A megfelelő állampolgárok gyártósora

A klasszikus forradalmakban a társadalom átnevelése, a nem megfelelőképpen gondolkodók és cselekvők helyes útra terelése a forradalmi erők hatalomátvétele után vehet igazi lendületet, ezután azonban gőzerővel folyik felvonultatva a forradalmi pedagógia teljes fegyvertárát.

AZ ÁTNEVELÉS ERŐSZAKOS MÓDSZEREI

A nevelés minden egyes alapelvét sutba dobó forradalmi pedagógia – voltaképpen antipedagógia – különböző módszerekkel élhet. A társadalom átnevelésének a békésebb módszere a meggyőzés, a keményebb módszere a nyílt erőszak. Az utóbbit – mivel a hatalomátvétel után a forradalmi élgárda kaparintja meg az állami erőszakszervezetet irányítását, de az ő kezében összpontosul a törvényhozás és az ítélethozatal hatalma is – magától értetődő könnyedséggel alkalmazza a „törvényesített” forradalmi erőszak legkülönbözőbb változatait. A nem megfelelően gondolkodók félreállítása és egzisztenciális ellehetetlenítése az enyhébb formák közé tartozik, a szigorúbbak a börtön, az átnevelő munkatábor, a kínzás, de a végső megoldástól, a fizikai megsemmisítéstől sem riadtak vissza soha a vérbeli forradalmárok. A kommunisták ezt a szükségszerű rossznak tekintett törvényesített erőszakot hazug módon proletárdiktatúrának nevezték. Valójában nem a munkásosztálynak, hanem a forradalmi élgárdának a rémuralma volt a kommunista önkény, mint ahogy a jakobinus diktatúra vagy a náci diktatúra is a maga forradalmi élgárdájának a rémuralma volt, nem a polgárságé vagy a nemzeté, amelyekre hivatkoztak.

AZ ÁTNEVELÉS BÉKÉSEBB MÓDSZEREI

A rémuralomra többnyire csak a forradalmi rendszer megszilárdulásáig van szükség, minél biztosabb lábakon áll az új rend, annál ritkábban kell alkalmazni a törvényesített erőszakot a forradalmi államnak. A konszolidáció után – mint azt a kommunista hatalmak története igazolja – a társadalom átnevelésében, a megfelelő állampolgárok kitermelésében fokozatosan a békésebb módszer, a meggyőzés veszi át a központi szerepet, bár ez alól is vannak kivételek, mint például Észak-Korea. Ebben az állandó háborús készültségben élő országban sikerült kiépíteni egy generációkon átívelő, politikai vallásként működő távol-keleti totalitárius rendszert. Másutt a politikai vallást – a sztálinizmust és a maoizmust, valamint a két kommunista hitforma helyi utánzatait – legföljebb néhány évtizedig lehetett éltetni, utána a társadalomból belülről fakadó változtatási igény lépésről-lépésre enyhített ezeknek a totalitárius rendszereknek a vaskezű szigorán. A diktatúra ettől még diktatúra maradt.

A megfelelő állampolgárokat kitermelő „forradalmi iparágnak” a legfontosabb gyártósora az iskolarendszer. Alulról kell kezdeni az átnevelést, az eszmékre fogékony gyermekeknél és ifjaknál, akiknél a mintakövetés igénye és az ebből fakadó tekintélyelvűség még alapvonás. Úgy alakítható az ő, nevelőik szavait szivacsként magába szívó, a rögvalóság megtapasztalásától még kevéssé megérintett hiszékeny elméjük, ahogyan a víz hozzáalakul annak az edénynek az alakjához, amibe beleöntik. A forradalmi eszmét, a nagy és a szent ideát az iskolában lehet lassú, türelmes munkával belecsöpögtetni a megfelelő tanárok megfelelő oktatási módszereivel az emberpalánták fejébe. A forradalmi eszmét szinte vallási áhítattal kell hirdetni nekik, mert a gyerekléleknél nincs fogékonyabb az érzelmi tartalmak iránt. A forradalom és a forradalmi hős istenítésével a vele született mintakövetési hajlamukat kell kielégíteni a gyerekeknek, másról se álmodozzanak, minthogy egyszer majd belőlük is ilyen istenített hérosz lehet. E két módszer középpontba állításával, valamint azoknak a valóság tapasztalati körébe tartozó tartalmaknak az elhallgatásával, kiforgatásával, amelyek ellentmondásban állnak „a nagy és szent ideával”, újabb és újabb ifjú nemzedékek állíthatók a győzelme után is folytatódó revolúció szolgálatába.

A PERMANENS FORRADALOM

A jövendő nemzedékek megnyerésével az eszmének és a célnak tehető a forradalom permanenssé. A revolúciónak ugyanis a legvégsőkig kell eljutnia, addig nem szakadhat vége, amíg a „nagy célt” el nem éri. A kitűzött cél – előre vagy hátra mutató – iránya szerint különböztethető meg egymástól a forradalom két típusa, a társadalmi evolúció beteljesítőjének kikiáltott baloldali revolúció és az involúció véghezvivőjének, a boldog kezdeti állapot visszahozójának tartott jobboldali revolúció. A szóösszevonás szabad angol fordítása pontosan visszaadja a kettő különbségét. A baloldali forradalom, a re-volution új (minőséget szülő) fordulat, spirális mozgás: egyfajta evolúciós társadalmi ugrás, mint amikor például – jelenlegi tudásunk szerint így volt – az ősemberek csoportjából egyszer csak kialakult a mai emberek közössége. A jobboldali forradalom, a rein-volution ezzel szemben a spirális mozgás – helyesebben mondva a forgás – megfékezése, miként a kemény kézzel tartott gyeplő megfékezi a megbokrosodott lovat.

Rögtön hozzá kell tenni, hogy bár jellegüknél fogva kísértetiesen emlékeztetnek egymásra, a jobboldali forradalom nem azonos a baloldali revolúció ellen küzdő ellenforradalommal. Az ellenforradalom a forradalom eltörlési kísérlete, amely nemcsak a régi rend visszaállításával hajtható végre.

A KULTÚRA MINT FESZÜLTSÉGLEVEZETŐ SZELEP

Az átnevelt, megfelelő(képpen gondolkodó és cselekvő) állampolgár a forradalmi idea kinyilatkoztatása, „testet öltése”.

A társadalom átnevelésének a legfontosabb, de nem egyedüli módszere az iskolai oktatás és nevelés. Az egész szellemi szféra a „nagy és szent ideát” kezdi el szolgálni azokban az államokban, amelyekben átveszi a hatalmat a forradalmi élgárda. Nemcsak a törvényhozás és az ítélethozatal, valamint az állami erőszakszervezet kerül irányításuk alá, hanem a kultúra is: az egész művelődési élet, az irodalomtól kezdve a modern emberre leginkább ható filmművészetig. Mint ahogy a média és a közbeszéd is, azaz a kimondhatót (a közömbös dolgokat), a kimondhatatlant (az ellenforradalminak minősített tartalmakat) és a szükségképpen kimondandót („a nagy és a szent eszmét” hirdető kijelentéseket) kijelölő társadalmi kommunikáció is. Röviden kivétel nélkül minden, ami a szellemi szféra részét képezi „a nagy és szent eszme” szolgálatába állítódik a forradalmat győzelemre vivő államokban.

A forradalmi kultúrának kettős szerep jut. A „szent cél” művészi megjelenítése, a forradalmi ügy szolgálata – amint gondolnánk – semmivel sem fontosabb a kultúra második szerepénél, a szelep szerepnél, sőt, e második funkciója alighanem előrébb való is. A kultúra a forradalmi rendszert megszilárdító államokban – értve itt a szó alatt az időelverés teljes, intézményesült és nem intézményesült spektrumát a testkultúrától, azaz a sporttól kezdve a humoristák szórakoztatásán át az elitművészetig – feszültséget levezető szelepként funkcionál. Két formában működhet a kultúra mint szelep: egyrészt a gondokat ideiglenesen feledtető, önfeledt szórakoztatás formájában, másrészt annak a lehetővé tételével – például a közkedvelt humoristák tudatosan engedélyezett szabadszájúsága révén vagy az irodalomba becsempészett, szintén bölcsen megtűrt (többnyire sorok között) üzenő kritikai megnyilatkozásokkal –, hogy a forradalmi kultúrában, ha rejtetten is, de kimondható legyen az, amit a közbeszédben szigorúan tilos szavakba önteni. Ennyivel le is tudódik minden, a forradalom ügye nem kerül veszélybe, épp ellenkezőleg, a kultúrán mint a gőzt kiengedő szelepen át ugyanis az ellenkezés szelleme úgy szólal meg, hogy valójában lenyugtat és elégedettséggel tölt el, ahelyett hogy föllázítana. Mindeközben nem ellenforradalmi cselekvésre, hanem tétlenségre kárhoztat.

A POSZTMODERN FORRADALMAK ALAPJAI

A klasszikus forradalmi rendszerekben a kultúra szelep-szerepére óriási szükség van, hiszen – mivel az erőszak teremti meg és működteti őket – azok társadalmi feszültséggel teli rendszerek.

A hatalomátvételre már nem törekvő posztmodern forradalmakban, talán némiképp meglepő módon, a kultúra kapcsán felsorolt jelenségek a társadalom-átalakító törekvés legfontosabb elemei. A klasszikus forradalmakban még csak a társadalmi fordulat kiteljesítésének a kiegészítő eszközei voltak, a felülről és szellemileg építkező posztmodern forradalmakban viszont a fordulat sikere már teljességgel a társadalmi átnevelés hatékonyságán múlik. Emiatt a posztmodern forradalmárok számára kulcsfontosságú a revolúció céljait szolgáló iskolarendszer kiépítése, amit kisebb részt iskolaalapítással, nagyobb részt az állam által működtetett oktatási intézmények maguk oldalára állításával, a felsőoktatási intézményekben végrehajtott „hatalomátvétellel” érnek el azzal, hogy a megfelelő embereket helyezik a pozíciókba, miközben gátlást nem ismerve, a lejáratástól sem visszariadva kiszorítják ugyanonnan az általuk „nem megfelelő gondolkodásúnak” ítélt tanárokat.

Ugyanígy kulcsfontosságú számukra a társadalmi mintának számító személyek és a tekintélyi hatalommal rendelkező megmondó emberek megnyerése az eszméiknek, az ember ugyanis születésétől fogva mintakövető és tekintélyelvű lény. Ezek a társadalmi tekintélyeknek számító megnyert emberek fáklyaként fognak világítani mutatva az útirányt azok számára, akik még a sötétben tapogatóznak az eszme és a cél ismerete hiányában.

A közbeszéd irányítása, a kimondható, a kimondhatatlan és a szükségképpen kimondandó kijelölése is ugyanilyen lényeges számukra. Ennek mindinkább teret nyerő mai példája a kulturális marxizmus dugványából kisarjadt politikai korrektség beszéd- és gondolkodásmódja, a PC, ami egyirányú folyosót alakít ki a véleményeknek és eleve ellehetetlenít minden valóságos vitát, pedig az antik alapokon nyugvó európai civilizációban a nézetek szabad ütköztetése az ógörögök óta a legfontosabb alapértékek egyike volt: egészen a PC megjelenéséig XX. század végén. Képzeljünk el egy Platón által leírt dialógust, amely így kezdődik: „Először is határozzuk meg, kedves Szókratészem, hogy mit szabad kimondanunk és mit nem, és azt is, hogy a végén milyen jellegű végkövetkeztetésre kell jutnunk, és máris kezdhetjük a vitát!” Ilyen a PC vélemény-totalitarizmusa.

A posztmodern forradalmakban a kultúra nem kettős, hanem hármas szerepet játszik. A legújabb típusú társadalmi átalakításban a forradalmi kultúra úgyszintén a „nagy és szent idea” megjelenítője és szolgája, akárcsak a klasszikus forradalmakban, szórakoztató, időelverő megnyilvánulásként feszültséget levezető szerepe is ugyanúgy megvan, de létezik egy harmadik, szintén a kulturális marxizmus dugványából kisarjadó funkciója is, mindegyik közül a legfontosabb: ez a régi értékrend lerombolása. Mindent megtámad, nevetségessé tesz, kipellengérez, amit a régi értékrenddel azonosít. Semmit sem kímél, amiben a forradalmi cél érdekében halálra ítélt rend fenntartóját, oszlopát ismeri fel, még a legszentebb vallási tartalmakat sem, annak ellenére vagy éppen amiatt, hogy a forradalmi ideológia maga is egyfajta dogmákat megfogalmazó és feltétlen hitet megkövetelő világias célú vallási tan.

Hofi Géza. A forradalmi rendszerekben a társadalmi feszültségek levezetésének a fontos eszköze a közkedvelt humoristák tudatosan engedélyezett szabadszájúsága

A cikk első része itt olvasható.

A cikk második része itt olvasható.