Újvidéken, mint az ország más részeiben is, ekkor teremtődtek meg azok a feltételek, amelyek a gazdasági fejlődésben előrehaladást, a tőkés gazdasági rend fejlődését, és a modernizálódás kezdeteit jelentették. A kor ismerői szerint, a gazdasági fejlődés alaptényezői látszólag még mindig a piacok és a boltok, valamint a kézműves műhelyek voltak, a hiány pedig a szükségesnek mutatkozó ipari létesítmények, a gyárak alapításában jelentkezett.
Jakov Ignjatović követekező képpen írt erről: „Ki nem hallott még a híres újvidéki piacról? Ott mindent megtalálsz, olcsón, egy olyan városban, melynek lakossága nem haladja meg még a húszezres lélekszámot sem. Ha társaságban vagy hajón újvidékivel találkozol, nehogy azt merészeld állítani, hogy valahol a világon van még egy olyan piac, mint az újvidéki, mert csak lesajnáló lesz a válasz, de talán jogosan! Abban a pillanatban, amikor egy másik helységet Újvidékkel hasonlítasz össze, rossz benyomást keltesz. Mert itt annyi a kereskedő, hogy ha Európa összes kereskedői kihalnának, innen lehetne őket Európába ismét pótolni. Hogy az újvidéki zöldség termesztőkről ne is beszéljünk, messze földre eljutott a hírük!”. A város azonban, sokat változott. Mindenfelé új házakat építettek és felújítottak, melyekkel Újvidék, az ágyúzásakor elszenvedett sebeit gyógyította. A magyar állam legitimitását most már a lakosság zömét képező szerbségnek is, még ha csalódottan is, de tudomásul kellett vennie. A névlegesen és papíron létező, de a nemzeti prosperitásban ígéretes Szerb Vajdaság most már végleg csak álom maradt. Egy olyan álom, melyért mindkét oldalról sok vér hullott. Tehát a szerbeknek is a Magyar királyság alatvalóiként kellett viselkedniük, és az államhatalmon belül kellett nemzeti és politikai céljaikért megküzdeniük.
A városban a helyhatósági, vagy municipális hatalmat a város főispánja és a polgármester gyakorolták. A főispán az államot képviselte, és gondoskodott arról, hogy az állam jogát és érdekeit semmi és senki se sértse meg, a polgármesternek, pedig végrehajtó hatalma volt. A gyakorlatban ez Újvidéken úgy nézett ki, hogy a város főispánját az állam nevezte ki, és ez általában magyar, a polgármesterek legtöbbje viszont, a lakosság összetételét tükrözve, szerb nemzetiségű volt. Természetesen az energikusan szerb nemzeti célokat képviselő és végrehajtó Svetozar Miletić, majd az őt követő híve Stevan Branovački polgármester után, az újvidéki szerb polgármesterek, ha nem is teljes lojalitással és nemzeti érzéseiket félretéve, de a város javát szolgálva végezték a posztjukkal járó teendőiket.
A tőkés vállalkozással azonban, nemcsak magánszemélyek foglakoztak, hanem a városnak is ügyeskednie kellett, ha az államtól visszajutó, nem mindenre elegendő jövedelmét növelni szerette volna. A jövedelemre pedig a városnak nagy szüksége volt. Első sorban azért, hogy a városi szolgálatban lévő alkalmazottak fizetését biztosítsa, valamint azért hogy a város utait és az árvíztől védő dunai gátakat rendbe tudja tartani, mert a város mocsaras, vizenyős területen épült. A pénzforrás pedig nem volt más, mint a szabad királyi városi rangból eredő előjogok, és a városi vagyont képező erdők, rétek, és a Dunapart, kikötésre alkalmas partszakaszának bérbeadásából származó haszon. Így kerültek eladásra azok a telkek is, amelyek a kórház építéséhez szükséges pénzösszeg előteremtésének céljából eladott telkek árából futott be. A pénzügyi helyzet olyan nehéz lehetett, hogy a nemzetinek számító Matica srpskát sem mentették fel a városi járulékok fizetése alól.
A városi kórházra pedig nagy szükség lehetett, mert a pénz befolyásával azonmód neki akartak látni az építkezésnek. Ekkor adták bérbe nemcsak a Duna-partot, hanem a réti földeket, valamint az erdőírtás jogát a városi Práterben és a Kapitány szigeten. De bérbeadás tárgya volt a színielőadások megtartásának joga is. A kórház építésének munkálataival ekkor bízták meg Molnár György, Pestről érkezett építőmestert, aki mellé többtagú felügyelő bizottságot reneltek. Molnár György ettől kezdve elmaradhatatlan egyénisége lesz Újvidék városépítésének, egészen a század végéig. Nemcsak a kórházat, hanem templomok, és a városháza építésnél is elkerülhetelen szakemberként angazsálták.
A befolyó pénzösszeget, ebben az időben a gazdasági fellendüléshez oly szükséges utak kiépítésére, és az utcák kikövezésre fordították, de jelentős pénzösszegeket fordítottak a Duna áradásaitól védő, és a talajvíz lecsapolására szolgáló gátak fölépítésére.
Ebben az időszakban az állandó összekötettést a világgal postakocsi és a gőzhajójárat biztosította, ami nem jelentette azt, hogy a város védve volt az akkor is gyakran előforduló járványos betegségek ellen.
Ekkor már rendszeresen jelentek meg a szerb nyelvű újságok, és két német nyelvű is, a Neusatzer Localblatt és a Bacskaer Bote. Az igazi fellendülést azonban, majd csak az 1881-ben megkezdett, és 1883-ban befejezett Budapest-Zimony vasútvonal és a Dunát átívelő híd fölépítése jelentette, amikor Újvidék előtt kitárulkozott a világ.
.jpg)
