Az elfelejtett vidék

Az okok nem mindig ismertek, aminek az egyszerű magyarázata, hogy a felejtés oka sokszor pusztán csak az ok a felejtésre. Miért emlékeznénk a szégyellnivalóra, arra, amivel nem vagyunk képesek közösséget vállalni, vagy arra, amit nem érzünk fontosnak?

Csavaros fordulatokat eredményezhet ez az emlékképeket törlő képességünk, mivel még az is megtörténhet, hogy azért feledkezünk meg múltunkról, merthogy nem érezzük magunkat méltónak a történelmi örökségre.

Ez lehet az egyik oka, hogy képtelenek vagyunk a 18. századi újratelepítés előtt ezen a vidéken élt és alkotó emberek – magyarok és nem magyarok – történelmi múltjával bárminemű közösséget érezni, annak ellenére sem, hogy ugyanaz a tér a lakhelyünk, amit egykor ők is belaktak személyükkel és teremtőerejükkel. Mintha az időtáv a teret is valami más dimenzióba helyezné át. Tudjuk, nincs így. Ugyanaz a Duna folyik itt most is, mint ami évezredekkel ezelőtt, legföljebb a neve és a vize más, és az ókori Sirmiumnak a romjai ugyanott állnak ma is, ahol a római telepesek kétezer évvel ezelőtt lerakták az alapozó köveket a mai Sremska Mitrovica helyén.

Sirmium volt a 3-4 századi Római Birodalom egyik legfontosabb városa, az egész Kárpát-medencében nem volt jelentőségében hozzá hasonlítható város, mégis alig tudunk róla valamit, pedig császárok születtek, uralkodtak és ma is szentként tisztelt vértanúk éltek, haltak meg hitükért ebben az ókori metropoliszban. Egyikük, a sirmiumi származású Probus volt az a római császár, aki a 3. században elültettette az első szőlővesszőket a Fruška Gora lankáin.

Kiderült, ez a vidék jó a bornak. Fölismerték ezt a Frankhonból (innen a Fruška Gora név) ideköltözött cisztercita szerzetesek is, akik újra virágzó borvidékké változtatták az erre teremtett domboldalakat. A szerémi bor híre a középkorban fölért a tokaji nedű újkori hírével. Egyesek szerint a tokaji szőlővesszőket – a minőségi borkészítés tudományával együtt – innen Szerémségből menekítették át a török pusztítás elől Tokaj környékére, erre azonban nincs kétségbevonhatatlan bizonyíték. Az viszont tény, hogy a borkultúrának köszönhetően Szerém volt a középkori Magyarország egyik legpolgáriasultabb része, ahova az európai egyetemeken tanuló diákok szinte megszületésükkel egy időben elterjesztették az Európát megrengető új vallási eszméket, így a huszitizmus tanait is. Nem véletlen tehát, hogy az első (a huszita) magyar bibliafordítás itt készült.

A Balkán irányából másfajta eretnekség, a dualista hitű, gnosztikus színezetű bogumilizmus is megtelepedett ezen a vidéken, ami már a római kortól kezdve a kultúrák találkozóhelye volt. Ez már a középkorban is azt jelentette, amit ma: a kultúrák harcát, de termékeny kölcsönhatását is. A szávaszentdemeteri bazilita (ortodox) monostorban annak idején beszélték mindhárom középkori liturgikus nyelvet: a görögöt, a latint és az ószlávot. Kultúrtörténeti kuriózum ez. A kora szellemi központjában, Cordobában tanuló, 12. században élt arab geográfus, Idriszi, vélhetően itáliai kereskedőktől szerzett adatok alapján így ír a gabonapiacáról híres Bács városáról, a vidék középkori központjáról: „Vannak benne piacok és vásárok, iparosok és görög tudósok.” Hogy miként kerültek ide a görög tudósok? Nem tudni biztosan, és azt sem, hogy miként és pontosan mikor került át a kalocsai érsekség székhelye Bácsra. Az viszont már bizonyos, hogy a 12 századtól a kelet-magyarországi és délmagyarországi részeket kormányzó kalocsai-bácsi érsekség igazi székhelye Bácsott van. Itt alapítják meg a ciszterciták az első délvidéki kórházat a 13. században. A 15. század végén a nagy magyar humanista, Váradi Péter, igazi reneszánsz központtá alakítja a várost, előbb betört tehát ide Itália szabad levegője, mint a műveltségük miatt irigyelt angolok vagy a franciák földjére!

A harcok terén is kitüntette magát ez a vidék, s itt nemcsak a világraszóló nándorfehérvári diadalra gondolhatunk. Véletlen-e vagy inkább a háborús múlt törvényszerű következménye, hogy a két legjelentősebb középkori magyar csata bátran helytálló hadvezére két kalocsai-bácsi érsek volt: a Muhi-csatában Csák Ugrin, a mohácsiban pedig Tomori Pál halt hősi halált.

Mohács után törölte el szinte nyom nélkül a török pusztítás e vidék hihetetlenül gazdag történelmi múltjának a tárgyi emlékeit.

Az újratelepítés után

Az újratelepítés óta Trianonig mindössze százötven év állt rendelkezésre, amíg e déli vidék magyar (és nemcsak magyar) népessége együtt gyarapíthatta a Kárpát-medence többi lakosával az István király alapította ország szellemi és anyagi örökségét. Ez csupán négy-öt nemzedéknyi idő, de ennyi is elég volt, hogy nagy nevek teremjenek ezen a földön.

A tizenháromból hárman: ennyien voltak az aradi vértanúk között, akik erről a vidékről származtak. Kiss Ernő, Lázár Vilmos és Schweidel József. Kettő közülük örmény, egy pedig német ősök utódja volt, ez azonban nem kicsinyíti, épp ellenkezőleg, növeli választásuk, a magyar ügy melletti kiállásuk értékét, nem lehet ugyanis megvetendő az a nép és az az ügy, amiért érdemes az életet föláldozni.

A történelmiek mellett szellemi nagyságok is bőven teremtek e tájon. A magyar irodalmi kánonba Szabadka két szülöttje, Kosztolányi Dezső és Csáth Géza kitörölhetetlenül beírta a nevét. Műveik értéke alapján okkal gondoljuk így. Csakhogy a kitörölhetetlennek mondott nem biztos, hogy az is. Irodalomelméleti ismereteink alapján tudjuk, hogy a kánon a névirtások és a névhozzáírások képlékeny, állandóan változó közege. Vannak nevek, amelyek, tartósan megtelepszenek benne, de vannak olyanok is, amelyek a forgandó idővel együtt úgy törlődnek belőle, mintha sohasem lettek volna részei a „mértéknek”.

Ez történt a magyar irodalom két világháború közötti megkérdőjelezhetetlen írófejedelmével, a svábból magyarrá lett, verseci származású Herczeg Ferenccel. A maga idejében nem véletlenül tekintették őt Jókai és Mikszáth méltó utódjának. A magyar irodalom legnagyobb mesélői, elbeszélői közül való ő, de kit érdekel ma már ez?

Herczeg Ferenc esetében a felejtés második világháború után feltámadt igénye szoros összefüggésben állt a politika fordulásával. Ugyanez miatt törlődött alig tíz év múltán a közösségi tudatból az adai születésű, később pedig Szabadkán élő Rákosi Mátyásnak, „Sztálin elvtárs legnagyobb magyar tanítványának” az emléke. Ha csak 1940-ig számolnánk az időt, akkor még büszkék is lehetnénk  a harcias, tetterős munkásmozgalmi aktivistára, aki tizenöt évet ült börtönben, s akinek a kiszabadításáért a két világháború között a Nyugaton is sokan fölemelték a hangjukat. Végül a szovjeteknek sikerült elérniük, hogy az orosz kézbe került negyvennyolcas honvédzászlókért cserébe kiadják őt Moszkvának. A baj csak akkor kezdődött, amikor öt év múlva az oroszok visszaküldték őt a magyar népet boldogítani...

Rákosival szemben a szintén adai származású Szarvas Gábort, a magyar nyelvművelés atyját nem kell féltenünk a feledés rémétől, addig biztosan nem, amíg a nyelv művelésének az igénye nem lesz idejét múlt dolog.

Nehezen érthető viszont, hogy az idetelepült első nemzedék nagyjait miért nem őrzi a helyi emlékezet? Azért, mert nem itt születtek? Hogyan származhattak volna innen, ha ők voltak az első idetelepülők?

Bács vármegye első világi főispánja, Berlin híres megsarcoltatója, futaki Hadik András huszártábornok Mária Teréziától kapott futaki birtokának köszönhetően vált e vidék történelmének a részévé. A Dunát a Tiszával összekötő kanális megálmodója, Kiss József II. József uralkodásának kezdetén került Zomborba mint kincstári mérnök. Vízépítő mérnökként kezdte karrierjét a bácsi születésű feltaláló, Déri Miksa is, a transzformátor egyik megalkotója. Bánáti, udvari születésű volt a nagy vajdasági szerb tudós, Mihajlo Pupin, aki azonban nemcsak ebben a minőségében vált ismertté, hanem a szerb érdekek harcos képviselőjeként is a párizsi békekonferencián 1919-ben.

Ezen a ponton érkezünk el a történelem, valamint a hozzá kapcsolódó emlékezet és felejtés ellentmondásosságához. A békekonferenciák kifejezetten olyan dolgok, amikre a győztes fél szívesen emlékezik, amiket viszont a vesztes örökre elfelejtene.

A felejtés és az emlékezés – ebből is jól látszik – legtöbbször az ellenkező oldalon foglalnak helyet. Összekeverésükkel, a meg nem történtre való visszaemlékezéssel és a tényeket tükröző emlékek elfeledésével születnek meg a modern világi mítoszok.

A bácsi vár romjai

​Az aradi vértanúk emlékműve – a tizenhárom mártír közül hárman délvidéki származásúak voltak