szabad erőt” nem küldhetett, akik meg is ütköztek az akindzsikkel, de a hatalmas túlerőt nem győzhették le. Fel is dúlták később a magyar tábort, ami nem kis zavart okozhatott a csata idején. Szintén az ő nevéhez kötődik, hogy hatékony módon állította fel a magyar hadrendet. B. Szabó János írja, hogy Paolo Giovio szerint „Tomori, hogy arcvonalát megnyújtsa, katonáiból négyszögeket formált, és a gyalogos zászlóaljakat a lovasság egységei közé állította. Az ilyen vegyes csatarend a XVI. század folyamán vált szokásossá a keresztény hadaknál, ha az oszmánokkal kerültek szembe, mert az ellenfél lovassága rendszerint túlerőben volt, és ha ezért a saját lovasság támadása esetleg sikertelen maradt, a gyalogos egységek közé húzódva, azok védelmében volt idejük soraik újra rendezésére”. Ha ez valóban így volt, ez is jó hadvezéri döntésnek tekinthető, mert ma már tudjuk, hogy a mohácsi csata nem egyetlen sikertelen magyar lovasrohamból állt, mint korábban vélték, hanem a bátran helytálló király – akit igaztalanul szintén vesztes csata bűnbakjává tettek –, II. Lajos vezetésével többször is újrarendezték soraikat és támadásra indultak a magyar lovasok, az utolsó rohamuk végső elkeseredésükben már egyenesen a csatatérre odaérkező szultánt célozta meg. A török források is leírják, hogy mintegy Miloš Obilić hőstettét megismételni vágyva három magyar lovas egyenesen a szultán közvetlen közelébe verekedte magát, az uralkodó testőrei vágták le őket. Tomori maga is úgy esett el a török szekértábor közelében, hogy a visszavonuló vagy menekülő lovasokat akarta feltartóztatni, amikor eltalálta egy puskagolyó. A törökök lándzsára tűzve hordozták körbe levágott fejét, ami mutatja, pontosan tudták, hogy ő a magyarok vezére.

A vélhetően Tomori hadvezéri elképzeléseit is tükröző magyar haditerv szintén ésszerű volt. Ezt a magyar tervet csak a Pécsi Tudományegyetem Mohács 500 Program kutatóinak tájrekonstrukciós kutatásai alapján lehetett nagy valószínűséggel rekonstruálni. A program vezetője, Pap Norbert 2021-ben számolt be róla, hogy a német és lengyel zsoldosokkal és kisebb számú cseh nemessel – lévén, hogy II. Lajos cseh király is volt – kiegészült magyar sereg kihasználva a korabeli vízakadályokat két oldalról, keletről és nyugatról víz és mocsár borította földsávban várta a törököt, hogy a két-háromszoros túlerőben lévő ellenség oldalról ne keríthesse be. Ez a mocsarak közötti földrész ugyanakkor alkalmas volt a nehézlovasság rohamára, amely a fő reménye lehetett a magyaroknak, erre korábban ugyanis a törököknek nem volt ellenszerük. Csakhogy a nyíltszíni csatákban nagy rutinnal rendelkező törökök eddigre erre is megtalálták az ellenszert, a középkor első hivatásos katonasága, az akkor már puskával begyakorlottan harcoló janicsárok pusztító sortüzében.

Visszatérve a magyar haditervhez, az lehetett az elképzelés Pap Norbert elmondása szerint „hogy a török seregnek csak egy részével kelljen egyszerre megküzdeni: a víztestek közötti „csőben” korlátozottan vonulhattak fel a török csapatok. A terv minden bizonnyal egy döntő lovasroham volt úgy, hogy a török sereg elejét megverik, ami szerencsés esetben a csata megnyeréséhez vezet. Így biztosítani kellett, hogy az oszmánok átkelhessenek a Borza-patakon, de a török hadvezetés feltehetőleg megértette Tomori tervét.” A csatatérre elsőként megérkező ruméliai hadtest – amely önmagában is nagyobb volt az európai mércével mérve szintén hatalmasnak számító magyar seregnél – elkezdett tábort verni, szekértábort állított fel, az ágyúkat pedig a lovasoknak áthatolhatatlan akadályként összekötötték láncokkal. A krónikák szerint a tapasztalt Báli bég javasolta fiatal és még tapasztalatlan Ibrahim pasának, a szultán barátjának a táborverést.

Ez felborított mindent, a védekezésre felállt, egész nap csatarendben álló magyaroknak támadniuk kellett volna, lehetőleg még a védműként funkcionáló tábor elkészülése előtt, és addig, amíg meg nem érkezik az anatóliai hadtest és a szultáni sereg is. Tomori a győzelemnek ezt a valószínűleg utolsó esélyét is fölismerte, ő győzte meg a magyar királyt, hogy adja ki a parancsot a támadásra, mert miként a jelen lévő Brodarics tolmácsolta a csatáról szóló leírásában az érvelését, jobb részekben megküzdeni az ellenséggel, mint egyszerre az egész haddal. De ekkor már órákat veszítve elkéstek, a megerősített tábor készen állt, és bár a lovasrohammal a török lovasságot megfutamították, vagy azok cselvetésből megfutottak, illetve ami a legvalószínűbb, a magyarok rohama valóban megállíthatatlan volt, de a nagy csatákban jártas törökök begyakorlottan úgy vonultak vissza, hogy az ágyúk és a puskák elé csalták a magyarokat. A felállított szekértábor és az összeláncolt ágyúk, de főként a janicsárok sortüzei megállították az ismétlődő rohamokat, miközben gyorsított menetben megérkezett az anatólai hadtest és a szultán seregteste is. A katasztrofális végeredményt ismerjük, II. Lajos mellett Tomori Pál is ott volt a halottak között.

A SZÁVASZENTDEMETERI CSATA

A három évvel Mohács előtt, szintén augusztusban zajlott szávaszentdemeteri győztes csatában szerzett tapasztalata egészen biztos, hogy befolyásolta Tomori Pált, hogy 1526 augusztus 29-e végzetes napján arra törekedett, részeiben ütközzön meg a túlerőben lévő török sereggel. Ebben a csatában három egymás utáni ütközetben sikerült ugyanis megverni a Szulejmán szultán sógora, Ferhád pasa által vezetett törököt, amely balszerencséjére részekre oszolva dúlta a szőlőtermő és boráról messze földön híres Szerémséget.

A kisebb ostromokat nem számítva a török főseregnek harmadszori kísérletre (az 1440-es és az 1456-os kudarc után) 1521. augusztus 29-én sikerült bevennie Nándorfehérvárt. A háború folytatódott, a hódítók tovább rombolták a végzetes sebet kapott magyar végvárrendszert. Szakadatlanok voltak a dúlások, a betörések. A magyar kincstár üresen kongott, Péterváradon – amelynek a Zsigmond által kiépített rendszer második vonalában elhelyezkedve most Nándorfehérvárt kellett volna helyettesítenie a védelemben – alig volt végvári katona. Ebben a helyzetben szemelte ki a király környezete Tomori Pált, a megbízható katonát és talpig becsületes embert az alsó részek főkapitányává. A világi csalódásai miatt ekkor már szerzetesnek állt Tomori hallani sem akart erről, csak VI. Adorján pápa felszólítására volt hajlandó otthagyni az újlaki (Ilok) ferences kolostort, elfoglalni az érseki széket és páncélt ölteni a szerzetesruhára.

Azt, hogy kiszemelték a nehéz feladatra barátja, Szerémi György udvari káplán tudatta vele. Fraknói Vilmos régies nyelvezetben így ábrázolta a jelenetet: „Az 1523-iki év kora tavaszán meglátogatá őt, esztergomi magányában, régi barátja Szerémi György, udvari káplány. Ez a kolostor kertjében találta, az ültetvényeknél elfoglalva. Tomori vendégét megpillantva, elveté a kapát, és szívélyesen üdvözlé, de egyúttal meg is dorgálta azért, hogy világi öltönyt visel. Szerémi mindjárt megragadta ezen alkalmat, hogy kellemesebb tárgyra vezesse a beszélgetést. »Bizony, bizony — mondá enyelegve — te sem fogod már soká viselni ezt a ruhát; mert mi ő felsége káplányai jól tudjuk, hogy atyaságod bácsi érsek lesz, és ő felsége, tanácsosai javaslatára, már írt Rómába a dispensátió végett.«

Miért nevezte őt leendő bácsi érseknek az udvari káplán? Azért, mert Szent Lászlótól egészen Bács 1526 őszén történt lerombolásáig a kalocsai érsekségnek két székhelye volt, Kalocsán és Bácson. A kettő közül a fontosabbik székhely Bács volt, ezért nevezte Szerémi leendő bácsi érseknek Tomorit.

Kalocsai–bácsi érsekké való kinevezésére azért volt szükség, mert az új kulcsvár, Pétervárad az érsekséghez tartozott és nem mellesleg azért, mert érseki jövedelmeit a katonaságra és a védelemre költhette és költötte is akkor, amikor a saját gazdagodásukon fáradozó főurak közül szinte senki sem volt hajlandó ilyesmire áldozni.

Tomori azonnal hozzálátott feladatához, megkezdte Pétervárad megerősítését, újból felszerelte a sajkásokat. Újlakot május végén hagyta el és augusztus elején már a Szerémségbe betört nagy török haddal kellett szembenéznie, és seregei győzelmet arattak a túlerő fölött. Magában a szerémségi harcokban, jelenleg úgy tudjuk, nem vett részt, mert Pétervárad megvédelmezésére kellett sietnie, amelyet a török sajkások fenyegettek. Ez vélhetően az ellenségnek egy elterelő hadművelete volt.

A szávaszentdemeteri–nagyolaszi csatának a lefolyásáról csak nagyon kevés információnk van, nem őrződött meg róla széphistóriás ének. A legfeljebb 4 ezerre tehető, nemesi felkelőkkel kiegészült magyar katonaság nagy része végvári vitéz lehetett. A részekre szakadt török hadat három ütközetben verték meg. A magyar vitézek a Szávánál először egy állítólagos parasztsereggel, vélhetően szerb határvédőkkel harcba keveredett török seregrészt győztek le, majd lendületből a másik török seregrészt is szétverték. Kubinyi András tanulmánya szerint harmadszorra a megmaradt török seregrész ütött rajta a győzelmeiket ünneplő magyarokon, ám azoknak nagy veszteségekkel ezúttal is sikerült diadalmaskodni.

A csatában 700 magyar és több ezer török vesztette életét. A diadal egyértelműen a magyaroké volt, ám abban a helyzetben ez mégis egy pürrhoszi győzelemnek számított, hiszen három év múltán, amikor a török Pétervárad elfoglalására, onnan pedig Mohács felé indult, nagyon hiányozhatott az a több száz, harcedzett magyar végvári vitéz.

Tomori Pál szobra Kalocsán (kozterkep.hu)