Tudta-e?
Egy mobiltelefon 7-szer szennyezettebb felület, mint egy utcai korlát, de csak 2-szer több baktérium van rajta, mint egy billentyűzeten.

141. szám - 2016. június 1.

Európa megszületése

Európa – a Római Birodalom romjain kialakuló új civilizáció – megszületésének az időpontja nehezen határolható be. A történészek között sincs egyezés e tekintetben.
SÁFRÁNY Attila

6

A „Római Birodalom Európát megszülő vajúdása” koraként meglehetősen hosszú időhatár jelölhető ki: a Nagy Konstantin uralkodásától, a IV. század első felétől egészen Nagy Károlyig és a Makedón császárdinasztia jelentkezéséig, azaz a IX. század elejéig tart az átmeneti időszak. A civilizációs átmenet kora voltaképpen tehát csaknem teljességgel ugyanaz a kor, amelyet – igaztalanul sértő jelzővel – sötét középkor néven ismerünk.

A változás előjelei a Nagy Konstantint megelőző időkig vezetnek. A Római Birodalomban a mély válság még a barbárok betörése előtti időkben, a III. században, a katonacsászárok idejében elkezdődik, amely a szüntelen háborúskodás és a gazdasági leépülés korszaka volt.

Kétféle besorolást kaphat ugyanaz a kor, attól függ, hogy honnan nézzük. A középkor szemszögéből látva ez a korai középkor időszaka, amelyhez az V-től a IX. századig terjedő „sötét kort” sorolják, az ókor szemszögéből látva viszont a kései antik világa, amelyet a híres történész, Peter Brown a II. század közepétől a VIII. század közepéig tartó időszakra helyez. A két széleskörűen elfogadott korszakolásból kitűnik, hogy a kései antik nagyobbrészt egybeesik a korai középkorral, s ez az „időn való osztozás” mindennél világosabban üzeni, hogy léteznie kellett egy hosszú, évszázadokig tartó átmeneti korszaknak, amelyben a vajúdó Római Birodalomból (és a haldokló ókorból) megszületett Európa (és a középkor).

Az előbbiekben fölvázoltak alapján ez az átmeneti időszak legalább ötszáz évet ölel fel, ami első hallásra túl hosszúnak tűnik. Történelmi léptékkel mérve és a megvalósult változás függvényében nézve félezer év egyáltalán nem mondható túl hosszúnak: egy új civilizáció nem alakulhat ki egyik napról a másikra. A Krisztus előtti XIII. század végén a titokzatos tengeri népek pusztításával kezdődő forrongó időszakban, ebben az első nagy kultúrákat eltörlő és új civilizációkat – köztük a görögöt és a rómait – megszülő „sötét korban” szintén legalább ennyi időre volt szükség az új kulturális, gazdasági és politikai alapok „kiforrásához”, majd megszilárdulásához.

A civilizáció létrejöttének három szakasza

Az átmenet ötszáz éve három nagyjából azonos időtartamú stádiumra oszlik. Az első szakaszban (az V. század utolsó harmadáig) az új civilizáció szellemi és anyagi alapjainak a lefektetése zajlik, ekkor válik kereszténnyé a Földközi tenger medencéjét uraló Róma, és ekkor bomlik fel véglegesen az „örök városból” irányított ezeréves birodalom. A második szakaszban (a VII. század derekáig) Európa kulturális-gazdasági egységesülése megy végbe, ekkor jelöltetnek ki az új civilizáció határai és ekkor jelenik meg a történelem színpadán a még kialakulóban lévő új kultúrkörnek a történelmi ellensége, az iszlám, amellyel már a kezdetek kezdetén élet-halál harcot kell vívnia. Az egységesülés másik fontos mozzanata, hogy ebben az időszakban a kultúrkör keleti felén a görög, a nyugati felén pedig a latin vált közvetítő nyelvvé. Az egységesülés harmadik fontos feltétele az volt, hogy azonos normák szerint kezdjen el működni az alakot öltő civilizáció keleti és nyugati fele. Ekkor alakul ki a feudális rendszer Nyugaton, Bizáncban pedig annak keleti megfelelője, a thema-rendszer. A harmadik lezáró szakaszban (IX. század elejéig) ölt végleges arculatot a megszülető új civilizáció, ekkor szilárdulnak meg Nyugaton azok az állami keretek, Bizáncban pedig az az egyházi vallásgyakorlási forma, amelyek meghatározzák a kétpólusú civilizáció életét az elkövetkező ezer évben.

Európa sajátos kétpólusúsága mutatkozik meg abban, hogy megszülető civilizáció nyugati fele a papok, a misszionáriusok „hódítása” révén, először szellemi-vallási értelemben egységesült, és csak ezt követően, a civilizáció megszületésének harmadik, záró stádiumában lett – belső megosztottságában is – politikai-gazdasági egységgé a nyugati császári hatalom létrejöttével. Keleten, Bizáncban fordított a helyzet, itt a római államigazgatást fölváltó thema-rendszerrel először a birodalom új politikai-gazdasági alapja szilárdul meg, majd a későbbiek során, a harmadik, lezáró stádiumban, a képrombolás nagy vallási forrongásának az időszakában ölt végleges formát az a szellemi-vallási alap, amely az ortodox Kelet-Európa világító fáklyájának számít a mai napig. Miután az oszmán törökök meghódították Konstantinápolyt, a „második Rómát” a középkor végén, azután Moszkva, azaz az Orosz Birodalom vette át Bizánctól Európa keleti felének a védnöki szerepét. Az igaz hit (ortodoxia) küldetésében hívők emiatt nevezték el az újkor hajnalán Moszkvát „harmadik Rómának”.

A civilizáció alapjainak a lefektetése

A gazdasági és politikai leépülés – amelyet részben a barbár betörések okoztak – a Római Birodalomnak a III. század közepétől állandósult belső válságának a következménye volt. E nélkül a válság nélkül, amely katonailag is legyengítette az egész Földközi-tenger térségét uraló civilizációt, a germán törzseknek nem is lett volna esélyük a limesek áttörésére.

A III. század a Krisztushit elterjedésének a kora az időszakos keresztényüldözések ellenére is, különösen a birodalom keleti felében. A negyedik század eleje a kereszténység elfogadott vallássá nyilvánításának (313) és császári támogatásának az időszaka, amire a niceai hitvallást valló Krisztus-hit államvallássá nyilvánításával kerül föl a korona (381). Az ötödik században az efezusi (431) és a khalkédóni zsinat (451) döntésével zárult a Krisztus isteni és emberi természetéről folytatott heves vita. A görög és latin kereszténység ekkor szakad el véglegesen kopt és szír kereszténységtől, amelyeknek a nem görög ajkú közösségei nem fogadták el az Epheszoszban és Khalkédónban megfogalmazott dogmát Krisztus egy személyben való emberi és isteni természetéről –, azaz Róma és Konstantinápoly ekkor vált el végleg Alexandriától és Antiochiától, a másik két nagy múltú pátriárkátustól.

A vallási viták természetesen ezután is folytatódtak, a nagy teológiai viták korszakát lezáró hetedik egyetemes zsinatot, a II. niceai zsinatot majd csak 784-ben tartják meg, de ez semmit sem változtat azon a tényen, hogy ebben a kétszáz évben ölt kész formát és terjed el az Európának nevezett területen a niceai-konstantinápolyi hitvallást valló kereszténység, amely a későbbiek során – az európai civilizáció kétpólusúsága okán – 1054-ben maga is véglegesen kettészakad nyugati (katolikus) és keleti (ortodox) ágra.

Ez volt a szellemi alapvetése a Római Birodalomból kialakult új civilizációnak, amit később európainak neveztek el.

A III. század derekától az V. század közepéig a civilizáció szellemi alapjainak a lefektetése zajlik, a kereszténység „teológiai finomhangolása”’ és elterjesztése megy végbe a birodalom európai területein (is), de erre az időszakra tehetők azok a politikai és gazdasági változások is, amelyek elvetették az új civilizáció anyagi alapjainak a magvát. Nagy Konstantin ekkor helyezte át a Római Birodalom központját Keletre, hozta létre az Új Róma városát, Konstantinápolyt. Ezzel a későbbiekben kialakult bizánci állam anyagi alapjait rakta le. Ugyanez Nyugaton nem építkezéssel, hanem a régi állami keretek erőszakos lerombolással történt: a „barbárok”, ahogyan a rómaiak nevezték őket, ebben az időszakban törtek be Európa nyugati felébe, aminek a következtében a Nyugat-Római Birodalom megszűnt létezni. Az utolsó, már csak látszathatalmat gyakorló ókori nyugati császárt, a kiskorú Romulus Augustulust 476-ban mondatta le egy germán hadvezér.

A régi túlhaladása szemszögéből nézve a végeredmény ugyanaz volt: a barbár inváziótól megmenekült Bizáncban császár akarattal kezdett el épülni az Új (keresztény) Róma, Nyugaton pedig amiatt vált ez szükségessé, mert a barbár hadvezérek nyomtalanul eltörölték a régi római államhatalmat. Ez az oka annak, hogy Európa nyugati, latin felében a pusztítás nyomán jelentős fáziskéséssel kezdődhetett el az Új Róma kiépítése, amely először csak Rómának az újból visszaszerzett egyházi hatalmát, a pápaságot jelentette, de végül, az átmeneti kor lezárásaként Nagy Károly uralma alatt Nyugaton is megszülethetett az Új Róma szerepére igényt tartó államhatalom a pápa által megkoronázott császárokkal az élen.

A döntő fordulat kora

A „Római Birodalom Európát szülő vajúdásának” az V. század közepétől a VII. század derekáig tartó második fázisban – a voltaképpeni döntő szakaszban – jelöltetnek ki az új civilizáció határai és ekkor ölt testet a kialakuló új kultúrkörnek a történelmi ellensége. Az ellenség onnan érkezett, ahonnan a legkevésbé várták, nem Perzsiából, amelynek a seregeit éppen ekkoriban verte tönkre Hérakleiosz bizánci császár, hanem Arábia sivatagos, kietlen földjéről. Mohamed próféta a VII. század elején alapította meg az iszlámot, és még életében egyesítette Arábia beduin törzseit, halála után pedig a kalifák villámgyorsan, évtizedek alatt leszakították uralmuknak és a muzulmán hitnek az egykoron az egész Földközi-tenger térségét uraló Római Birodalom déli területeit. A VIII. század elején a muzulmán hódítók már ott voltak Hispániában és Konstantinápoly falainál. A döntő ütközeteket e században vívták. Martell Károly 732-ben Poitiers-nél győzte le a Galliába betörő portyázó arabokat, a bizánciak pedig Konstantinápoly falainál verték meg a kalifátus főseregét 717-718-ban (előtte pedig 674-678-ban). Keleten, amely akkor még a lovasnépek hazája volt, a Kazár Birodalom állította meg a muzulmán előrenyomulást. Lehet, hogy az akkor még ott élő magyarok is harcoltak a kazárokkal az arabok ellen.

Ezekkel a győzelmekkel véglegesültek az európai civilizáció határai, amelyek ötszáz év után némiképp módosultak ugyan, de nem döntő mértékben: a reconquistában a keresztények visszaszerezték Hispániát, a muzulmánok (a törökök) pedig elhódították a Bizánci Birodalomtól Anatóliát, majd a bizánci kultúrkörhöz tartozó balkáni államokat is uralmuk alá hajtották.

Szellemi értelemben a déli részek leszakadása még az iszlám hódítás előtt megkezdődött. Bizánc már az V-VI században szembekerült a khalkedóni dogma elfogadását elutasító, szír és kopt keresztényekkel, de a muzulmán hódításig katonailag még tartani tudta ezeket a területeket, vallásilag viszont már a VI században sem voltak az övéi. Még inkább érvényes ez Rómára, az „örök városra”, amely ekkorra államként már meg is szűnt, de római katolikus egyház is csak az őslakos latinok fölött érvényesíthette vallási tekintélyét, az új államokat alapító germán törzsek ugyanis ariánus keresztények voltak. Kulcsfontosságú volt, hogy a legerősebbnek bizonyuló germán törzs pogány vezére, a frank Klodvig 496-ban fölvette a katolikus hitet.

Ebben a döntő korszakban különült el kulturális-nyelvi értelemben Kelet-Európa Nyugat-Európától. Ekkoriban válik Bizánc göröggé, Nyugat-Európa pedig latinná. Egyik sem volt magától értetődő. Új Rómaként Bizánc sokáig a latint szorgalmazta az államigazgatás nyelveként, bár az általa uralt területeken túlnyomórészt görög ajkú népesség élt. Iustinianus császár a 6 század derekán a nyugati részek visszahódításával még a régi Római Birodalom újraélesztéséről álmodozott, és ezt területi értelemben tehetséges hadvezéreinek köszönhetően kis híján sikerült is véghezvinnie. Az ókori birodalom újjáélesztése a régi formában azonban nem járhatott sikerrel, lehetetlenség az időt visszaforgatni. Ironikus módon az, ami tartósan ránk maradhatott végül e vérengző császárnak az örökségeként, azzal – szándékán kívül – a születőben lévő civilizáció alapjait fektette le. Ezek a Iustinianus Törvényköny, amely a római jog összegzéseként az európai civilizáció jogi alapvetésévé válhatott és a forradalmian új építészeti megoldást tükröző Hagia Sophia hatalmas kupolájával és forradalmi építészeti újításaival, amely a bizánci szakrális építészet, az ortodox templom alapmintájának számít a mai napig.

Nyugat latinná válása sem volt egyértelmű, hiszen az V. században germánok hódították meg a birodalom egész nyugati területét. Az újabb történelmi kutatások szerint ezek a bevándorló germánok számarányban csupán néhány százalékát tették ki a hódoltatott latin (és latinizált) őslakosságnak, ezért az angolszászok kivételével nyelvileg gyorsan be is olvadtak. Mégsem ez volt a döntő, hiszen Nyugat-Európa latinsága, nem valamely újlatin nép nyelve volt, hanem a római kori latin középkori változata, amelyet a katolikus egyház terjesztett el mint közvetítő nyelvet a civilizáció egész nyugati felében, azokon a germánok és kelták lakta északabbi, valamint a szlávok és magyarok lakta keletebbi területeken is, ahova az ókorban a római uralom sohasem terjedt ki. Nyugat-Európa latinná válása tehát annak köszönhető, hogy Róma püspökének, a Nyugat pátriárkájának sikerült vallási-egyházi hatalmát kiterjesztenie az egykori birodalom egész nyugati területére (kivéve a mai Maghrebet, amelyet az iszlám kultúrkör véglegesen meghódított magának).


Nagy Konstantin császár, Konstantinápoly (az Új Róma) megalapítója és a kereszténység pártfogója


Nagy Károly, az első középkori császár Nyugaton

Kapcsolódó cikkek

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2024 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor