Nagy Katalin

A még napjainkban is férfiközpontú Oroszország hosszú történelmének egyik legjelentősebb uralkodója éppenséggel egy nő volt, aki még csak nem is orosznak született. Nagy Péter mellett, aki elmaradott országát megpróbálta integrálni Európába és a nagy reformer, II. Sándor mellett kétségtelenül II. Katalin (1729–1796) alkotott legtöbbet: egy máig fennálló nagyhatalmat. Impériumépítése mellett Katalin jelentősen támogatta az orosz művészetet is: számtalan műalkotás, palota született uralkodása idején.

Származása és ifjúkora

A majdani cárnő édesapja Keresztély Ágost két türingiai minihercegségnek - előbb Anhalt–Dornburgnak, majd később Anhalt–Zerbstnek is – volt a fejedelme. Ám szuverén uralkodó létére apró államai mégsem köthették őt le kellő mértékben, így előbb I. Frigyes Vilmos porosz király, majd annak fia, II (Nagy) Frigyes szolgálatába szegődött, mint a porosz hadsereg generálisa, illetve Stettin (jelenleg Szczecin néven Lengyelország egyik nagyvárosa) kormányzója. Itt született meg öt gyermeke is, köztük a legidősebb, Zsófia Auguszta Friderika is, a későbbi orosz cárnő. A későbbi uralkodónő édesanyja, Johanna Erzsébet az akkor éppen feltörőfélben lévő német-dán származású Schleswig–Holstein–Gottorp hercegi családból származott (a hercegnő bátyjából Adolf Frigyes néven svéd király lett, míg apai nagybátyja Károly Frigyes herceg egyenesen Nagy Péter orosz cár legidősebb lányát, Anna nagyhercegnőt kapta feleségül).

A kis Zsófia hercegnő a kor német nemesi hagyományainak megfelelően oktatásban részesült egy francia nevelőnő és néhány házitanító által. Kamaszként Zsófia eléggé csúnyácska, vézna lány volt, akinek gerincferdülése is volt, és fogszabályzó is elkelt volna nála, már ha akkoriban már feltalálták volna. Ám kedvezően testi adottságait szellemi téren igencsak kompenzálta: rendkívül okos, korához képest nagyon jól társalkodó ifjú lány volt.

Zsófiát némi diplomáciai ügyeskedés révén választották ki másodfokú unokabátyja, a jövendő III. Péter cár (1728–1762) feleségévé, amelyben Lestocq gróf, Erzsébet cárnő francia származású kedvenc felcsere (!) és II. Frigyes porosz király játszottak fontos szerepet. A házassággal erősíteni szerették volna az orosz–porosz barátságot és gyengíteni Ausztria nagyhatalmi befolyását.

Figchen – otthon így hívták a leendő mérhetetlen hatalmú cár-anyuskát – miután értesült a tervekről már kamaszlányként tudatosan készült feladatára: gyorsan megtanult oroszul és teljesen – lélekben is – orosszá kívánt lenni. Apja ellenkezését figyelmen kívül hagyva még a házasságkötés előtt áttért az ortodox hitre, ahol a Jekatyerina Alekszejevna nevet kapta.
Az „Északi Velencéjébe”, Szentpétervárra érkezve következetesen arra törekedett, hogy megkedveltesse magát Erzsébet cárnővel és az udvarral. A talpraesett kamaszlány gyorsan eligazodott az udvar praktikáiban, s mindenkori ellenfeleivel szemben mindig sikerült megtalálnia a megfelelő szövetségeseket a kellő pillanatokban.

Egy szörnyűre sikeredett házasság

A házasságkötésre végül 1745-ben került sor, majd az ifjú pár az oranienbaumi palotában rendezkedett be. A menyasszony 16, a vőlegény 17 éves volt ekkor.

Pétert nagynénje (anyjának a húga), a gyermektelen I. Erzsébet orosz cárnő 1742-ben jelölte ki az orosz trón örökösének, azaz Péter cárevicsi rangot kapott.

Péter a házasság előtt himlős lett, amelyből ugyan sikeresen meggyógyult, de élete végéig látszottak a hegek az arcán, ami miatt menyasszonya idegenkedett tőle. A házasság ettől függetlenül is sikertelennek bizonyult. Első akadály a férfi veleszületett fitymaszűkülete volt, melyet csak évekkel később műtöttek meg, így állítólag a nászéjszaka elhálására is csak nyolc évvel a házasságkötést követően került sor. A másik ok pedig Péter különc viselkedése (hálószobájában egy falka kutyát tartott és felnőttként is naponta több órát játszott az ólomkatonáival), iszákossága és igencsak korlátolt képességei álltak (egyes források egyenesen gyengeelméjűnek írták le). Pétert a tivornyákon és a katonásdin kívül gyakorlatilag semmi más nem érdekelte, ezzel szemben Katalin egy széles érdeklődésű és műveltségű asszony volt, aki egy szerető férjre vágyott volna. Ennek hiányában idővel szeretők hadával vigasztalta magát: elsőként Szergej Szaltikov gróf, udvari kamarás karjaiban talált vigasztalást, majd az angol nagykövet és sokan mások következtek, köztük Poniatowski Szaniszló Ágost lengyel gróf, a korabeli brit követ titkára, akiből trónra lépése után hálából egyenesen lengyel királyt és litván nagyherceget kreált.

A testi fogyatékosságtól megszabadult Péter ugyancsak szeretőket kezdett tartani.
A házaspárnak végül 1754-ben fia született, akit Pál névre kereszteltek. Hamarosan felmerült a gyanú, hogy a gyermek apja nem Péter, hanem Katalin egyik szeretője. Sokan Szergej Szaltikovot, egyik szeretőjét gyanították Pál apjaként, azonban Pál nagyon hasonlított III. Péterre, nemcsak külsőre, de jellemben is. Szaltikov azonkívül fess, jóképű és erős testalkatú férfiú volt, ezzel szemben Pál sovány kinézetű, betegségre hajlamos, akárcsak Péter. A gyermeket Erzsébet cárnő elszakította a szüleitől, és maga vette kézbe a nevelését.

A trónhoz vezető út

Erzsébet cárnő halála után, 1762. január 5-én III. Péter lépett a trónra. A házastársak között ekkor még könyörtelenebb harc vette kezdetét. Katalin számára még nem a hatalomátvétel volt a kérdés, hanem életének további alakulása, hiszen Péter már uralkodásának első napján azzal fenyegetőzött, hogy élete végéig kolostorba záratja gyűlölt feleségét.

Az új cár egyébként megrögzött poroszbarát hírében állt. Azonnal békét kötött Poroszországgal, melynek értelmében az oroszok által elfoglalt porosz területek visszakerültek Poroszországhoz. Különcködése mellett bizony ez sem hozott neki jó pontokat a vezérkarban, majd amikor az uralkodó háborút akart indítani Dánia ellen Schleswig visszaszerzése érdekében, a katonaság egyenesen fellázadt ellene.

Katalin és a támogatói (a cárné szeretői között volt Grigorij Orlov gróf is, akinek révén megszerezte magának a tisztikar támogatását) erre július 9-én vértelen palotaforradalmat robbantottak ki, Pétert mindössze félévnyi uralkodást követően házi őrizetbe helyezték ropsai birtokán. Katalin magához ragadta a hatalmat, de engedékenyen bánt a férjével: Péter magával vihette a hegedűjét, egyik hűséges inasát, és kedvenc kutyáit is. Mindezek arra utalnak, hogy Katalin nem akarta megöletni a férjét, akit azonban Alekszej Orlov, Katalin szeretőjének testvére július 17-én mégis meggyilkolt egy véletlen verekedés során. A hivatalos bejelentés szerint a trónfosztott uralkodó aranyérgörcsben(!) halt meg, ezt azonban mind Oroszországban, mind külföldön erős kétkedéssel fogadták.

Sokan úgy tartották, hogy a gyilkosság Katalin parancsára történt, de újabb kutatások szerint Katalinnak ugyan jól jött férje halála, de nem adott parancsot megöletésére. Noha nem volt közvetlen szerepe férjének, III. Péternek a halálában, nem is tett semmit a gyilkosok megbüntetéséért.

Katalin, noha nem volt egyik előző orosz cárnak sem a leszármazottja, követte férjét a trónon, ugyanúgy, ahogy I. Katalin (aki eredetileg egy lengyel parasztlánynak született) követte Nagy Pétert annak halálakor, 1725-ben. Az új cárnő ezért beiktatási kiáltványában a nemzet egyöntetű akaratára hivatkozott. Ennek ellenére a nemesség egy része trónbitorlónak tekintette, akinek csak régensként lehetett volna szerepe fia, a későbbi I. Pál kiskorúsága alatt. Katalinnak azonban sikerült 34 évig, azaz haláláig egyeduralkodónak maradnia.

Minden oroszok úrnője

Az újdonsült cárnő rendkívüli asszony volt, nemcsak az országláshoz értett kitűnően, hanem a tudományok is érdekelték, Belpolitikai téren főképp a rend fenntartása és a kulturális színvonal emelése volt a fő célkitűzése, míg külpolitikájában Nagy Péter törekvéseit követte.

Oroszországnak nemzetközi közvetítő szerepet szánt az olyan vitás kérdésekben, amelyek háborúhoz vezettek vagy vezethettek volna. Ennek megfelelően közvetíteni próbált Poroszország és Ausztria között az 1778-79-es bajor örökösödési háborúban. Az amerikai függetlenségi háború alatt 1780-ban felállított egy csoportot, hogy megvédje a semleges szállítmányokat Nagy-Britanniával szemben és visszautasította a briteknek azt a kérését, hogy az ő oldalukon avatkozzon be a háborúba.

Uralkodása alatt Oroszország nemzetközi elismerést szerzett, a birodalom erős és hatalmas lett. Mindent összevetve kb. 518 000 km²-rel növelte a birodalom területét és Katalin uralkodása alatt Oroszország lett a leghatalmasabb politikai erő Délkelet-Európában.

A trónra lépve hamar megmutatkoznak, kiteljesednek személyiségének férfias vonásai, határozottsága, hajthatatlansága. Országgyarapító céljait követve nem sokat törődött más népek sorsával. Kitűnően jellemzik éleslátását, okosságát, egyben rámenősségét a hadászati megfontolásairól, döntéseiről, tárgyalásairól fennmaradt dokumentumok és magánlevelek.

A győztesek osztozkodásából mindig neki sikerült kihasítania a legnagyobb darabot. A törökök legyőzésével, a fekete-tengeri hajózás biztosításával s minden más tettével őszintén a birodalomért, az oroszokért cselekedett, de elsősorban magára gondolt, hiszen elsősorban egy hiú asszony volt. Ő lett nagyobb minden hódítással, minden szerződéskötéssel. Sikereire a cárnő mindvégig nagyon büszke volt.

Vjazemszkij herceg így írt Katalin nagyszerű uralkodói kvalitásairól: „országunk történelmének számos fejezete magyarázható azzal a ténnyel, hogy egy orosz, nevezetesen Nagy Péter németekké akart tenni minket, most pedig egy német, nevezetesen Nagy Katalin, oroszokká.”

Katalin pártfogása alatt a művészetek többet fejlődtek Oroszországban, mint előtte vagy utána bármely más uralkodó idején. Modernizálni akarta országát, tudományos akadémiát létesített, a nemesi kisasszonyoknak megalapította a Szmolnij Intézetet. Ez az iskola a maga nemében az egyik legjobb volt egész Európában, és a haladás jeleként felvették a gazdag kereskedők gyermekeit is a nemesek mellé. Ekkor épült többek között a Márvány Palota, a Kis Ermitázs és a Tauruszi Palota is. Egyszóval Katalin uralma alatt Oroszország elkezdte befogadni az európai hatásokat.

Azt, hogy mindezt nemcsak az oroszok uralkodójaként tette, részben bizonyítja a cárnő nyugati ízlése és az oroszok iránti érzelmei közötti ellentmondás is. Nem becsülte kellőképpen az orosz irodalmat, az orosz építőket, tudósokat. Helyettük külhoni tudósokkal, gondolkodókkal tartott kapcsolatot, elsősorban azokat látta vendégül, halmozta el ajándékokkal. Az említet leánynevelő intézetbe is külföldről hozatott tanítókat

Volt benne egy nagy adag késztetés, hogy Európában úgy tekintsenek rá, mint civilizált és felvilágosult uralkodóra (Katalin többek között vígjátékokat, regényeket és emlékiratokat is írt), egy trónon ülő filozófusra, annak ellenére, hogy Oroszországban gyakran zsarnoki szerepet játszott.

Botrányos magánélete

Katalin hosszú uralma alatt több szeretőt tartott, akiket gyakran magas állásba emelt, majd a kapcsolat végeztével nagy kiterjedésű birtokokkal és a hozzátartozó jobbágyokkal ajándékozta meg őket. Az aktuális szerető beköltözhetett a palotába, a cárnő lakosztálya alá, lakhelyüket titkos lépcső kötötte össze. A cárnő engedélye nélkül a palotából ki sem léphetett, és figyelnie kellett, nehogy megsértse a féltékeny cárnőt azzal, hogy más hölgyekkel túlzottan kedves. A kegyvesztettséget a palotából való kiköltözés jelentette, de a cárnő anyagiakban még ekkor is nagylelkű volt. A szeretők közül volt olyan is, aki lényegesen fiatalabb volt az uralkodónőnél, az utolsó a sorban, Zubov herceg kerek 40 évvel. A férfiak mellett a cárnő bensőséges viszonyt folytatott bizalmasával és legjobb barátnőjével, Jekatyerina Daskovával is, aki udvarhölgye volt, majd megtette a Császári Akadémia igazgatójává. A cárnő fiának, I. Pálnak a trónra lépésével anyjához fűződő kapcsolata miatt kegyvesztetté vált, és száműzetésbe kényszerült.

Uralkodótól szokatlan módon 1774 februárjában Katalin cárnő papírra vetette szeretőinek, szerelmeinek listáját. Ugyanebben a levelében érzelmektől túlfűtött vallomást intézett kedvese, fess testőrtisztje, Patyomkin felé, leírván, hogy szíve egy röpke óra erejéig sem maradhat szerelem nélkül. Ezután a tartós párkapcsolat lényegét is megfogalmazta: „Ha örökké meg akarsz tartani, halmozz el annyi barátsággal, mint szerelemmel, de legfőképp szeress és légy őszinte hozzám”.

A cárnő számtalan máig fennmaradt leveléből az is kiderült, hogy alkalmi szeretőit igencsak megválogatta, mert félt a szifilisztől. A jelölteket előbb dr. Rogerson angol orvossal megvizsgáltatta, majd egyik udvarhölgye, Bruce grófnő ellenőrizte a jelöltek fizikai adottságait, afféle „próba együttlétek” alkalmával.

Élete nagy szerelme, Patyomkin

Ki ne ismerné a látszateredményekkel való hivalkodás, a hazug propaganda jelképévé vált „Patyomkin-falu” kifejezést, amely Grigorij Alekszandrovics Patyomkin (1739–1791) orosz államférfi, hadvezér és diplomata nevét őrzi.

Patyomkin egyszerű katonatiszti családban született, aki szerencséjét azzal alapozta meg, hogy 1762-ben részt vett a II. Katalin cárnőt trónra juttató palotaforradalomban. Rögtön gárdahadnagyi rangot kapott, majd miután a török elleni háborúban vitézségével felkeltette a cárnő figyelmét, így a jó kiállású, vonzó férfi hamarosan gróf, majd herceg és a cárnő főhadsegéde lett. Mindenki tudta, hogy mindehhez az „ágycsatában” is kiválóan kellett teljesítenie, mindenekelőtt kiütnie a nyeregből az aktuális szeretőt, Orlov grófot. Ez nem ment simán, Orlov féltékenységében előbb félholtra verette, majd játék közben egy biliárd-dákóval kiszúrta riválisa szemét (ezek után ellenfelei Küklopsznak csúfolták).

Talán egyetlen szeretőjét sem halmozta el annyi figyelmességgel a cárnő, mint Patyomkint. „Tanítványom, tanárom és bálványom” - írta kedvesének a hozzá intézett 464 (!) máig fennmaradt levele egyikében. A férfi haláláig hű maradt az általa anyácskának (matuska) nevezett cárnőhöz, akinek kegyenceként az ország legbefolyásosabb embere, Katalin legközelebbi segítőtársa lett a „felvilágosultnak” nevezett abszolutista államrend megszilárdításában. Egyes történészek még azt is lehetségesnek tartják, hogy titokban össze is házasodtak.

1787-ben II. Katalin nagyszabású utazást rendezett az újonnan elfoglalt területeken, bemutatva a felépült új falvakat magas rangú vendégeinek, így Poniatowski lengyel királynak és II. József német-római császárnak. Az utat Patyomkin szervezte. Bár az ünneplő tömeget valószínűleg sehol sem kellett kényszeríteni a népszerű cárnő ünneplésére, és a falvak sem puszta díszletek voltak, Patyomkin kegyenc voltára és fényes karrierjére féltékeny moszkvai ellenfelei azt híresztelték, hogy színházi díszletekből összetákolt falvakat mutattak be az illusztris vendégeknek. Innen indult a legenda a „Patyomkin-falvakról”, amelyek mai napig jelképezik a jól kivitelezett szemfényvesztést.
 

Voltaire és Diderot

A cárnő személyiségében kialakult különös kettősségre jó példa Voltaire-hez (1694 –1778) és Diderot-hoz (1713–1784) fűződő kapcsolta is. Az uralkodó kedvelt olvasmányai a többi közt Voltaire művei is. Katalin 15 éven át levelezett Voltaire-rel, aki „Észak csillaga” és „Oroszország Szemiramisza” címekkel hízelgett neki. Noha személyesen soha nem találkoztak, Katalin keservesen meggyászolta a filozófust, és megvásárolta könyvtárát az örököseitől.

Az uralkodónőt lenyűgözték az igazságosság, az egyenlőség, az értelem elvei, ilyesféle rendszerről ábrándozott. Ám csak addig, amíg döntenie nem kellett. Felvilágosultságot hirdetett, különösképpen kifelé, az európai államok uralkodóinak bizonygatva, ám a paraszti lázongások idején illúziók nélkül, zsarnokként intézkedett, dekrétumaival újfent az arisztokrácia és gazdagok jogait erősítette. Hirdette a szabadság lehetőségét, így többek között azt is, hogy a tanult jobbágy szabad lehet; ugyanakkor elvekre nem tekintve képes volt leigázni a környező országokat!

Denis Diderot-nak a vallási türelmet, a gondolatszabadságot, valamint a tudomány és a gazdaság fontosságát taglaló korszakalkotó művei ugyancsak eljutottak Katalin kezébe is aki, levelet írt neki, Diderot pedig részletesen válaszolt. A királyság intézményét mindig is ellenző, köztársaságról álmodozó filozófust elragadta a meglepően művelt uralkodónő stílusa is és a levelekből kivilágló egyénisége is. Az abszolutista cárnőt pedig elragadta a republikánus tudós egész emberi lénye. Leveleik hangja egyre bizalmasabb lett, és egyszer azután Katalin meghívta Diderot-t, jöjjön Szentpétervárra, legyen egy ideig a vendége. Így is történt. Szentpétervárott, az Ermitázs épületében, a hajdani cári palotában máig is mutogatják a látogatóknak Katalin cárnő pompás hálószobáját és az egykori vendég Diderot-ét. S az ámuló vendégeknek elárulják és megmutatják, hogy a látszólag két távoli szoba valójában egymás mellett van, és egy gombnyomásra nyíló titkos ajtó volt közöttük. Onnét járt át az uralkodónő – ha kedve úgy találta – a vendéghez és nyilván a dolog fordítva is működött.

Utódai

A cárnő hidegen bánt törvényes fiával, a későbbi I. Pállal. Katalin emlékiratai is nyitva hagyják azt a kérdést, ki is volt valójában I. Pál apja: Szergej Szaltikov vagy III. Péter orosz cár, de a fiú fizikailag a cárnő férjére, Péterre hasonlított. Katalin nem szerette a férjét, főleg sebhelyes arca miatt, de Péter alkalomadtán mégis az ágyába kérette. Mivel Katalinnak nehezére esett, hogy magát egy olyan embernek kell odaadnia, aki nemcsak, hogy csúnya, hanem gyengeelméjű is, ezért a tőle született gyereket sem szerette. Ehhez minden bizonnyal az is hozzájárult, hogy apja meggyilkolásának hírére Pál nyíltan Katalin ellen fordult. A cárevics gyanakvóan kezelte az anyját, és igencsak helytelenítette annak kicsapongó és élvezetekkel teli életét, és megpróbált tőle minél jobban eltérni. Katalin viszont minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy távol tartsa a fiát az államügyektől, sőt családjával együtt félig-meddig őrizetben tartotta gatcsinai illetve pavlovszki birtokán.

Valószínűnek tűnik, hogy Katalin Pált a trónöröklésből is ki akarta zárni, és a koronát legidősebb unokájának, a későbbi I. Sándornak (Napóleon majdani legyőzőjének) szánta, akit még gyermekként elszakított a szüleitől és maga nevelte uralkodónak.

A cárnő 1796. november 5-én öltözőszobájában agyvérzés következtében eszméletét vesztette, és harminchat óra haldoklás után elhunyt anélkül, hogy magához tért volna. Állítólag miközben haldoklott, fia módszeresen átkutatta a cárnő iratait és megsemmisítette a végrendeletét, amelyben unokáját, Sándort jelölte meg utódjaként.

A szóbeszéd szerint az első, tartósabb ideig is a szerető szerepét betöltő Grigorij Orlov gróftól (aki 1772-ben kegyvesztetté vált, mert kiderült róla, hogy saját 13 éves unokahúgát megrontotta) három gyermeke is született, de kettő napokkal a születését követően elhunyt, ami abban az időben egyáltalán nem számított ritkaságnak. Az egyetlen felnőttkort megért fiú Alekszej Grigorijevics Bobrinszki (1762-1813) volt, aki egy távoli udvarházban nevelkedett.

Anya és fia nem tartották egymással a kapcsolatot, de a cárnő az akkor 19 éves fiának küldött egy levelet, melyben hivatalosan is elismerte anyaságát. Katalin halála után, a törvényes utód, I. Pál cár első rendelkezései közé tartozott, hogy féltestvérét grófi rangra emelte és kellően profitáló udvari álláshoz juttatta. Bobrinszki grófnak még ma is számos leszármazottja él szerte a világon Oroszországtól New Yorkig és Párizsig át egészen a nyugat-afrikai Elefántcsontpartig.
A cárnőnek állítólag – még nagyhercegné korában – egy lánya is született, Anna, mégpedig Poniatowskitól, de erre nincs elegendő történelmi bizonyíték.


Az ifjú Katalin, még nagyhercegné korában (George Christoph Grooth festménye)


III. Péter cár, a gyengeelméjű férj (Aleksey Antropov alkotása)


Nagy Katalin, Minden oroszok cárnője (Dmitry Grigorievich Levitzky alkotása)


Időskorában (Vladimir Borovikovsky festménye)


Utazóruhában (Mikhail Shibanov műve)


Orosz népvisletben (Stefano Torelli festménye nyomán)


Teljes uralkodói díszben (Aleksei Petrovich Antropov festménye)


A szelíd külső mögött egy nagyon is határozott és céltudatos uralkodó rejtőzködött (Id. Johann Baptist von Lampi alkotása)


I. Pál cár, II. Katalin fia (Vladimir Borovikovsky alkotása)


Carszkoje Szelo, Katalin uralkodói rezidenciája